A posztkommunista román társadalom egy úszómedencében született

Vannak, akik felejteni szeretnék az 1989-es romániai forradalmat (nem kevesen vannak ők, és a felejtési vágy okai is sokfélék). Aztán vannak, akik számára fontos, mert mindentől függetlenül az a pillanat az övéké, a miénk, az emlékezetkultúra mérföldköve. És vannak, akik (szintén különböző okokból kifolyólag) nem tudnak róla és (jó esetben) szeretnének megismerkedni vele valamilyen szinten.

A forradalomról rengeteg anyag hever szanaszét a valós és virtuális térben.

Csak hát azokat el kell olvasni, és kinek van erre ideje?! Ilyenkor jól jön egy-egy pontos vagy fontos film, amely a témát valamely síkon körbejárja.

Megnéztem, hány film készült az 1989-es hazai forradalomról. Dokumentumfilmek terén jobban állunk, készült vagy 14 darab (hazai és külföldi alkotásokról van szó). Játékfilmből összesen hatot találtam az elmúlt 33 év alatt. Sorolom őket: A Temesvár-szindróma – Manipuláció (Sindromul Timișoara – Manipularea, r. Marius Barna, 2004), 15 (r. Sergiu Nicolaescu, 2005,), Volt vagy nem volt? (A fost sau na fost?, r. Corneliu Porumboiu, 2006), A papír kék lesz (Hârtia va fi albastră, r. Radu Muntean, 2006), Hogyan töltöttem a világvégét (Cum mi-am petrecut sfârșitul lumii, r. Cătălin Mitulescu, 2006) és Szabadság (Libertate, r. Tudor Giurgiu, 2023).

Azon túl, hogy visszatekintve viccesnek tűnik (és egyben a lentebb kifejtendő tézist fényesen igazolja), hogy

a kommunista nomenklatúra egyik (jó kezű, jó eszű) filmes kegyence, Sergiu Nicolaescu is filmet készített a forradalom kapcsán

(nem kis pénzért, persze), érdekes megfigyelni, hogy hatból három film egyetlen évben, 2006-ban készült. Előtte is, utána is következik egy hatalmas szünet. Ezt a rejtélyt nem fogom tudni megoldani jelen írás keretei között. Azt viszont el tudom mondani, hogy Tudor Giurgiu (aki nem tartozik a kedvenc román rendezőim közé, könnyednek, modorosnak, sőt, közepesnek tartottam, eddig legalábbis) új, 2023-as filmje hatalmas szintugrást tükröz. Ebben a Giurgiu-filmben nincs modorosság, nincs könnyedség, nincs középszer. Testközelből és a vizualitás brutális erejével mutatja meg a romániai forradalmi időszak nagyszebeni történéseit.

Így nézett ki a nagyszebeni milícia és szeku épülete 1989 decemberében, az ostrom után.

Hogy mi történt, hogy történt Nagyszebenben annak idején, tudjuk. Persze, ezt úgy írom le, hogy azt gondolom, tudjuk, amennyit tudni lehet. Tudjuk, hogy a (még) kommunista erőszakszervezetek vezetői a forradalmi napok elején együttműködtek, aztán a hadsereg (konkrétan, Aurel Dragomir alezredes, a filmben Aurel Dragoman) átvette az irányítást (nem magától nyilván), elkezdődtek a lövöldözések, a hadsereg rálőtt a megostromolt rendőrségi épületből átmenekülő milicistákra és szekusokra, aztán

az „árulókat”, „terroristákat” beterelte egy üres úszómedencébe,

ahol napokon keresztül jogtalanul fogva tartották, kínozták őket, majd végül sokukat elengedtek.

Kis bizonytalanságérzéssel ültem be a moziba. Hogy lehet ezt a káoszt némileg rendszerezve bemutatni? Nos, sehogy. Tehát aki meg akarja nézni a filmet, annak javaslom, olvassa el előtte a szebeni forradalmi eseményekről készült leírások valamelyikét, mert anélkül bizony jó háromnegyed órán át többnyire pislogni fog. Ugyanis Giurgiu éppen annak a káosznak a megmutatására vállalkozott, amely azokat a napokat (aki megélte őket, talán emlékszik még) jellemezte. Egy adott ponton tényleg senki (a néző sem) tudja, ki mit miért tesz, vagy éppen nem tesz. Ennél pontosabb látleletet nem lehet adni a forradalomról, mint testközelről. Viszont az is tény, hogy ez a káosz hosszú időn keresztül nem tartható, legalábbis a vásznon. Valamilyen rendet teremteni kell. A rend eszköze a fent említett Dragomir alezredes, aki azt az elvet követi, hogy a káoszt tűzzel és vassal lehet és kell megszüntetni. Meg is teszi, és ezzel kitisztul a kép a néző számára is. A katonaság és a nép jó, a milícia és a szeku rossz. A jók odakint vannak, a rosszak pedig egy úszómedencében.

Élet a medence alján. A jogtalan fogvatartás alatt összeterelődik milicista, szekus, terroristagyanú miatt elkapott forradalmár és besúgó.

A medence egyébként tekinthető oroszlánveremnek is. Csak épp Dániel próféta nélkül.

Illetve, dehogyis nélküle, hiszen nem csak véreskezű milicisták és szekusok kerülnek oda, hanem „ártatlanok” és ártatlanok is. Megannyi kisbetűs dániel.

A film idejének nagy része ebben a medencében, illetve körülötte zajlik. Ám a néző most sem dőlhet hátra. Ugyanis Giurgiu még egy (érzésem szerint remek) fogást alkalmaz: mellőzi a kiemelt főszereplőket. Persze vannak (Dragomir alezredes, illetve egy milicista), de ahogy a történet megy a maga útján, egyre inkább elvegyülnek a medencébe zárt többi kulcsszereplő között (e tekintetben Giurgiu Robert Altmantól tanult, jó iskola az).

A film talán legfontosabb pillanata (amely egyébként a posztkommunista Románia teljes történelmére nézve releváns), amikor megérkezik Bukarestből a katonai ügyész, aki a medencébe zárt bűnözők és „bűnözők” ügyeit vizsgálja majd. Értelemszerűen barátként üdvözlik sokan odalentről. És mikor a ügyész úr keménykedni kezd, elhangzik egy kulcsgondolat: hát de te is pont olyan vagy, mint mi… És ettől a nézőt azonnali hatállyal kirázza a hideg. Ugyanis 33 éve érezzük ezt, és nem valami filmet nézve, hanem a mindennapi valóságban: hogy a kommunista diktatúra különböző kiszolgálóiból lettek multimilliomos üzletemberek, püspökök, politikusok, adminisztratív vezetők, médiamogulok, akik adott esetben a szomszédunkban laknak… és

ezzel a valósággal Románia nem tudott, nem tud és feltehetően nem is fog tudni szembenézni.

Persze, voltak perek, volt „igazságosztás”, de az ártatlanok között járó bűnösök ma is köztünk élnek. És nyilván, van családjuk, vannak leszármazottjaik, akik már nem nevezhetők olyan értelemben bűnösöknek, ahogy a szüleik… ők csak élvezik a bűnösök által megteremtett pozíciók minden előnyét (ritkábban hátrányát). Giurgiu filmjének ez a legszörnyűbb következtetése. Ez történt akkor (már amennyire tudjuk), de a történet folytatódik a Vége felirat után, odakint az utcán, ma is.

Ezért is hangzik olyan bizarrul a film végén a Szabadságkórus Giuseppe Verdi Nabuccójából. Talán ezért is választották a készítők éppen azt a változatot, amelyet a korszak egyik kedvelt énekesnője, a magyar Kiss Éva adott elő 1990 legelején, hogy utána azonnal kivándoroljon Svédországba, ha tetszik, metaforikusan, a nagy posztkommunista szabadság elől. (A kórust egyébként Radu Muntean is használta a saját filmjében, amellyel a Szabadság a legközelebbi rokonságot mutatja – ott Nána Múszhuri, na jó, Nana Mouskouri görög énekesnő énekli a dalt.)

Úgy gondolom, Tudor Giurgiu filmje kötelező „olvasmány” mindannyiunk számára. Ugyanis szimbolikus értelemben véve abban a nagyszebeni medencében, na ott született a posztkommunista román társadalom. Amely azért olyan, amilyen, még ma is, mert a medence szélén álló igazságosztók, akik a rendet, a demokráciát, a szabadságot „csinálták”, pont olyan bűnösök voltak (és azok ma is, már akik még élnek), mint a medenceverembe zártak nagy része.