Aznap este Nagy Krisztina végképp eldöntötte: be fog vásárolni. Acélos tekintettel nézett maga elé, amikor a döntés megszületett, ajkait fehérre szorította, izmai megfeszültek. Ha a közelében lettünk volna (de nem lehettünk, mert akkoriban mindenki otthon tartózkodott), talán feltűnik, hogy gyorsan, szinte kapkodva veszi a levegőt. Épp az utolsó tojást törte fel, palacsintát kavart a gyermekeinek, akik mintha hetek óta egyetlen hatalmas éhes szájjá lettek volna, Krisztina álmodott is arról, hogy mint holmi termetes kazánfűtő, méretes lapáttal tölti az élelmet napkeltétől napnyugtáig két óriásira tátott ajak közé, ám az étel mindig eltűnik az üres sötétségben.

Nem tudott másnap sem szabadulni a képtől, gondolatban a család élelmiszerkészletét mérte fel, de

férje szerint fölösleges volt aggódnia, az álom szexuális jellegű,

válaszféle arra, hogy úgy tűnik: mindenhol ott vannak, és sosem alszanak a gyerekek. Krisztina ezen merengett, amikor véletlenül a reggeli kávéjába szánt tejet is belelöttyintette a tejesdoboz aljáról a palacsintatésztába. – Vásárlás, nincs mese, mondta ki félhangosan immár, majd a mosogatóhoz fordult, és dühösen mosni kezdte a palacsintához a merítőkanalat, amelyet a férje – mint mindig – a levessel együtt betett a hűtőbe ebéd után. Krisztina tizennégy éve mérgelődött azon, hogy a merítőkanál a levesben marad, most különösen zabosan sikálta az ártatlan eszközt.

Nehéz idők jártak akkoriban, 2020 körül lehetett, amikor egy láthatatlan, de mindent felfaló ellenséggel kellett megküzdenie az emberiségnek: a vírus bárhol, bármin és bárkiben jelen lehetett, s ezáltal a világot reménytelenül szétszóródó szilánkokká forgácsolta szét. A vírus mindent bizonytalanná tett, ami korábban valamelyest azért biztosnak tűnhetett, és ez, ahogyan lenni szokott, állandó gyanakvást és szorongást hozott a hétköznapokba.

Az emberektől azt várták, hogy zárkózzanak el, tartsanak távolságot egymástól, de mégis működjenek együtt

– a gyakorlatban ez áthidalhatatlan kettősségnek tűnt, amiből inkább csak a távolságtartás sikerült nekik. A korábban színes, zsongó városi élet elszürkült, hangtalanná lett, s a legegyszerűbb cselekvések is visszásnak tűntek benne. A külső, állami törvényeket belső, kimondatlan, és egyénileg változó törvények egészítették ki, s a végrehajtás is ehhez igazodott: az emberek folyamatosan úgy érezték, rendre kell utasítaniuk egymást valamiért, amiről úgy gondolják, hogy belső törvényeikbe ütközik. De azonosak-e a korlátaink? Nevelhető-e egy ezeridegen? Számon kérhető-e tőle olyasvalami, amiről nem is érzi, hogy elkövetett? Állandóan felmerülő kérdések voltak ezek, amelyek miatt tapintható volt a széthúzás és a feszültség minden olyan helyen, amely kívül esett az otthon biztonságos falain.

Talán ezért volt olyan nehéz Nagy Krisztinának elindulnia vásárolni. Hiszen egyébként látszólag minden rendben volt: odakinn a langy tavaszban fakadtak a rügyek, a boltok polcai – néhány hiánycikket leszámítva – árutól roskadoztak, és Krisztina bankszámláján is volt, amiből fizetni. Mégis – talán a palacsinta sem tett jót vacsorára –,

Krisztina álmatlanul forgolódott a bevásárlás előtti éjszaka, próbálta megtervezni az akciót.

Mint hadba induló őseink tehették egykor, szegények, bár ők, ugye, könnyedén csoportosulhattak, dalolva, csatasorban indultak neki, az mégiscsak más. Aztán meg többé-kevésbé látták, hogy kivel harcolnak, ami azért sokat könnyít egy háborún.

Mikor induljon? Ez volt a legnagyobb kérdés, ami Krisztina bensőjét marcangolta. Ha reggel megy, egyrészt korán kel kelnie, és egész nap kótyagos lesz, másrészt ott sorakozik majd bizonyára az összes élelmes pacsirta a közeli nagyüzlet előtt. Délelőtt a nyugdíjasoké a terep, egy óra után már ebédet kellene adni, de miből? Délután és kora este meg már a munkából hazatérők sorjáznak a bolt előtt, egész biztos. Talán zárás előtt egy órával kellene menni, akkor biztosan kevesen lesznek. De mi lesz, ha lerabolják addig a polcokat, és még nem töltik fel másnapra?

Krisztina végül úgy döntött, ebédet teremt a semmiből (két tonhalkonzerv, fél csomag laska), és nem mosogat, nem is kávézik (úgysincs tej), hanem rögtön útra kel. Na de tegyen maszkot, vagy ne tegyen? Négy darab egyszer használatos maszkjuk volt, nagy kincs, amit nem volt remény pótolni. Úgy döntött, hagyja még nehezebb időkre. Kesztyűt húz azért, és visz kézfertőtlenítőt is.

Másnap délelőtt azon morfondírozott, mit vegyen fel. Végül a koszos farmere mellett döntött, amit épp a tegnap dobott a szennyeskosárba. Úgyis ki kell mosni, ha hazaér, azt mondja a tévé, le kell vetkőzni, és kimosni mindent, a kabátot szellőzni tenni napokig. De mi legyen a cipővel? Irtózott attól, hogy klóros lábtörlőt helyezzen az ajtó elé, blokkban laktak, el lehet képzelni, milyen szag terjengene a lépcsőházban, ha ilyent tenne ki mindenki. Végül már előre eltervezte, hogy a cipőt az ajtó előtt lehúzza majd, és kiviszi a teraszra.

Kicsit azért kivasalta a haját, enyhe sminket is feldobott, mielőtt elindult:

na jó, nem tett alapozót, de egy kis CC-krémet mégis. Gondolkozott, rúzst alkalmazzon-e, végül csak felvitt egyetlen halvány réteget, pedig lehet, hogy a sáljába temeti majd a száját, na, de mindegy is. Ezután kitöltötte a kijárási nyilatkozatot. Talpig felöltözve újra átgondolta, mit kell vinnie: nyilatkozat, személyi, jogsi, autóiratok, pénztárca, kocsikulcs, házkulcs, gumikesztyű, kézfertőtlenítő, szatyrok, bevásárlólista. Szemét. Francot, azt kiviszi majd, miután hazajön. Mély levegőt vett, és elindult. Amikor a lépcsőházajtón is kilépett, lefertőtlenítette a kezét.

Izgatottan kelt útra az autóval, mintha most vezetne először. Nézte, hol állnak a rendőrök, fogják-e igazoltatni. Nem látott senkit, de óvatosan, negyvenöttel gurult az üres utakon, szerencsére most egy türelmetlen férfi sem lámpázott mögötte, hogy közlekedjen végre. Félve fordult be az üzlet parkolójába, szerencsére sok hely volt, elsőre mindjárt kettőt is elfoglalt. Aztán kényelmesen kijavította a hibát, senki nem dudálta le a fejét közben. Eddig nem is olyan rossz, gondolta. Mégis, gyomorideggel szállt ki a kocsiból.

Hosszú sor állt az üzlet előtt, de úgy tűnt, jól halad. Nagy távolságban álltak az emberek egymástól. Süket volt a csend. Mindenki maga elé nézett, és hallgatott. Amikor lépni kellett előre, belecsörömpöltek a betonszürke tájba a bevásárlókocsik.

Mérhetetlenül magába fordult mindenki.

Krisztina befele kicsit röhögött azon, hogy hajat vasalt, de nem sokáig, mert újabb nehéz gondolattal kellett megküzdenie: mikor vegye el a bevásárlókocsit? Majd belépés előtt, döntötte el, hogy addig se kelljen fognia. Valaki átvágott előtte a sorban ekkor, s ő a levegőt visszatartva ösztönösen jól hátralépett. Feddőn nézett rá a mögötte álló, de nem szólt rá, oldalra kilépve menekült. Talán félt, hogy Krisztina válaszolni fog, felé fordulva, cseppfertőzőn.

Tizenöt percet állhatott sorba, amikor a bolt elé ért. Felhúzta a gumikesztyűt, elcsatolt egy bevásárlókocsit. Aztán eszébe jutott, hogy miként fogja meg az árut a kocsi fogantyúja után. Elővette a kis üvegcse fertőtlenítő gélt, nyomott a gumikesztyűs tenyerébe egy adagot, tenyérrel áttörölte a fogantyúkat. Aztán újra a kezeit is, alaposan. Ekkor intett a mogorva őr az ajtóban, hogy nyílt az ajtó, tessék már bemenni végre. Megilletődötten, izgatottan lépett be, mint mondjuk a Notre Dame-ba először. Csak most beléhasított, hogy vajon van-e liszt és vécépapír. Otthon tényleg fogytán volt mindkettő.

Mint nyugtalan vadász nézett végig a polcok között. Aztán megálljt parancsolt magának, és a lista szerint – belülről hajszoltan, de külső szemlélő számára komótosan – gyűjtögetni kezdett. Hosszú listát írt, két hétre valót. Nagyon koncentrált, hogy haladjon, a lehető legrövidebb ideig akart az üzletben maradni. A második polcsornál járhatott, amikor úgy érezte, köhögnie kell. Fojtogatta már, kipirultan nézett körbe. Igyekezett egy magányos helyet keresni, a torkát köszörülve befele próbált köhögni, hangtalanul.

Szerencsére senki nem figyelt rá,

nem messze ugyanis egy negyvenes férfi üvöltött egy jól öltözött, szépen öregedő nőre.

Szegény nő valószínűleg a válogatás hevében elfeledkezett magáról, és közel lépett a férfihoz. Csak hebegett, hogy bocsánat, és hogy ért ő a szép szóból is. A férfinek viszont láthatóan jól esett ordibálni, míg volt kivel. A nő menekült, könnyes szemmel igyekezett a kassza felé. Senki nem avatkozott bele a vitába. Aztán újra csend lett, Krisztinának csak most tűnt fel, mennyire. Nem voltak a boltban találkozásnak örülő ismerősök, követelőző, rohangászó gyerekek, vitatkozó párok. Csak a kasszagép csöngött fel rendszeresen, néha a hangosbemondó tájékoztatott.

Fél órával később Krisztina boldogan tolta ki tele kosarát a most simán nyíló ajtókon a napos tavaszi délutánba. Nehéz volt a kocsi, mégis könnyedén lépkedett. Lisztet ugyan nem kapott, de a legfontosabbakat beszerezte. A csomagtartónál eszébe jutott, hogy külön pakolja a romlandó és nem romlandó dolgokat. A romlandókat mosogatószerrel átmossa, vagy fertőtlenítő kendővel áttörli, a többit három napra kiteszi a teraszra vírustalanodni. Tiszta raktár lesz a terasz, szerencsére még nem lehet hosszasan kiülni.

Cipekedve, de boldogan ért haza.

Könyökkel nyitotta az ajtókilincset, a szatyrokat, a cipőjét az ajtóban hagyta. Hosszan mosta a kezét, még a kabátját sem vette le. Aztán belevetkőzött a mosógépbe, újra kezet mosott, otthoniba bújt. Kivitte a nem romlandókat a teraszra, kezet mosott ismét, lefertőtlenítette a kilincseket, és hozzálátott elmosni, amit lehetett. Utána úgy döntött, a padlót is felmossa klóros vízzel. A gyermekek a szobában kütyüztek, hagyta. A férje még nem ért haza, dolgozott. Odakünn lassan alkonyult, de nem gyújtott villanyt a konyhában, üldögélt a nyitott ablaknál a félhomályban, amíg száradt padló. Valami rendkívüli nyugalom szállta meg, miközben gondolatok nélkül várakozott.