Mi az igazság a politikában? Régi, tulajdonképpen megválaszolhatatlan kérdés ez. Úgy vélem, talán jobb, ha kissé átfogalmazzuk, éspedig: hogyan jutunk el az igazsághoz a politikában? A kérdés ilyetén való megfogalmazása ugyanis megkönnyíti a dolgunk (látszólag), hiszen így „egyéni” utakat kínál fel a politikai igazság felé. Viszont ezen az úton végképp a politikai pluralizmus martalékává válik az „igazság”, mert ahány politikai szereplő, annyi „igazság” van.

Mégis: ez utóbbi kérdés visz közelebb a politikai igazsághoz. Pontosabban: a „politikai igazságról” szóló igazsághoz. Mert

a politikai igazság nem objektivitás-alapú, hanem meggyőződés-szerkezetű,

nem a valóság helyes „visszatükrözése”, hanem lehetőségek kigondolása a cselekvések vezérléséhez. De olyan lehetőségeké, amelyeket ugyanakkor hitként, identitásmegnyilvánulásként lehet eladni.

A politikai igazság elkötelezett tudás, értelmezési minták összessége, amelyek megmondják, hogy miket tekintsünk „tényeknek” a politikai valóságból, és miket utasítsunk el.

Egy amerikai politikatudós, Edelman szerint a politikai igazságról való tudásunk hierarchikus szerkezetű. Minden politikát „értő” egyén tudása hierarchiájának csúcsán nem a leginkább igaz megállapítások vannak, hanem azok, amelyek érzelmileg a legtelítettebbek és empirikusan a legkevésbé vizsgálhatóak, leginkább a félelem, a harag, az uralom és az engedelmesség érzéseihez kapcsolódnak. És persze: egy önmagáról tudó csoport mintáihoz kötődnek olyan módon, hogy jutalmazzák a domináns nézetek elfogadását és büntetik a konformitás hiányát. Ezek a politikai tudás „csúcsán” levő érzelmek – melyek fogalmilag szinte érzékelhetetlenek – irányítják a konkrétumokhoz kötődő, a tudás hierarchiájában alsóbb szinten levő érveket, megállapításokat.

És hogy mindez mennyire ijesztő dimenzióba tud kerülni, azt most látjuk Magyarországon.

A Magyar Péter–Varga Judit-ügy élesen exponál két dolgot. Először is: az éles megosztottság körülményei között minden leegyszerűsödik. Csak jó és rossz, barát és ellenség van. És ebben a bináris világban még a máskor, másban oly árnyaltan gondolkodni tudó író-elemző személyiségek is elbukhatnak. Az érvek, a tények e látásmód által kondicionált személyek számára mind egyirányúvá válnak. Bármit is nézzenek, folyamatosan ugyanazt látják.

Mindaddig, amíg – például – az ukrajnai háború volt e megosztottság célkeresztjében, a megosztás operátora a putyinista–antiputyinista tengely volt, amely csupán egy geopolitikai kérdés körül alakult ki.

De a „kegyelmi kérdés”, Novák Katalin lemondása, a pedofil bűncselekmények kérdése, a most pedig megjelent Magyar Péter–Varga Judit-ügy azt mutatja, hogy a megosztás operátorai a társadalom életének egy újabb szeletét kebelezik be. A magánélet, az intim szféra politikai bekebelezése viszont két dologra mutat rá.

Először is: az egyre polarizáltabb politikai életben a szemben álló politikai táboroknak azért kellett kiszélesíteniük a harcmezőket, hogy minél többeket bevonhassanak a saját táborukba. Az intim szféra politikai megszállása jó terepet ad ehhez: olyan kérdéseken keresztül köti magához a politika nézőit és potenciális részvevőit, amelyek nem közéletiek abban az értelemben, hogy dönteni lehessen róluk, részt veszünk-e bennük, avagy nem. A családi élet intimitása szinte kényszerítően szólít meg mindenkit. És a politikai harcnak ezt az eszkalációját az is előmozdította, hogy a klasszikus értelemben vett „általános műveltség”, mint közös értelmezési keret immár eltűnt. Az eluralkodó fogalmi bizonytalanság (mondhatni: „tudatlanság”) mellett egyszerűbb, költséghatékonyabb a közvetlen-ösztönös tartalmakkal mobilizálni. Azokkal, amelyeket mindenki „ért”, fogalmi körítés nélkül is.

Másodszor:

az online média félelmetes uralma is az egyik legfontosabb oka ennek a fordulatnak.

Persze, ezzel újat nem mondunk: a sajtó értő elemzői, a médiatudósok már évek óta kongatják a vészharangot azzal kapcsolatosan, hogy online média mennyire jó táptalaja a véleménygettók kialakulásának, amelyekben aztán a beszűkült, egyirányúsított véleményvektorok egész szubkultúrákat alakítanak ki maguk körül. Amelyek megtermelik a saját álhíreiket, szinte észrevétlenül radikalizálnak – egyszóval: „balkanizálják” az online-t. Az influenszerek lesznek e buborékok igazi karbantartói, és ebben a környezetben már csupán illúzió, hogy a hírfogyasztás fő motiválója az elfogulatlan beszámolók iránti igény, az „objektív tények” szenvedélyes kutatása.

Olyan radikális ez az átalakulás, hogy egyes szerzők – például Skulthorp – már szinte az írásbeliség előtti idők visszatéréséről beszélnek: az emberek ismerőseiktől – saját véleménybuborékukon belüli ismerőseiktől –, szájhagyomány útján tájékozódnak, illetve értetlenkedő agresszióval ütköznek a más véleménygettókból érkezőkkel.

Mindez az intézményes politikában azt eredményezi, hogy

a „közép” kiürül, két egymással kommunikálni nem tudó tábor keletkezik.

Erre tart-e a Magyar-ügyön forduló magyar politika? A jelek (már korábbról is) erre mutatnak. Mondhatjuk: végül is semmi különleges nincs ebben. Ez ment végbe – például – az Egyesült Államokban vagy Olaszországban is. De mit lehet javasolni a polarizációtól elborzadó egyszerű polgárnak?

Nekik lehet szólni Voltaire Candide-jával: „műveljük kertünket!” De hol a kertünk? És ez a nehezebbik kérdés. Valahol a józanságban, türelmesen megértés vágyában…

(A szerző politológus)