Ha a 20. század eleji igazán nagy honi tömegrendezvényekre gondol az ember, nem sok jut eszébe kapásból. Ott voltak az 1896-os millenniumi ünnepségek, aztán (a korabeli Erdélybe kanyarodva) ott volt a kolozsvári Mátyás király emlékmű felavatása 1902 októberében (ugye, azóta se avattak ekkora köztéri szoborcsoportot mifelénk). Aztán persze ott volt 1914, 1918 meg 1920, de hát ezek az egyébként hatalmas tömegeket sorsszerűen „megmozgató” évszámok sajnos nem rendezvényekhez köthetők, tekintettel arra, hogy a rideg valóság szervezte őket.

Na de van itt valami, ami szó szerint lázba hozta a kor magyar polgárát, hatóságait, médiáját. Ráadásul nem is európai akcióról van szó. Amerikáról akkoriban az emberek elsősorban a fiatal óriásország elszívó ereje kapcsán beszéltek. És sokan (nagyon sokan) neki is vágtak a modern Ígéret Földjének. Valószínűleg az amerikai álomkép is rátett egy lapáttal arra a lelkesedésre, amellyel Magyarországon (és ezen belül Erdélyben) Buffalo Bill Cody ezredest és az ő vadnyugati show-ját fogadták.

Na de ki a fene volt ez a Buffalo Bill, hogy ekkora hűhót csaptak körülötte?

William Frederick Cody úr nem sokkal az 1848-as európai forradalmak előtt, 1846. február 26-án született Iowa államban. Volt ő minden a cseperedő Amerikai Egyesült Államokban: lovas futár, aranyásó, felderítő, rabszolgafelszabadító, hivatásos bölényvadász (ezért ma nem örvend nagy népszerűségnek, de hát akkor olyan idők jártak, hogy épült a vasút és sok szájat kellett betömni élelemmel és a bölény ott volt, közel a sínekhez), harcolt az amerikai polgárháborúban, de az indiánháborúkból is alaposan kivette a részét. Ekkor irányult rá a kor showbizniszének figyelme: egy bizonyos Ned Buntline úr írni kezdte a Buffalo Bill-történeteket, el is kapkodták őket, mint a cukrot. Aztán színpadra is vitték a kalandjait, és – milyen bájos ez – 1872-ben felkérték, játssza el saját magát a világot jelentő deszkákon. Na, hát profi színésznek nem vált be Buffalo úr, viszont imádták a népek. Mert hát ő saját magát adta. És innen már csak egy kis üzleti és marketingszikra kellett, hogy megszülessen a hamarosan világhírűvé váló Buffalo Bill’s Wild West Show. 1882-ben indult a vadnyugati cirkuszvonat, és 1913-ig (amikor is csődbe ment a nagy vállalkozás, többek közt a film és a mozi térhódítása okán) töretlen sikerrel száguldott végig Amerikán és a világon. Az utolsó európai turné 1902 és 1906 között zajlott. És ennek keretében a Vadnyugat megszállta Magyarországot… és Erdélyt.

Európa, here we come!

Ha manapság, mondjuk egy zenekar európai turnéra indul, le is zavarja egy fesztiválszezon alatt. Bő száz évvel ezelőtt azonban kicsit (nagyon?) lassúbb volt az élet, még akkor is, ha a Buffalo-cirkuszról cikkező teljes európai sajtó egy dologban egyetértett: a korszakban gigantikusnak számító csapat elképesztően profin dolgozott. Télen pihentek és szervezték a következő szezon fellépéseit, helyszínről helyszínre, tételről tételre (térfoglalás, egyéb hatósági engedélyek, marketing, reklám, logisztika stb.). Aztán ahogy nekitavaszodott, vasparipára kapott a trupp. És nem akármilyen menázsiról beszélünk: három teljes vonat (50 saját vagonnal, csak a mozdonyokat bérelték) szállította a társulatot. A források olyan 800 emberről írnak (körülbelül 150 színész, jó tucatnyi igazgató, marketinges, no meg a munkások serege), továbbá 500 lóról, ám ez feltehetően azért túlzás. Éjszaka utaztak, reggel érkeztek az épp soron következő helyszínre (az érkezést óriási hírverés előzte meg), diadalmasan bevonultak a városba (ez már a show része volt), percek alatt felhúzták a sátrakat az előre megbeszélt helyen (Kolozsváron például a Baromvásártéren, a mai Vasutas parkban) és másnap kezdődött a cirkusz. Általában két előadást tartottak naponta, egy matinét meg egy délutáni-estit (kivételt képezett Kolozsvár, Brassó, Arad és Debrecen, ahol három, na és persze Budapest, ahol 18 előadást tartottak).

A pontosság kedvéért, íme, a négyéves európai turné útvonala: Nagy-Britannia (három év), Franciaország (1905), Olaszország, Osztrák-Magyar Monarchia, Németország, Belgium (1906). Erdélyben pedig így nézett ki a nyári akcióterv: Temesvár, Arad, Gyulafehérvár, Nagyszeben, Brassó, Segesvár, Marosvásárhely, Kolozsvár, Nagyvárad, Szatmárnémeti, Máramarossziget. Azért gondoljunk bele: 1906-ot írunk, tehát a tour de force kifejezés nem nevezhető túlzásnak. Arról nem is beszélve, hogy mindenféle fanyalgás ellenére (mert voltak ám szép számmal) elképesztő siker kísérte a trupp útját. Buffalo úr show-ja szó szerint meghódította Magyarországot és Erdélyt.

A Buffalo-trupp bevonul Nagybecskerekre 1906. július 7-én.

Szenzáció! Jegyeket tessék! Kovbojok, indiánusok, válogatott legények!

Így ír a kolozsvári Előre újság az amerikai trupp egy nappal korábbi érkezéséről, 1906. július 18-án, Buffalo megjött címmel (figyelem, a sajóidézetekben megtartottuk a korabeli helyesírást!):

„Ez a nagyszabású óriásvállalat itt van. Szétterpeszkedett és egy valóságos várost alapított pár óra alatt a vasúti töltés mentén. Amerikai várost, amerikai gyorsasággal. Mikor lajtorjás szekereivel megjelent, egyszerre semmi sem maradt „eladó holmi” az aszfalton. Mindent összeszedett, elszedett és fizetett, mint egy Krőzus. Holnap és holnapután megmutat mindent a mit tud és azután tovább áll. De soha többé vissza nem jő. Az öreg intelligens Cody ezredes pihenésre vágyik…”

Mit olvashatunk ki a pár soros hírből? Elsősorban azt, hogy ezt az amerikai fickót senkinek sem kellett bemutatni. Mindenki, akinek volt szeme és füle (értsd, olvasott újságot, látta a profi reklámcsapat által a helyszín körül 30 kilométeres körzetben elhelyezett reklámokat, illetve hallott róluk), szóval mindenki tudta, kiről, miről van szó. Aztán ezt: egy igazi Krőzus érkezett, emberek, hahó, üzlet áll a házhoz, ha ügyesek vagytok! Egy ekkora trupp élelmezése (emberek, állatok) bizony nagy üzleti lehetőség volt, a társulat munka utáni szórakozási vágyából is jó pénzeket lehetett keresni. A budapesti sajtó a kocsmázás kapcsán fel is jegyezte, hogy a fővárosi fellépések alkalmával Buffalo indiánjai kétszer is összebalhéztak, egyszer a helyi erőkkel, egyszer meg egymással. (Na igen, mit tesz a tüzes víz!)

Szóval (elvileg legalábbis) a nagy szenzáción kívül a Buffalo-show nagy üzletet is ígért. (Hogy kinek és mekkorát, az más kérdés. Charles Eldridge Griffin európai turnémenedzser szerint Budapestet kivéve nem volt épp akkora üzlet a magyarországi, értsd vidéki körút, ugyanis nyár volt, az emberek nagy része a földeken dolgozott, sok helyen nem volt telt ház. A helybeli sajtó erről másképp írt, a valóság feltehetőleg a két állítás közt van valahol.) Viszont a cirkusz élbolyához tartozó üzletemberek (menedzserek) is profik voltak. A bevétel az információk szerint jóval meghaladta a kiadásokat. A nézőtéren 7500 ülőhely volt. (Jó, egyes cikkek szerint 10 000 ember is jelen lehetett egy-egy ultrateltházas előadáson.) A jegyek ára 2 és 8 korona közt mozgott. Utánanéztünk: 1906-ban 1 korona 2046 forint volt (a 2022-es pénzértékindex alapján), ami azt jelenti, hogy a legolcsóbb jegy 4092, a legdrágább pedig 16 368 forintba került mai áron (átszámítva 51, illetve 203 kemény lej). Ha ehhez hozzácsapjuk, hogy a fő attrakción kívül számtalan side show is volt (a jó üzleti érzékkel rendelkező amerikaiak mindenből pénzt csináltak), a trupp hatalmas bevételekkel zárhatta a turnét.

A Buffalo-show kolozsvári helyszíne a Baromvásártéren (a mai Vasutas park).

Bájos, bizarr, pajzán sztorik az „arénafalak” mögül (ki a bulvárt nem szereti, ezt ugorja át)

Értelemszerű, hogy a fentiek fényében óriási figyelem kísérte a vadnyugati show vasparipáit és általában minden lépését, amerre csak járt. A sajtó akkor is olyan volt, mint manapság: imádta kiszemelgetni a pikáns történeteket a cirkusz háza tája körül (a fősztori minden lapban az unalomig ismétlődött, akárcsak ma). Bájos, időnként bizarr, sőt, pajzán történetekről olvashatunk a korabeli sajtóban. A kolozsvári Előre lap július 19-i számában külön bekezdést szentel az Erdélyben addig csak könyvekből, képekről ismert „indiánusokról”:

„Harcias természetű szilaj emberek ezek az amerikai indiánusok, szinte azt mondhatni róluk, hogy istenkísértésig vakmerőek és vadak. Rendkívül csontos, szőrtelen arcuk legcsekélyebb rokonszenvet sem árul el. Beszédjük inkább ugatáshoz hasonló hangzavar a mi előtör ajkaikról, mikor szót akarnak váltani a hozzájuk tartozókkal.”

Erősen kihallik a szövegből az újságíró sztereotipikus viszonyulása az alanyokhoz, ugyanakkor érzékelhető a személyes találkozás okozta (teljes mértékben érthető) kultúrsokk.

Na és akkor a kedélyborzoló sztori: a hír szerint egy úriasszony jól megjárta az indiánusokkal. Az úriasszony csupa kíváncsiságból fellebbentette az egyik sátor függönyét, amely mögött az indiáncsalád épp reggeli fürdőzését végezte. (Halkan kérdezhetjük, ugyan miféle úriasszony az, aki csupa kíváncsiságból csak úgy besétál mások fürdőszobájába, ugye-ugye.) Persze, bizonyos értelemben érthető ez a kíváncsiság: az úriasszony úgy tett, mint a versben Mehemed, aki nem látott még tehenet. Na de úgy is járt: az intimitásukban joggal magukat sértve érző indiánusok leöntötték a betolakodót egy dézsa vízzel. Mire az úriasszony sikoltozva elmenekült a helyszínről.

Másik kolozsvári történet (ennek már jogi vonatkozása is volt), szintén az Előre hasábjairól:

„Egy másik indiánnak szintén akadt egy afférje egy fiatal műkedvelő fényképésszel, a ki az indián portréját szerette volna lekapni. Az indián egy darabig csak nézte a fényképező gépet és az amatőrt, de egyszer kifogyott türelméből és mint egy sakál reárontott a szegény ifjúra és egy szempillanat alatt kiragadta kezéből a róla felvett fényképlemezt. Bucsuzásul még két botütéssel is megtisztelte a bámuló ifjút, a kinek ezenfelül még gépét is elrontotta ez a rézbörü modell.”

A többszörösen is sértett fényképész úr nyilván feljelentést tett a kapitányságon és az ügyet – azért a helyi hatóságok is tudtak gyorsan dolgozni annak idején – már másnap rendezték: a rendőrkapitány a géprongálásra vonatkozó bizonyítékok hiányában nem találta bűnösnek az indiánt, Buffalo Bill képviselője pedig azonnal letett az asztalra 50 koronát, békepipa helyett.

Marosvásárhelyen a helyi sajtó „kínos” kalandot rögzített: az egyik Buffalo-csapattag hogy, hogy nem, beleszeretett egy marosvásárhelyi hajadonba. De nem úgy félvállról: fülig! Olyannyira, hogy ott helyben meg is kérte a hölgy kezét. Aki a maga részéről a hírek szerint halk igent rebegett. A műlovar úr (mert ez volt a mestersége) a szokott ostrommal vette be a várat: vásárolt szíve hölgyének szép ruhát, tollas kalapot. Hanem aztán másnap arra ébredt az úr, hogy oda a menyasszony. Nosza, uccu neki, utána! Némi keresgélés után rá is talált jegyesére… mégpedig egy kocsmában, más urak vidám társaságában. És innen a dolgok pont úgy zajlottak, mint bármely későbbi westernfilmben: kitört a kocsmai tömegverekedés. Az eredmény: az úr feleségjelölt nélkül, viszont a nehéz munka árán visszaszerzett öltözködési cikkekkel a hóna alatt távozott. (Halkan megjegyezhetjük: valószínűsíthető, hogy nem csak a műlovar úr volt profi, hanem a bájait bevető ifjú hölgy is, a maga szakmájában, persze.)

A nagyváradi sajtó vicces-szomorú történetről számolt be a Buffalo-show távozása után: egy reggel két viharvert alak botorkált be a nagyváradi rendőrkapitányságra. Mindkettőt „ottfelejtette” az illusztris amerikai társulat, csak épp különböző okokból. Egyikük előadás után elment kocsmázni, és hát nagyon is ízlett neki a helyi bor. Arra még volt ereje, hogy kilődörögjön az állomásra, de ott elszunnyadt kicsinyég, és amikor felébredt, se különvonat… se pénztárca, mert valaki szendergés közben kifosztotta. A másik úr még a kolozsvári helyszínen összeszedett valami nyavalyát, és annyira rosszul volt, hogy nem tudott munkába állni. A trupp pedig beteget nem vitt magával tovább. Nos, ha ez valóban így történt, kimondhatjuk: az amerikai cirkuszvállalatnál tuti, hogy nem működött munkavállalói szakszervezet.

Erdély nem hagyja magát, jól helyreteszi az amerikai „kóklerkirályt”

A magyarországi és erdélyi Buffalo-turné szinte száz százalékos sikertörténet volt, a sajtó tükrében. Nyilván voltak fanyalgók, akik szerint Buffalo Bill, az amerikai „kóklerkirály” csak kiszúrja a nép szemét a művadnyugattal (ebben, valljuk be, volt is némi igazság), pénzt visz el tőlünk, de nemigen hoz, felfordulást okoz a helyszíneken, a felkavart por károsítja a nézők egészségét stb.

Na de volt egy olyan botrány is, ami, ha tetszik, turnétörténeti jelentőséggel bír. Méghozzá épp Erdély fővárosában történt. Említettük, hogy a rendkívül profi szervezés-tervezés értelmében a helyszíneket, engedélyeket jó előre beszerezték az amerikaiak. Ugyanilyen előrelátóan cselekedtek a hírverés terén is. A turné „sajtóbiztosa” egy bizonyos John M. Burke őrnagy volt. Ő utazott előre, a soron következő helyszínekre, ahol is megszervezte (és fizette) a sajtó- és egyéb reklámot, plakátozást, interjúkat adott, szóval úgy viselkedett, mint egy jó reklámvezér.

Nos, Burke úr Kolozsvárra is jó időben befutott, berendezkedett és elkezdte a munkát. Felvette a kapcsolatot a sajtóval, intézkedett a reklámok elhelyezése felől. Igen ám, de hiba csúszott a számításba. A reklámozók teleragasztották Kolozsvárt és környékét plakátokkal. Csakhogy ezek a plakátok németül és magyarul hirdették az attrakciót. És volt még egy baki, ami a kolozsvári Ellenzék újságíróját kiakasztotta. Tessék, egy részlet az 1906. július 5-i lapszámból:

„Német jelentésében, mely hemzseg a színes, képzeletszülte kliséktől, fénynyomatoktól (mert a magyar szövegű jelentésben másképen vannak megírva a dolgok) azt is kilátásba helyezi a nagyérdemű közönségnek, hogy különlegességei sorában bemutatja a különböző vad népeket, az ok szokásait, életmódját; így jelesül bő részük leszen a látogatóknak a kozákok, arabok, beduinok, mexikóiak elövezettetésében és végül – méltóztatnak gondolni, mi következik? – a vad népek sorában be fogja mutatni a m a gy a r o k a t is.”

Huhh… kész, ennyi kellett, összejött a jó kis médiabotrány minden eleme. Hogy a magyarok is afféle vad nép lenne? Hát mit képzel ez a kiszuperált vén katonakecske? És akkor jussanak eszünkbe azok a mai politikusok, celebek, akik például összetévesztik Budapestet Bukaresttel. Röhejes, de ugyanakkor botrány!

Az amerikai reklámkampány másik botrányos eleme éppen a kétnyelvűségben rejlett. 1906-ot írunk, tehát olyan időszakról van szó, amikor bizony lehetett elégedetlen bárki magyar a központi, értsd, bécsi „kamarillával”. A sajtó joggal kezdett cikkezni arról, hogy hahó, Magyarország, ergo Kolozsvár nem Ausztria, tessék csak szépen magyar plakátokat, reklámokat elhelyezni.

Burke úr hatalmas diplomáciai érzékkel azonnal reagált a botrányra, elnézést kért, szabadkozott, hogy nem ő rendelte meg az ominózus plakátokat (most mit mondjon ő is, ugye) és iszonyú sebességgel lecseréltette őket. A botrány ezzel el is ült, még a helyi sajtótermékek közt ment kis ideig az izmozás. Viszont tény, hogy a korabeli média kitett magáért és elérte, amit közösségi szempontból fontosnak tartott.

A nevezetes turné bő száz évvel ezelőtt zajlott. Azóta a vadnyugat csak a filmvásznon hódít nálunkfele. Az „amerikai álom” viszont úgy tűnik, hosszú időre berendezkedett az időközben más határok közé szorult Erdélyben is. És talán kevésbé szimpatikusan szállta meg ezt a vidéket, mint annak idején az amerikai „kóklerkirály”.