Protestáns vagyok, a római pápát nem tekintem Krisztus földi helytartójának, csak egy másik keresztény felekezet legfőbb méltóságának. Nem kell azonban katolikusnak lennünk ahhoz, hogy belássuk, mekkora jelentőséggel bírhat egy ország és egy nemzet életében a regnáló pápa látogatása és figyelme, mivel – lehetünk bármily nyakasok – a pápának megkülönböztetett szerepe van a keresztény világ egyházi vezetői közt.

Mint ahogy másvallásúként vagy akár vallástalanként is eltölthet bennünket ámulattal az a fajta a szertartásos pompa, amely leginkább a római egyház sajátja – és amelyet sokan értékelhetnek túlcicomázott fesztivizmusként, de ha kísérletet teszünk a ráhangolódásra, érezhetjük azt, hogy van mögötte valami tiszteletet parancsoló, egy hosszú, folytonos kulturális hagyomány nagyszabású nyilvános megmutatkozása.

Ferenc pápa magyarországi látogatása körül mindenféle polémiák alakultak ki, amelyek – főként utólag, a történtek fényében – méltatlannak bizonyultak; nem is pazarolnék rá puskaport. Ferenc pápa jött, látott és győzött ezzel mindenki: azokat is, akik ilyen-olyan okokból gyanakodva tekintettek rá, meggyőzhette empátiájával, érzékenységével és a vendéglátó ország kultúrája iránti gesztusaival.

A Pontifex Maximus a keresztény és zsidó vallási vezetők találkozóján a Lánchíd szimbolikus szerepét emlegette, Radnóti Miklós sorait és sorsát idézte, a szentmisén az Úrangyala imádságot pedig a Himnusz kezdősorával zárta: „Isten, áldd meg a magyart!”

A Lánchíd-hasonlatra érdemes kitérni, mert egy banálisnak tűnő, mégis fontos gondolatot fogalmaz meg:

„Szeretném felidézni előttetek a Lánchíd képét, amely összeköti ennek a városnak a két részét. Nem olvasztja őket eggyé, de összekapcsolja őket. Ilyeneknek kell lenniük a kapcsolatoknak miközöttünk.”

A pápa lényegében a vallási türelem klasszikus alapelvét ismétli meg: a tolerancia azt jelenti, hogy a köztünk lévő különbségek megmaradnak, nem akarjuk magunk képére alakítani a másikat, vagy rávenni arra, hogy áttérjen a mi igazságunkra – de tiszteletben tartjuk a másféleségét, és igyekszünk békében együtt élni vele. Ez magától értetődőnek hangzik, de egy mindinkább polarizálódó világban egyáltalán nem az.

Arról is beszámolt a sajtó, hogy Ferenc a Pozsonyból Rómába tartó repülőúton méltatta Magyarországot, és meglebegtette, hogy hamarosan visszatér. Mint mondta, megragadta, hogy a magyarok között mennyire mély az ökumenizmus iránti érzék, majd egészen megindító hangnemben emlékezett meg a csíksomlyói látogatásáról:

„És ti, magyarok: veletek voltam tavaly Erdélyben, csodálatos volt az a magyar mise!”

Legalább két olyan pont van ebben a beszédben, amely felidéz egy korábbi pápalatogatást: az ökuménia kiemelése és az erdélyi magyarok felé tett gesztus.

Szinte kereken harminc esztendővel ezelőtt, 1991 augusztusában az azóta szentté avatott II. János Pál pápa többnapos látogatásra érkezett Magyarországra. A látogatást túlzás nélkül lehet történelminek nevezni: szülőhazája, Lengyelország után Magyarország volt a második állam az egykori szocialista térségben, ahol a Karol Wojtyła néven anyakönyvezett, a kommunista rendszerek lebontásában oroszlánrészt vállaló egyházfő tiszteletét tette.

És volt ennek a látogatásnak legalább egy olyan aspektusa, amelyet a magyarok sosem felejthetnek el, és amely üzenetértékkel bírt Európa egésze, sőt a nagyvilág számára. II. János Pál, akit sokan azóta is túlságosan konzervatívnak tartanak, olyan határokat lépett át uralkodása alatt, amelyeknek a „megbolygatása” korábban évszázadokig elképzelhetetlennek számított: megkövette a zsidóságot a katolikus egyház nevében ellenük elkövetett attrocitásokért, rehabilitálta Galileo Galileit – de a legmesszebb talán akkor ment, amikor ellátogatott Debrecenbe, ahol egy ökumenikus találkozón beszédet tartott a református nagytemplomban, majd megkoszorúzta a gályarabnak elhurcolt protestáns prédikátorok emlékművét.

A római pápa a kálvinista Rómában! A pillanat történelmi jellegét ő maga rögzítette beszédében:

„Tudatában vagyok annak, hogy a múltban ez a találkozó nem jöhetett volna létre: a Magyarországra látogató pápa nem jött volna el ide, s Debrecen lakói nem tartották volna kívánatosnak jelenlétét.”

Ebben a beszédben megtaláljuk az ökuméniának és a toleranciának azokat a hagyományos – a vallási türelem történelmi örökségét hordozó Erdélyben egyáltalán nem ismeretlen – alapelveit, amelyek Ferenc pápa imént idézett szövegében köszönnek vissza. Hogyan is fogalmaz II. János Pál?

„Ismerve a történelmet és a köztünk fennálló teológiai különbségeket, jól tudjuk, milyen hatalmas feladatok várnak ránk. Egyrészt objektív nehézségek akadályozzák előrehaladásunkat a közös cél felé vezető utunkon. A valódi ökumenizmus nem hagyja jóvá a vallási közömbösség és relativizmus eszméit, amelyek azt próbálják elhitetni, hogy minden vallás egyformán jó, és már az is elég, ha jó szándékkal gyakorolják. Nem! (…) Az ökumenikus mozgalom az egyetlen apostoli hit elérésére törekszik. De e hiten belül léteznek jogos különbözőségek, amelyek nem állnak ellentétben az Isten által akart egységgel.”

Egység a különbözőségben, elfogadás, de nem azonosulás, megbecsülés, de értékrelativizálás nélkül: eleink, akik kimondták Tordán a vallásszabadságot, jól tudták ezt, de talán nem gondolták, hogy néhány évszázad múlva a római pápák is ezt vallják majd. Mint ahogy azt sem, hogy ott, a debreceni nagytemplomban a Szentatya, az ortodoxok küldöttsége mellett, külön köszönti az erdélyi, illetve határon túli reformátusokat is:

„Szívből köszöntöm Tőkés Lászlót, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspökét, valamint az Erdélyből és a szomszédos országokból jött keresztény magyar testvéreket. Az elmúlt évtizedekben közületek sokan nagy megpróbáltatások közepette tettek tanúságot Krisztus iránti hűségükről.”

II. János Pálnak ez az első, de nem utolsó látogatása volt Magyarországon – talán Ferenc pápát sem utoljára várták a magyar keresztény hívek Budapesten. Talán Erdélyben sem, ki tudja.

És manapság, amikor az alaktalan rettegés teljes társadalmakat kerít hatalmába, nem haszontalan felidézni a nagyon is bátor lépések sorozatát tevő lengyel pápa egykori jelmondatát:

„Ne féljetek!”