A mi gyermekeink, a forradalom gyermekei

A forradalmak egyik fő jellemzője, hogy nem tudni, hogyan érnek véget és hogy a régi helyzethez képest milyen lesz az az új, ami a mozgások elcsitulása után következik. Az biztos, hogy utána már nem olyan a világ, mint előtte. Annak, hogy jelenleg egy civilizációs, kulturális, technikai, életmód- és gondolkodásbeli, sőt antropológiai forradalom belsejében élünk, rengeteg jele van, ha kicsit körülnézünk. Az egyik, talán legfontosabb és leginkább drámai változásokkal járó folyamat az információfogyasztást illeti. Nem is annyira a technikai részére gondolok, hanem az ember, a fogyasztó oldali dimenzióra, bár nem tudom, mennyire lehet vagy van értelme ezt a kettőt különválasztani.

Arra gondolok, hogy a mai ember mennyire elveszett az egyidejűleg rázúduló adatmennyiségben,

egyszerűen csak úgy, hogy él, benne van a világban és fenntartja magát. És még csak nem is rendkívüli, hanem teljesen banális dolgokról van szó. A vásárlás, a pénzügyek intézése, a számlák befizetése, a háztartási eszközök, a telefon, a számítógép, az okos eszközök, az autó használata olyan, eddig ismeretlen szellemi erőfeszítésre kényszerítette az embereket, ami elképesztő terhet ró rájuk. A technikai változások üteme jóval gyorsabb, mint ahogy az ember alkalmazkodni tudna hozzá, ez pedig egy folyamatos lemaradás-érzetet, elveszettség-hangulatot eredményez.

Az ember próbálja egy darabig megmagyarázni (főleg magának, bátorításként), hogy ő azért nem használ mondjuk internetes számlabefizetést, mert jobban bízik a hagyományos, besétálós, szemtől szembe történő ügyintézéshez. Aztán azzal szembesül, hogy a közműcég felszámolja a hagyományos ügyfélszolgálatot és kizárólag online lehet bármit csinálni. Azzal szembesül, hogy viszonylag komoly technikai tudás nélkül nem tudja megfelelően használni a televízióját, telefonját, számítógépét és egyéb hasonló okos készülékét, miközben rá van kényszerítve, hogy ezeket használja. Mert nincs alternatívája, csak az a radikális út, hogy akkor nem használja. Ami lehetetlen, ha benne akar élni a világban és a társadalomban.

Nagyon világosan látszik ennek az átalakulásnak a drámai nagysága, ha megnézzük a gyermekeinket, a tizenéves generációt, akik beleszülettek ebbe a korba. Megnézzük, hogy élnek, hogyan gondolkodnak, hogyan tájékozódnak a világban, hogyan fogyasztják az információt.

Szidni szoktuk az oktatási rendszert, hogy nem képes „megfelelő” képzést biztosítani, hogy nem képes lépést tartani a realitásokkal, „rendes”, „használható” tudást adni a gyerekeinknek. De azzal vajon számolunk-e, hogy

talán semmilyen oktatási rendszer nem képes lépést tartani ezekkel az irgalmatlan ütemben zajló változásokkal,

és hogy ezek a változások milyen másságot hoznak ennek a generációnak a gondolkodásában, személyiségében, végső soron abban, hogy milyen az életük és hogyan látják a világot?

Olvass, fiam, Jókait és Dumast, mert az a jó, mondogatjuk nekik, de gondolunk-e arra, hogy egy mostani 13-14-16 éves talán nem egyszerűen csak unja ezeket a szövegeket, hanem lehet, hogy meg sem érti? Ilyenkor megkérdezik a gyermekek, hogy mi az a gémeskút például, mert ők életükben nem láttak olyasmit. Amin mi persze megütközünk, mert a mi gyerekkorunkban ez a tárgy eléggé elterjedt volt. Vagy hogy ők egyszerűen nem bírják elolvasni a 20 oldalas lassú tájleírást, mert az 20 oldalon keresztül arról szól, hogy milyen a domb, a bokor, az út menti árok stb., ezt a „lassú tudást” pedig ők másodpercek alatt szerzik meg mondjuk néhány, milliószámra elérhető képpel vagy videóval? (Csak egy példát hadd mondjak még: ma már nem nagyon lehet mezőn kapáló embereket látni, mert ezt a munkát is egy digitalizált traktorral végzik el).

Ezekben a helyzetekben nyilván benne van a generációs szakadék, ami, mióta világ a világ, ott húzódik a fiatalok és a szüleik között, de talán soha nem volt ennyire mély, mint most. A mi, a mostani középgeneráció és a szüleinké között nem volt akkora távolság, mint közöttünk és a gyerekeink között. Ezt azért vegyük észre, mielőtt mi magunk is előszednénk az örök, de lényegében teljesen üres rosszalló frázist, hogy „ezek a mai fiatalok…”

A jelenlegi technokulturális és -civilizációs közegben az az ember tud úgy-ahogy eltájékozódni és nagyobb lemaradás-érzés (sőt, életérzés) nélkül élni, aki megtanulja, érti és az élet gyakorlatilag minden területén alkalmazza a digitális világ logikáját és technikáit. Az ebbe a korba beleszületett generáció számára mindez természetes, olyan, mint a levegő, mert öntudatra eszmélése óta ezt tapasztalja maga körül, ebben él. Mi, idősebbek, akiknek az új időszámítás (a digitális-online éra berobbanása) előtti lassú és „analóg” korról is vannak emlékeink, élettapasztalatunk, csak úgy tudunk valamelyest lépést tartani ezzel az iszonyúan gyors és folyamatosan gyorsuló környezettel, ha plusz erőfeszítést teszünk és megszerezzük nem csak a benne való élethez szükséges tudást és készségeket, mondhatni: élettechnológiákat, hanem megpróbálunk megbarátkozni a köréjük kialakuló kognitív és kulturális dimenziókkal is, ha nem is tudunk olyan léptékű multitasking-üzemmódban létezni, mint ők.

Azért kell mindezt megtanulnunk, mert egyszerűen nincs más választásunk.

Különben nem értjük meg a saját gyermekeinket.

Akik nem olyanok, mint mi, és nem is lesznek soha olyanok, mert más létsíkokon, más kognitív, kulturális és civilizációs perspektívákkal, más csatornákon élnek. Ők a mi gyerekeink, de egyben gyerekei ennek a jelenleg teljes gőzzel zajló, de talán egyre gyorsuló forradalomnak is, amelynek jelenleg egyáltalán nem látszik a vége. A mi és a szüleink analóg világa velünk véget ér, ne legyenek romantikus illúzióink, benne Jókaival és még sok egyébbel. Vagy valami mássá szublimálódik a jövő perspektívájából nézve. A gyermekeink (és az ő gyerekeik) pár évtized múlva olyasmiket fognak megtapasztalni és csinálni, amiről mi álmodni sem tudunk, de csak akkor, ha nem próbáljuk visszaszorítani az általunk ideálisnak tekintett világunkba (nem fog menni, ebből csak rossz következhet) és ha hagyjuk őket élni, felnövünk hozzájuk és hagyjuk őket is felnőni, és olyan utakat járni, ami most számunkra teljességgel elképzelhetetlen és idegen.