Ha Kolozsváron jár, ne hagyja ki a felújított tűzoltótornyot... (FOTÓK)

Az embernek – ha városlakó, ha kincses várost járó vendég – joggal repeshet a szíve, amikor azt látja, hallja, olvassa, hogy egy sokáig „gazdátlanul” silbakoló, szép csendben magába roskadó műemlék épület váratlanul kihúzza magát és vadonatúj, csinos „ruhában”, külcsínyestől-belbecsestől ragyog bele a nagyvilágba.

Nos, ez történt éppen a kolozsvári tűzoltótoronnyal. Hosszú folyamat (a felújítási munkálatok csúsztak vagy két évet) végén kackiásan áll a 15. század végén épült Szappany utcai kis kapu, amelyet a takácsok céhe gondozott és védett. Gaal György helytörténész Szappan(y)városként említi a környéket, amely a mai tűzoltótoronytól a Kossuth Lajos utcáig (ma 1989. december 21. sugárút) terjedt.

A Kossuth Lajos utca felől az ember szépen végigsétál a Kurta Szappan(y) (ma Dávid Ferenc) utcán a Széchenyi tér felé, keresztezi a Hosszú Szappan(y) (ma Brassai) utcát és már látszik is a torony. Meg a szél lobogtatta drótok pókhálója. A feltételezés szerint azért nevezték annak idején Szappan(y)városnak a környéket, mert itt éltek, dolgoztak a korabeli szappanfőzők. (Azért lehetett itt egy illat annak idején.) Később magasítottak egyet a tornyon, állandó tűzőrség is őrködött benne. A 19. században rendes, becsületes toronnyá emelték, volt benne tűzoltó harang is.

Amikor az ember odaér, a bejárat előtt lábtörlőre emlékeztető kőlap fogadja a járószinten, amelyen öt nyelven ott áll, hogy: Tűzoltótorony, egykoron a takácsok tornya. Szép! A hétfő esti hivatalos megnyitón volt itt minden a hírek szerint: egyenruhás tűzoltók, trikolórok, tűzoltó szekér. Mi kedden délelőtt jártunk ott: se egyenruha, se zászló, se szekér. Viszont amint beléptünk a toronyba, bal oldalt ott találtuk a trikolórokat az egyik sarokban, szenderegtek, mint akik jól végezték dolgukat.

A beltér központi tengelyét szinte teljes mértékben elfoglalja a korszerű felvonó és a fémszerkezetű csigalépcső. Aki tehát nem tud vagy nem akar mászni, nyugodtan felliftezhet a tetőre. Aki viszont tud és/vagy akar mászni, érdekes dolgokra figyelhet fel menet közben. Az egyik szinten (ha tetszik, emeleten) van egy kőből faragott fül. A falban. A felirat szerint ez egy 2022-es in szitu beavatkozás. A mászó eltöprenghet a jelentésen: vajon a falaknak tényleg van fülük? A kommunista diktatúrát megélt emberekben adott esetben kellemetlen emlékeket idézhet fel. Amúgy csinos, szép, kis fül az.

A lift külső „falai” egy, nos, galéria falai is egyben. Mondhatni, lett egy újabb nem szokványos kiállítótér a városban. Jelen pillanatban a kolozsvári képzőművészeti egyetem tanárainak és diákjainak tűzoltótornyos alkotásai láthatók a falakon.

Amúgy nem kimondottan eseménydús a lépcsőmászás. A régi-régi lőréseken kikandikálhat ugyan az ember, de hát a lőrések nem kimondottan panorámázás céljából készültek. Viszont ha a megfelelő szöget kikeressük, érdekes látvány tárulhat elénk.

A felsőbb szinteken azonban, na, ez már igen. Múlt század eleji tűzoltósisak, kiképzőkönyvek, pitykék, régi és újabb védőruházatok, tűzoltókészülék, sőt, egy fotográfia is, amely Kolozsvár szabad királyi város feltételezhetően komplett tűzőrségét ábrázolja, mégpedig 1911-ből.

Amikor az ember kicsodálta és kicsodálkozta magát a különböző tárgyak, emlékek fölött, vesz egy mély lélegzetet és nekivág a csúcsnak. Amelyből kettő is van. Az alsó teljesen fedett, ablakos, igaz, ki lehet őket nyitni, de nem éri meg. Innen az másszon tovább, akinek nincs tériszonya. Ja, apró malőr: amint körbejártunk, nézelődtünk a zárt tetőszinten, váratlanul nyekkent valami. Megállt a lift a központi aknában, ég és föld között. Biza, előfordul az ilyen. Szerencsére nem volt benne senki, épp fel- vagy lehívták.

És akkor a hab a tortán, avagy a korona a tornyon, a csúcsok csúcsa: a kilátó. Itt fúj a szél, ha úgy tartja kedve, viszont nincsenek vastag ablaküvegek a szem és a táj között. A korlátok jó magasak, biztonságosnak is tűnnek. És innen tényleg remek kilátás nyílik a szélrózsa minden irányába.

Ráadásul egy olyan pontról van szó, ahonnan évtizedek óta nem nézhetett szét senki lánya-fia. Észak, kelet, dél, nyugat, minden irányban elénk terül a városi táj, az ódon, szocreál és kortárs épületek erdejével.

Aki történesen a háztetők szerelmese, annak külön csemege lehet ez a kilátó. Viszont a környékbeli épületek lakóinak, hogy is fogalmazzunk, vigyázniuk kell majd, midőn beköszönt a nyári szezon, ugyanis a toronytetőről tökéletesen belátni a teraszokra, de a magasabban fekvő lakásokba is.

Amikor az ember megunja a kilátást, befele fordulhat és megnézheti a kolozsvári városközpont bronzba öntött makettjét, amely a főtéri társára emlékeztet, ám amaz kisebb is, egynyelvűbb is. A kilátó makettjén románul és angolul is ott állnak az épületek nevei. Ja, a Farkas (Kogălniceanu) utcai Erdélyi Iskola szoborcsoport itt még talapzattal együtt áll (igaz, nahgyon apró a maketten), a valóságban nemrég eltüntették.

Na és ha az embernek eszébe jut felnézni az égre, akkor tátja el a száját igazán. Ugyanis a mennyezet tükörből van. Itt lesz majd szelfibajnokság a szezonban! Igaz, picit, távolról azokra a fülledt budoárokra is emlékeztet a látvány, amelyek mennyezetére pajzán célból szintén tükörfelület került.

És ennyi. Szép, gratula mindenkinek, aki tett érte. Lefele menet aztán, a zárt kilátószinten összefutunk egy szerelő külsejű egyénnel. Aki épp a felvonó lenyűgözően bonyolult műszerfalán ügyködik. Minden oké? Nevet, mondja, nem, de hamarosan oké lesz. Hiába, vannak még hibák.

Az utcáról visszanézve még egy pillantást vetünk az órarendre: a frissen felvarrt torony hétfőtől vasárnapig látogatható, reggel kilenc és délután öt óra között, ám a hírek szerint a turistaszezon beindulásával meghosszabbodik a látogatási idő.