Illusztráció: Kelly Sikkema/Unsplash

Az oktatás szemmel láthatóan válságban van – de mi a megoldás?

A címbeli kérdés nagyon leegyszerűsítő, bár reflexből így szoktuk feltenni. A helyzet persze ennél bonyolultabb.

Hirdetés

 

„A szíve mélyén mindenki arra vár, hogy eljöjjön a világvége”
(Murakami Haruki)

Az, hogy jelenleg az oktatás válságban van, már elég hosszú ideje közhelynek számít. Azt, hogy a probléma, vagyis inkább problémahalmaz mekkora és mennyire súlyos, még mindig csak sejteni lehet, pontosan tudni nem.

Valószínűleg azért, mert a jelenség nem specifikusan és jól körülhatárolhatóan oktatási jellegű, hanem jóval tágabb, az egész jelenlegi életmódunkat, kultúránkat és civilizációnkat gyökeresen átalakító folyamatok eredménye.

Ezért a megoldása is valószínűleg igen bonyolult (már ha egyáltalán van a szó szoros értelmében vett megoldása).

Nézzünk csak pár adatot.

Az Edupedu.ro oktatási szakportál az idei érettségi vizsgák kezdetére időzítve tett közzé egy igencsak drámai adatot, miszerint az első osztályt tizenkét évvel ezelőtt elkezdő gyerekek 30 százaléka (ez több mint 60 ezer gyereket jelent) nem iratkozott be az idei érettségire. Vagyis egy teljes közoktatási ciklus (1-12 osztály) egyharmadáról van szó.

Az Európai Unió statisztikai hivatala, az Eurostat a napokban publikált egy felmérést, miszerint 2023-ban Romániában a 15-29 éves fiatalok 20,6 százaléka se nem tanult, se nem dolgozott. Vagyis száz fiatal közül húsz semmit nem csinált. Ezzel az aránnyal Románia „európai bajnok” (az EU-s átlag 12,4 százalék).

Készült egy másik felmérés is, az IRES készítette márciusban, 18-35 évesek megkérdezésével, amiből többek között az derül ki, hogy a romániai fiatalokat leginkább aggasztó problémák a munkalehetőségek hiánya (15%) és az oktatás alacsony színvonala (14%), majd a káros szenvedélyek és az alacsony életszínvonal után az ötödik helyen a fiatalok „érdektelensége és lustasága” (8%). Az is kiderül, hogy a megkérdezetteknek csak az egyharmada nem gondol arra, hogy ideiglenesen vagy végleg elköltözzön az országból.

Még egy adat ugyanabból az IRES-felmérésből: a megkérdezett fiatalok a hazai hírekről, történésekről a közösségi médiából (42%) és az online médiából (27%) tájékozódnak a legnagyobb arányban – ez, ha összeadjuk: 69%.

Egy évvel ezelőtti hivatalos adat: a 6-14 éves gyerekek 42 százaléka funkcionális analfabéta (az olvasási készsége „nem funkcionális”), 47 százaléka pedig majdnem az („minimálisan funkcionális”).

És még egy szám: az 1989 óta eltelt 34 és fél évben Romániának 24 oktatásügyi minisztere volt, vagyis egy-egy miniszter átlagosan 1,4 évig volt hivatalban.

Tegyük csak egymás mellé ezeket az adatokat:
– a fiatalok egyötöde semmit nem csinál;
– a fiatalok összesen 37 százaléka szerint nincs elég munkalehetőség, rossz az oktatás vagy lusta bármit csinálni;
– a fiatalok 69 százaléka a közösségi és/vagy az online médiából tájékozódik;
– az általános iskolások közel 90 százaléka vagy teljesen funkcionális analfabéta (egyáltalán nem érti, amit olvas) vagy majdnem az.

Mit jelenthet mindez?

A lehető legrosszabb válasz az, hogy a fiatalok ostobák, lusták és felületesek.

Persze, lehetne így is válaszolni, de ezzel csak elfednénk ennek a problémának nem csak a súlyosságát, de a kiterjedését, az igazi dimenzióját is.

A fentebb felsorolt adatok Romániára vonatkoznak ugyan, de az oktatás, pontosabban a tömegoktatás válsága globális jelenség. A válság kezdete pedig globálisan egybeesik a digitális éra kezdetével, pontosabban annak széles körű következményeivel: a tudás demokratizálódásával kapcsolatos optimista várakozásokkal ellentétben az történt, hogy a tudás a korábbi állapotokhoz képest még inkább visszaszorult és még inkább rétegterületté vált. Erre pedig rátevődik a folyamatos online létezés, a felgyorsuló ritmusú és virtualizálódó élet, a gyakorlatilag végtelen számú tartalmat termelő közösségi média hatása és sorolhatnánk (a mesterséges intelligenciák megjelenése újabb hatalmas lökést ad ennek a folyamatnak, csak most még az elején vagyunk).

Hirdetés

Teljesen egyértelmű, hogy a digitális forradalom alakította át a világunkat és annak a hatása az, amit ma látunk például a tömegoktatás válságában –

pedig a probléma nem oktatási vagy oktatáspolitikai jellegű, hanem annál jóval általánosabb és társadalmaink minden területén megmutatkozik.

Az emberi tudásbázis olyan méretű lett és annyira gyors ütemben bővül, hogy igen nehéz dilemmák elé állít bárkit, aki azon gondolkodik, mit és hogyan lehet érdemes egy gyereknek, egy fiatalnak megtanítani. Mit érdemes tanítani, ami nem avul el néhány éven belül vagy még korábban? Mi az a használható tudásminimum, ami viszonylag állandó marad, ami hosszabb távon megalapozhat későbbi, magas szintű szaktanulmányokat? Végső soron mi az, amivel a diák ma kilép az iskolából abba a bizonyos nagybetűsbe?

Az a bizonyos, sokat emlegetett „általános műveltség” van a legnagyobb válságban, mert lassan a tudás átadásával, befogadási feltételeinek megteremtésével foglalkozó szakemberek sem – de a szülők sem – tudják már, hogyan lehetne meghatározni az „általános műveltség” fogalmát és hogy milyen összetételű legyen ennek a fogalomnak a tartalma.

Jelenleg azt látjuk, hogy a pedagógusok, az oktatáspolitikusok és az oktatási szakértők is tanácstalanok abban, hogy miként lehetne úgy a jelen állapotokhoz adaptálni az intézményes tanítás, tudásátadás szerkezetét, folyamatát és módszertanát, hogy értelme és eredménye legyen. Egyelőre csak az tűnik biztosnak, hogy

a közoktatás általános koncepcionális keretei, a tantervek és módszertanok folyamatosan lépéshátrányban vannak.

Mert hát látjuk a valóságot: az általános iskolások 42 százaléka funkcionális analfabéta, 47 százaléka pedig majdnem az, vagyis nem érti, amit olvas. Egyetemi oktatók panaszkodnak rendszeresen, hogy a felsőoktatásba jelentkezők aggasztóan nagy részének a helyesírással is gondjai vannak, nincs tisztában alapvető, banálisnak számító dolgokkal, nagyon hézagos a tudása a környezetéről, a kultúráról, amelyben él. Tehát valami nem működik.

Ugyanakkor rendszeresen hallani olyan, jellemzően fiatal pedagógusokról, akik nem félnek nem-konvencionális módszerekhez nyúlni, átlépni tabunak számító határokat – bár a kerettanterv őket is köti –, és sikerül nekik megtalálni valamilyen jól működő közös hullámhosszt a gyerekekkel, akik aztán nem csak kiváló tanulmányi eredményeket érnek el, hanem a tanuláshoz való pozitív viszonyulásuk is megmarad az egyetemen vagy a munkahelyen. Ezeknek a pedagógusoknak a tudása igen értékes, ebből is ki lehetne kiindulni, amikor az oktatási szakértő és a döntéshozó, az oktatáspolitikus kerettanterveket és oktatási módszertanokat dolgoz ki és vezet be a közoktatásban.

Szóval mi lehet a megoldás?

A válaszoknál jelenleg több a kérdés. Vissza a szigorú, poroszos módszerekhez? Ahhoz olyan fajta tudásbeli magabiztosság, a véges tudásbázisra vonatkozó állandóságérzés szükséges, ami ma már nincs meg, mert nem lehet meg. Vagy előremenekülni és kísérleti módszereket alkalmazni? De ki, milyen pedagógus, milyen oktatási rendszer vállalja, hogy generációkkal kísérletezik, aminek nem biztos, hogy a várt jó vége lesz? A két szélsőséget valahogyan elegyíteni? De milyen arányban? Hogyan lehetne építeni a legkülönfélébb információkat több csatornán magukba szívni képes mostani gyerekek multitasking képességeire? Differenciálni kellene-e az oktatást, mint a világ más részein, különböző tudásszinteket biztosító oktatási pályákkal, emelt és még emeltebb szintű képesítésekkel, érettségivel, diplomával? Vagyis elkülöníteni egymástól a készség- (skill-) alapú tudást és oktatást attól, aminek a célja az átfogóbb tudás? Alacsonyabb szintű iskolákkal és elitképző intézményekkel?

Meggyőződésem, hogy a pedagógusok és oktatási szakemberek többsége hasonló kérdéseken rágódik, miután a fentebbi statisztikai adatokkal szembesül. Az életünket gyökeresen átalakító forradalomban vagyunk, amelynek csak az egyik vonatkozása az oktatás válsága, hiszen az életformánk, a munkánk, a kulturális bázisunk, a szórakozásunk, a társadalmi életünk és a teljes, világhoz való viszonyulásunk is éppen átalakulóban van – jóval nagyobb mértékben, mint ahogy azt korábban gondoltuk volna.

Vagyis a kérdések és a válaszkísérleteink is valójában jóval bonyolultabbak, mint amilyennek látszanak,

és azokban mi magunk is jóval mélyebben benne vagyunk, mint ahogy tűnik. A rémisztő statisztikai eredményekért pedig talán nem az oktatás, nem a pedagógus, nem a miniszter és végképp nem a gyerek a hibás – ez a világ, amiben most élünk és amit megérteni próbálunk.

 

 

Hirdetés