Amikor megérkezek, épp egy bakelitlemezt mos a konyhában a csap alatt, pontosan úgy, mintha egy tányért öblítene el. Brassóban vett nemrég pár használt lemezt, de egyik-másik elég koszos, meg kell őket tisztítani. Megtörli a lemezt, felrakja a lejátszóra, és máris felcsendül egy francia sanzon. Közben a nappali közepén egy nagy méretű kép van kirakva az állványra, azon dolgozik éppen. Címe még nincs.

Sevant DJ-ként ismertem meg tavaly nyáron, a Cotton Club (Kolozsvár) hangulatos teraszán pakolta fel egyik lemezt a másik után. Már önmagában ez tiszteletreméltó a mai korban (mármint, hogy bakelitről dolgozik), amikor egy sztár DJ művészete általában abból áll, hogy összemásolja az aktuális klubslágereket egy USB stick-re, majd megnyomja a Play-t, és három órán át hadonászik a laptop előtt, mint egy becsokizott napközis. De hamar feltűnt, milyen jó érzékkel és ízléssel váltogatja a lemezeket és a stílusokat. Dél-amerikai ritmusok, elfeledett kelet-német bandák, román underground, régi magyar slágerek, minden tökéletesen megfér egymás mellett, van íve az egésznek, visz magával.

Csak azután ismerem meg a képeit és őt magát is – de csak egy kicsit: nem túl beszédes fickó. Az ilyen alkatok beszélnek a legnehezebben a művészetükről is, mert nem szeretik megmagyarázni a képeiket. Nem is erőltetem, elég ha annyit elmond, hogy általában a szürrealizmushoz sorolják, de ő inkább kelet-európai pop-szürrealizmusnak nevezné azt, amit csinál, és azt is gyorsan hozzáteszi, hogy nem nagyon lehet valakit egyetlen irányzathoz sorolni ma már. Gyerekkora óta tevékenyen foglalkoztatja a képzőművészet, a családja bátorította is a művészi pályán (a nagyapja színművész volt, a nagybátyja pedig szintén a képzőművészet szerelmese, tőle sok anyagot, eszközt, útmutatást kapott gyermekkorában) – nem véletlen, hogy két öccse is művészettel foglalkozik, az egyik zenész (ütős), a másik szintén képzőművész.

Közben a teret szemlélem, igazi művészlakás, az egyik sarok tele van lemezekkel (szerinte 1500–2000 lemeze lehet, de még nem számolta), a falak tele festményekkel, zömében saját alkotásokkal, közöttük különféle maszkok sorjáznak. Sevan megmutatja azt a pár képet, amin a napokban dolgozott, ott vannak a falnak támasztva, bosszankodik is egy kicsit, amiért olyan nehezen szárad a festék, amit legutóbb vett.

Mára eljutott arra a szintre, hogy megél a művészetéből. Igaz, így is három lábon áll: a képei eladásai mellett DJ-ként és tetoválóművészként is kiegészíti a jövedelmét. De persze nem volt ez mindig így, mint a legtöbb művész, ő is kénytelen volt mindenféle munkákat elvállalni az önfenntartás érdekében, volt pultos, kertész, sofőr, restaurátor, ezek a tapasztalatok pedig szerinte – sok mással együtt – visszaszivárognak a képei világába is.

„Tudom, hogy milyen érzést akarok megfogalmazni”

– mondja, amikor azt firtatom, hogyan fog neki egy új vászonnak, onnan csak élvezi a folyamatot, a felvillanó újabb és újabb ötleteket, és a végén sokszor ő maga is meglepődik. Ha benne van az alkotói periódusban, egész nap az új vászon előtt áll, sokszor akár 12 órát is rászán a napból a festésre. Rengeteg befejezetlen képe van, olyan is, amit már sosem fog befejezni, vagy éppen a befejezetlenségükben lesznek végül „befejezettek”. Érdekes alakok sorjáznak a képein, földöntúli, mitologikus lények, álomszerű kompozíciók, ő maga a füstöt, a női alakokat, a sárga színt emeli ki, mint visszatérő motívum.

 

View this post on Instagram

 

A post shared by Sevan Székely (@sevan.ck)

Rákérdezek, miből inspirálódik. Naná: mindenből. Egy plakát az utcasarkon, egy régi kép, a giccs ezernyi megjelenése – bármi lehet inspiráló. Lecsapok a giccsre, kiderül, hogy imádja. Mutat is egy perui parfümös dobozt, amelyet egy meztelen nőt ábrázoló miniatűr naiv festmény díszít, ami annyira megtetszett neki, hogy ő is nekifogott átfogalmazni a képet egy viszonylag nagy méretű festményen, mutatja, ott van a sarokban letámasztva – félkészen.

„A giccs mindenhol ott van, körülvesz minket, de nemcsak ez inspirál. A legjobb színeket például éjszaka lehet látni, akár a városban, akár a természetben. A sötétben sokkal gazdagabb a színvilág. Rengeteget vezetek este vagy éjszaka, ezek a vizuális élmények nagyon tudnak inspirálni”

– mondja. És említ még valamit, ami fontos inspirációs forrás: az álom. Rengeteg rajza van, amolyan vázlatok, amelyeket álmok alapján rajzol, sőt mások álmait is igyekszik vizuálisan megfogalmazni, ha elmesélik neki, ezek pedig mind nyersanyagok lehetnek későbbi képekhez. Itt az ideje egy nehéz kérdésnek, hát felteszem: mi az álom? Sokszor csak a nap élményeinek a feldolgozása, jön a profán válasz, én meg felteszem még egyszer, egy kicsit erősebb hangsúllyal a kérdést, hátha…

„Sokszor egy üzenet is lehet…

Egy üzenet honnan?

A túlvilágból, az angyaloktól, saját magadtól… nem is tudom”

– mondjuk bizonytalanul, de nem firtatjuk tovább a témát, van amit ott kell hagyni lebegve, hadd legyen amit továbbgondol a t. Olvasó.

A legutolsó egyéni kiállítása két éve volt a Kolozsvári Szépművészeti Múzeumnak otthont adó Bánffy-palotában, de állított már ki Koppenhágában és Londonban is – mindkét világvárosban élt huzamosabb ideig.

Sevan ugyanis világutazó. Amikor Bukarestben tanult képzőművészetet, az Erasmus program keretében kiment Valenciába, Spanyolországba, majd amikor Kolozsváron mesterizett, kijutott Londonba is, szintén az Erasmus keretében. De közben élt Koppenhágában, majd Mexikóban, Sőt a Kanári-szigeteken is, mielőtt visszatért Kolozsvárra.

Mexikóváros egyébként fontos állomás, mert ott vette az első tetoválógépet, és ott kezdte el ezt a másik művészeti formát gyakorolni, ami számára szintén festés, csak másképp. Elmesél egy jó sztorit tanonckorából. Amikor elkezdte (a tetoválást), A4-es lapokra nyomtatott hirdetéseket rakott ki Mexikóváros egyik negyedében: ingyen tetovál annak, aki megengedi, hogy gyakoroljon rajta. Jött is egy kopasz erős, hogy rajta nyugodtan gyakorolhat, amúgy is van pár befejezetlen börtöntetkója. Amikor levette az ingét, láthatóvá vált a hátára varrt nagy méretű opus: félkörben 4 női arc, középen meg egy bajuszos, idős férfialak egy pisztollyal. „Az ott az apám, aki vigyázott a négy feleségemre, amíg a sitten voltam” – avatta be Sevant a családi munkamegosztás titkaiba az erős ember, majd berendelt egy sárkányt a karjára. A sárkány elkészült, tetszett az emberünknek, így nem volt baj.

Majdnem baj lett viszont egy, a sivatagban töltött szilveszterből. (A sivatagot egyébként nagyon szereti Sevan, mert ott valahogy közel lehet kerülni a lényeghez. Hogy mi a lényeg? Ami bennünk zajlik legbelül…) Amikor onnan hazafelé tartottak, és megálltak az út mentén a buszra várva, megállt mellettük egy furgonnal két meglehetősen rossz arcú pacák. Könnycsepptetoválás a szemek sarkában (ebből máris nyilvánvaló, hogy nekik is van sittes múltjuk), koponyák a kézfejen, és olyan kemény pillantások, amivel gyémántot lehet csiszolni.

A két úriember azonnal felajánlotta nekik (öten voltak) hogy elviszik őket egy darabon, de Sevanék elhárították a kedves gesztust. Erre a furgon tovább hajtott, de nem messze tőlük leparkolt, és attól kezdve valahányszor rájuk néztek, a könnycseppes srácok érzékletesen elmutogatták nekik az ujjuk segítségével, hogy hogyan fogják elmetszeni a torkukat. Aztán, mint egy angyal, előkerült a közeli boltból egy helyi öregasszony, aki meghozta az angyali üzenetet: itt jár ám a busz, akárki is állítja az ellenkezőjét. Jött is a busz, felszálltak, a furgon még követte őket egy darabig, de aztán szerencsére lemaradt valahol.

Sevan ma már nem ingyen tetovál, és nem is akármit. Korábban tetoválószalonban is dolgozott, de megunta a sok gagyi formát, amit a kuncsaftok kértek, ha manapság tetovál, inkább elbeszélget a delikvenssel, majd ő maga rajzol valami egyedit, ha sejti már, mi illene hozzá. Ebben is a saját útját és stílusát keresi.

A zene és a bakelitlemezek iránti szeretet is gyermekkorából fakad: a szüleinek voltak lemezeik, amiket előszeretettel hallgattak a testvéreivel. Aztán Koppenhágában azt vette észre, hogy sokan kidobják a lemezeiket, ráadásul nagyon jó állapotban, így összegyűjtött ezekből, amit tudott, és hazaküldte őket Kolozsvárra.

Akkor még nem tudta, hogy később DJ-ként is hasznosítani fogja ezeket, az a vonal jóval később kezdődött, már a hazaköltözése után, körülbelül három éve. Sevan fanatikus lemezgyűjtő. Rengeteg olcsó „lemezturkálót” ismer Londonban, ahol nagy hagyománya van az ilyesminek, de Berlinben vagy akár itthon is megvannak már a kedvenc helyei. Ismer például egy kolozsvári, Mărăști téri lemezdílert. Igen, jól olvasta: lemezdíler. Egy másik fanatikus lemezgyűjtőről van szó, aki a saját lakásába invitálja a vásárlóit, lehet vele csereberélni, meg vásárolni is lehet tőle. DJ-ként egyébként leggyakrabban a már említett Cotton Clubban lehet elcsípni Sevant, de tavaly nyáron például Máltára és Velencébe is eljutott.

És hogy hol élne szívesen, ha nem lenne ennyire megelégedve a jelenlegi kolozsvári létével? Valamelyik világvárosban, ahol több a lehetőség, de arra már nem lenne hajlandó, hogy cserébe valami rabszolgamunkát végezzen a megélhetésért. Illetve Dél-Amerikának adna még egy esélyt, mert ott az emberekben rengeteg szeretet van, egyszerűen örülni tudnak annak, amijük van, még akkor is, ha az nagyon kevés.

És hogy mi az álom? Elmosódó börtöntetkó a valóság hátán. Vagy valami ilyesmi.

 

View this post on Instagram

 

A post shared by Sevan Székely (@sevan.ck)