Mari, te miért veszed fel itthon mindig a pizsamád? – kérdezte tőlem valamikor a kétezres évek elején elkerekedett szemmel a négyéves Charlotte egy csodás alpesi kisvárosban, a Haut-Savoie megyei Annecyban egy viszonylag ködös délután. Épp csak hazatértünk délutáni tóparti sétánkból, és én annak rendje-módja szerint átöltöztem. Charlotte velem szemben állva méregetett, és érezhetően eléggé régóta foglalkoztatta ez a kérdés, még erősebben raccsolva nyomta meg az r-t a nevemben, melyhez ekként a roppant elegáns Marie írásmódot kell elképzelnünk. Igaz, hogy én, a Marie, akkori foglalkozásomat tekintve jeune fille aupair (ejtsd: zsőnfijjóper), a távoli Romániából érkező bébiszitter, hirtelen inkább Mariskának éreztem magam, mint Marie-nak, amint bő szürke tréningnadrágomban terjengek egy régi francia rökamién, és a megfelelő választ keresem. A beállt csendben a család többi tagja is a közelben kezdett tenni-venni, érezhetően fülelve, hogy vajon mi lesz a válasz erre a kardinális kérdésre.
Ekkor tűnt fel nekem, hogy bár már a második családnál lakom mint dadus, az otthoni mackónadrág viselésével mindenhol egyedül vagyok, mint különc kelet-európai leány. És az is akkor tűnt fel, hogy e furcsa és egyedi szokásomra tulajdonképpen úgy tekintenek ezek a jó franciák, mint ahogyan mi a távoli törzsi népek rítusaira, nyitottan, érdeklődve, de odabenn mégis borzongó, távolságtartó csodálkozással, persze jelét sem adva kívülről annak, hogy az, amit látunk, eltér az általunk megszokottól.
Utólag többször felnyerítettem a röhögéstől, amikor elképzeltem, mi játszódhatott le bennük a természetesség álcája mögött,
amikor én a családi vacsoráknál a macinaciban megjelentem,
és helyet foglaltam az egyébként mindig szépen terített asztalnál (damasztszalvéta! szalvétagyűrű!). Egyszerű pedagóguscsalád volt egyébként, semmi cicó, csak hát a tréning, mint otthoni öltözet ismeretlen volt arrafelé, és az étkezésnek is mindig megadták a módját és a kereteit – Charlotte, aki anyanyelve bonyolult igeragozásában még hozzám hasonlóan hibákat ejtett, már remekül használta a kést és a villát, valamint mindig engedélyt kért, ha fel szeretett volna állni az asztaltól. Később anyaként már-már hitetlenkedve gondoltam vissza erre a nevelési bravúrra, mint ahogyan hitetlenkedve néztem akkor, hogy nahát, egész nap utcai ruhában feszengeni? Porszívózni, főzni kinti ruhában? Hallatlan!
Szóval azt a nehéz pillanatot, amikor Charlotte
pizsamának nevezte az én tiszta új tréningemet
– amit én anyagi helyzetemhez képest meglehetősen drágán vettem elutazásom előtt, és amire eléggé büszke voltam, hiszen azelőtt turkálós, szedett-vedett darabokban jártam –, azt hiszem, kelet és nyugat felismerésszerű találkozásának, a kultúrák őszinte egymásra csodálkozásának pillanataként is értékelhetjük.
Vajon mit mondhattam volna Charlotte-nak, hogy ténylegesen érzékeltessem az otthoni mackó viselésének valódi mélységét, amit az anyatejjel szív magába hosszú évtizedek óta az ember, ha kelet-európai? Talán beszélhettem volna azokról az időkről, amikor hatalmas gyárak futószalagjai ontották a silány minőségű poliészter ruhát a dolgozó népnek, hogy aztán a csodás viseletek helyett a falusi asszonyok is – fő a praktikum – tréningnadrágot öltsenek odahaza gumipapuccsal és nejlon otthonkával.
Beszélhettem volna
gyárba igyekvő férfiakról, akik vasalt inget vettek fel a munkába járó tréninghez,
hozzá otthon kötött mellényt vagy pulóvert és strapacipőt. Mesélhettem volna óvodásokról és iskolásokról, akiket egy rend új tréninggel ruháztak fel az új iskolaévre, amely aztán bokánál-csuklónál egyre rövidebb lett, térdnél és könyöknél pedig egyre foltozottabb. Mutathattam volna fényképeket ovis és iskolás lánykákról, akik nejlon mackónadrág fölé viselt nejlonegyenruhában néznek a kamerába és a jövőbe.
Szólhattam volna sötét, petróleumszagú boltokról is, ahol csak tréning, egyenruha és gumicsizma volt kapható a ruházati részlegen, és beszélhettem volna „kínai ruhaszagú” piaci bódékról, amelyek előtt szotyizva vagy cigarettázva ácsorognak a jobb napokat is megért eladók, s amelyekben még ma is lehet poliészter macinacit és otthonkát vásárolni. Meglehetősen unalmas lett volna egy négyévesnek, de esszéisztikus igénnyel leírhattam volna a susogó tréning jelenségét a kilencvenes-kora kétezres évek kelet-európai társadalmaiban. A dolgozó anyák ma is dívó szigorát, ha nem öltöznek át otthoni mackóba a gyermekeik, a kijáró ruhát kímélendő. A kijáró ruha kincs, jól kell kinézni odakünn, nem lehet szutykosan és foltosan, akkor sem, ha gyerek az ember, Charlotte.
Egyébként, szinte elfelejtettem, Charlotte,
mifelénk az egyetemi tanár és a főorvos is mackóban ül odahaza,
akár a bolti eladó, a gyári munkás vagy a gyártulajdonos. Micsoda megvalósítása és öröksége azért ez a szocializmus egyenlőségeszméjének, hogy az otthoni mackóviselésnek nincsenek társadalmi korlátai! A kintinek már vannak, attól függően, hogy ki miként és hová hordja e ruhadarabot, és hát, aki gazdagabb, annak sok esetben van jó márkás ünneplő tréningje.
Te Charlotte, lehet, hogy röhögni fogsz, mondhattam volna neki, de van ünneplő és van otthoni tréning, komolyan. Az ünneplő tréning az újabbik tréning, amelyet még nem rodált be az ember, esetleg jobb napokra tartogatja. Kicsit tart is tőle, idegenül szemléli, és amikor mondjuk, közelebbi vendégek jönnek, felveszi. Csak nem fog utcai ruhában kényelmetlenkedni attól még, hogy vendégek jönnek, hülyén is nézne ki, hogy ül a saját kanapéján talpig utcaiban. Na, ilyen helyzetekre kell az ünneplő tréning. Vagy vasárnapra esetleg. Van, aki az ünneplő tréninget hordja kirándulások, kinti szabadidős tevékenységek céljára is, vagy lemenni a boltba. De nagyon sok ember az otthoni tréningben lép ki a közeli kisboltba, és reméli, hogy nem találkozik senkivel.
Az otthoni tréning sokkal inkább kifejezi viselőjét, hozzánő már-már.
Az otthoni tréning, az szinte soha nem kerül be a szekrénybe,
ágyakra, fotelekre hajítva hever, vagy a szennyeskosárban. Az otthoni tréning mindig úgy néz ki, mintha épp ki kéne mosni, éppen ezért ritkán jut el a mosásig, küllemét valahogy már úgyis megszokták a családtagok. Rendszerint térdben és fenékben erősen megnyúlt állapotú, bokarésznél kissé rövid, a varrások mentén gyakorta kis lyukak fedezhetők fel. Egy idő után már nem csak a varrások mentén. Has alatti és combrésznél különféle foltok díszítik attól függően, hogy milyen ház körüli munkákat végzett és milyen étkeket fogyasztott viselőjük. Zsebeik tartalmáról most inkább nem beszélnék, kedves Charlotte, mindenek van határa, nohát.
Amikor már az otthoni tréning nagyon koszlottnak találtatik, a kelet-európai háztartások asszonyai erőszakkal elkobozzák a családtagoktól, vagy titokban, amikor viselőjük nem tartózkodik odahaza, összeszedik és mosásba teszik. Ettől aztán a nadrágok tulajdonosai rendszerint kiborulnak, mert időszakosan egy kevésbé kedvelt nadrágot kell otthon felölteniük.
Szerencsés embereknek két otthoni mackónadrágjuk is van,
extrém helyzetekben három, bár ilyenről inkább csak hallomásból tudunk. (Amit nem mondhattam volna el Charlotte-nak, hogy egyszer majd, a bezárkózásra kényszerítő kétezerhúszas években nagy kincs lesz a több otthoni tréning, erősen megnövekednek az erre irányuló családi beszerzések.)
No, nem tudok pontosan visszaemlékezni már, hogy végül mit is feleltem Charlotte-nak, a kérdés égett erősen belém. Minthogy a felvetés hirtelen ért, csak röviden, kissé pironkodva válaszoltam, azt tudom. És azt is, hogy tisztáztam azért, fontos a különbségtétel: a mackó nem pizsama, mert ugye a tréning az trénig, a pizsama az pizsama. Mert ki venne fel pizsamát fényes nappal? Senki, naugye. Az ember azért adjon magára.