Erdélyi, magyar és református? Akkor jó eséllyel nem rajong a bevándorlásért

Az, hogy a 2015-ös menekültválság hatással volt a migráció megítélésére, sejthető volt, eléggé világosan kirajzolódott két, meredeken szemben álló álláspont: a nyugat-európai országok megengedőbb és befogadóbb politikájával szemben fogalmazta meg magát a bevándorlásellenes közép-kelet-európai államok nagy része, élükön Magyarországgal. Arról azonban nem voltak hivatalos adataink, hogy az erdélyi magyarok hogyan ítélik meg a kérdést, több, ezzel összefüggő jelenséggel együtt – mindeddig.

Most először készült ugyanis reprezentatívnak nevezhető adatfelvétel az erdélyi magyarok értékrendjéről egy nagymintás nemzetközi összehasonlító vizsgálat, a European Values Studies keretén belül, melyet a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet valósított meg – ennek első részéről, amely a család, a nemi szerepek, a vallásosság kérdéskörével foglalkozott, mi is beszámoltunk.

A bevándorlás mint probléma tehát a 2015-ös menekülthullám következtében került a politikai viták kereszttüzébe, mégpedig azért, mert egy több évtizedes konszenzust ingatott meg az a tény, hogy egyes, jellemzően közép-kelet-európai országokban – nem csak Magyarországon egyébként – egy antimigrációs diskurzus vált uralkodóvá. Azelőtt ugyanis nagyjából egyetértés alakult ki a mainstream közgondolkodásban, ennek pedig az volt a lényege, hogy:

– Európában a népesség-reprodukció nem képzelhető el csak belső forrásokra támaszkodva, a termékenységi együttható a szükséges 2,1 százaléknál jóval alatta marad, vagyis demográfiai és gazdasági okokból masszív bevándorlásra van szükség;

– a hatvanas évektől pedig egyre inkább teret nyert az a nézet is, hogy a bevándorlókat nem komilfó származási ország, eredet, kulturális háttér, vallási hovatartozás és hasonlók szerint megválogatni, a munkaerőpiacnak nincs etnikuma.

A migrációs átmenet elmélete szerint a bevándorláshoz szükség lesz befogadó, támogató politikára, aztán, a folyamat betetőzéseképp, a közvélemény is támogatni fogja. Legalábbis a nyugati, mert a keleti államok még nem bevándorlóországok, de előbb-utóbb úgyis azok lesznek.

Forrás: EVS

2015 óta mindez – klasszikussal szólva – ma már csak emlék: a visegrádi országok keresztbefeküdtek a migrációs konszenzusnak.

Románia némiképp kilóg a sorból, az itteni közvélemény mérsékeltebben elutasító a bevándorlással szemben, mint a csehek vagy a magyarok, de inkább azok, mint a nyugat- és észak-európai országok zöme,

tehát valahol a középmezőnyben helyezkedik el. Mert – meglepetés! – a Nyugat továbbra is elfogadóbb a bevándorlókkal és idegenekkel szemben, mint a Kelet.

De mi a helyzet az erdélyi/romániai magyarokkal? A felmérés több típuskérdésre lebontva vizsgálta honfitársaink viszonyulását a jelenséghez, például rákérdeztek arra, hogy mit szólnának ahhoz, ha bevándorló, más fajú (bármit is jelentsen ez), muszlim vagy roma költözne a szomszédjukba. Nos, a jelek szerint

az erdélyi magyarok a legtöbb mutatót tekintve elutasítóbbak az idegenekkel szemben a romániai átlagnál, de még a legendásan migrációellenes magyarországinál is.

(Megjegyzendő, a felmérés még a ditrói pékbotrány előtt készült, a különböző országokban pedig – bár mind 2017 után, de – nem egy időben zajlott a mintavétel, és nagy nemzetközi események – például a minapi bécsihez hasonló terrortámadás – sem borzolták a kedélyeket.)

Nem az erdélyi magyarság az egyetlen kisebbségi közösség, amely ennyire bevándorló- és idegenellenes, a macedóniai albánoknál, sőt a bulgáriai muszlimoknál is hasonló a helyzet.

Az egyetlen kategória, amelyben viszonylag jól állunk, a romákhoz való viszony, ez kissé átírja a szokásos nyugat-kelet dichotómiát is: Olaszországban például jóval erősebb a romaellenesség, mint Magyarországon vagy Romániában. Sőt, a felmérés

azt a sztereotípiát is felülírja, miszerint a székelyföldi falvakban szignifikánsabban magasabb lenne a romaellenesség, mint a nagyvárosi középosztály körében:

a helyzet ezzel szemben az, hogy ezeken a településeken – bár a politikai korrektség kultúrája nemigen van jelen, ezt jelzi a „más fajúak” nagyarányú elutasítása – könnyebben fogadnak el egy romát szomszédnak, mint a PC elméleti alapvetéseivel inkább tisztában lévő, magasabb végzettségű kolozsvári polgárok.

A felmérés az erdélyi magyarok attitűdjének háttértényezőit is vizsgálta, vagyis azt, hogy milyen gondolkodás- és életmódbeli tényezőkkel függ össze az idegenellenesség – és itt sem minden a papírforma szerint alakult.

A bevándorlás elutasítása szinte semmilyen összefüggésben nincs például az általánosabban vett autoriter beállítódással (tekintélytisztelet, halálbüntetés-pártiság, szigorú nevelési elvek, egyebek), de a magánéleti liberalizmussal sem, sőt a jóléti sovinizmus sem markáns tényező (az elutasítás hátterében ezek szerint inkább kulturális okok állnak); persze azok, akik általában véve nagyobb bizalommal tekintenek a világra, nagyobb eséllyel fogadják el az idegeneket is.

A politikai irányultsággal viszont van összefüggése – igen, a jobboldaliak elutasítóbbak, mint ahogy azok is, akik erősebben hisznek a demokrácia közvetlen formájában (szemben a fékek és ellensúlyok liberális demokráciájával).

Mondanánk, hogy a vallásosságnak sincs különösebb összefüggése a bevándorlással és az idegenekkel kapcsolatos viszonyulással, de az a helyzet, hogy

a reformátusok jóval markánsabban elutasítóak, mint bármely más felekezetbeliek.

Milyen hatást gyakorolnak a bevándorlók az ország fejlődésére? Az erdélyi magyaroknak erről a kérdésről is radikálisabb véleményük van, mint a romániai, sőt mint a magyarországi átlagnak, bár az utóbbihoz azért valamivel közelebb állnak – ezzel egyébként a finnországi svédekkel vagy az észtországi oroszokkal vannak nagyjából azonos kategóriában.

Ami azt a kérdést illeti, hogy a bevándorlás rontja-e a bűnözési helyzetet, nincs durva eltérés Nyugat és Kelet között (igen, rontja), és abban sem, hogy megterheli-e a jóléti rendszert (igen, megterheli), bár az „elveszik a munkánkat” típusú viszonyulás inkább jellemző a keleti országokra, mint a nyugatiakra.

Ami bennünket jobban érdekel, az a multikulturalizmushoz való viszony, avagy annak a kérdése, hogy mi a jobb: ha a bevándorlók megőrzik sajátos szokásaikat vagy hagyományaikat, vagy sem. Az integráció- vagy inkább asszimilációpárti listát összeurópai szinten magasan Csehország, majd némiképp lemaradva Dánia és Magyarország vezeti (de szinte mindenütt elég magas az igény, hogy a bevándorlók adják föl a hagyományaikat, és olvadjanak be a többségbe).

Ebben az ügyben viszont az erdélyi magyarok inkább a román hozzáállást osztják, vagyis nagyobb arányban hajlanak a sajátos hagyományok megőrzésére – talán nem túl merész feltételezés, hogy ebben a kisebbségi léthelyzetnek is szerepe van. Sőt, az erdélyi magyarságon belül sincs konszenzus ebben a kérdésben, régiónként eltérnek a vélemények:

a partiumi és szórványbeli magyarok inkább beolvadáspártiak, mint a székelyföldiek, ami egyfajta önértelmezési különbségre utal, azt illetően, hogy miként is tekintsünk magunkra a bevándorlókkal szemben, kisebbségiként vagy többségiként.

Úgy tűnik, hogy a vegyes vidékeken élő magyarok identitás, pontosabban önkép tekintetében inkább asszimilálódtak a román többséghez, mint a kisebbségi különálláshoz ragaszkodó székelyek – és ez önmagában is legalább annyira elgondolkodtató fejlemény, mint a felmérés tulajdonképpeni tárgya.

• Az erdélyi magyarok szemüvegén keresztül ugyanazok az értékek fontosak, mint a román többség szerint