A fejetlen győzelem és a szabad növények – Sánta Miriám új verseskötetének esete az Ermitázzsal

„Összegyűjteni és odaadni mindent” – ilyen első sorral nehéz veszíteni.

(Persze nem lehetetlen, höhöhö – a szerk.)

Az idézet a Főtér munkatársa, Sánta Miriám költő második kötetének az első sora, és a Szakadékok című versből való.

A költészet tehát az odaadás munkája?

– teszi fel a kérdést hétfő este, a kolozsvári Planetáriumban Horváth Benji költő, a kötet szerkesztője. (Megjegyzés: Benji nem csak úgy, egy hétfő esti szomorú kocsmaasztal kétes tisztaságú lapjához, a titokzatos ismeretlenhez, a poharához, netán Arany János szelleméhez intézi a fent idézett kérdést, hanem Miriámhoz a kötete bemutatóján – a szerk.)

A kérdésre Miriám válasza röviden az, hogy kétségkívül igen. Kicsit hosszabban meg az, hogy a költészet aktusa egy „külön állapot”, nem terjed ki a mindennapokra, holott onnan – a mindennapokból – hozod be, amit megírsz abban a nem mindennapi állapotban, vagy úgy is mondhatnók, hogy

„kiszakítasz valamit, és azt másképp formálod meg”.

Akkor, abban a pillanatban ráadásul úgy érzed, hogy csak így lehet (megformálni azt – a szerk.), és a megformálás élet-halál kérdése.

Horváth Benji és Sánta Miriám a könyvbemutatón

A méla Olvasó mostanra alighanem rádöbbent, hogy ez a szöveg nem egy átlagos szakállas fóka (az emlősök [Mammalia] osztályának a ragadozók [Carnivora] rendjébe, ezen belül a fókafélék [Phocidae] családjába tartozó faj – a szerk.) borjának statisztikai alapon vett túlélési esélyeiről szól, hanem Sánta Miriám Kilenc szabad növény című második verseskötetének kolozsvári bemutatójáról.

Na már most:

felmerülhet a kérdés, hogy miért ír valaki verset a körteformához A körteformához címmel.

Egyrészt azért, mert verset írni bármiről lehet, másrészt mert egy ujjgyakorlatból, játékból, két sor ritmusából kiindulva gyakran kikerekedik egy vers, amibe a szerző még a saját testképével kapcsolatos szorongásait is belekódolhatja, mert mért ne. „…az összecsavarozott csontban, a fáradt hús / mellett felszívódhatnak a mérgek.” – ezek a sorok például a szerző gerincproblémáira utalnak, mert a költészet olykor a kényelmetlenségig menő kitárulkozás, ha esetleg nem tudta volna.

Mint ahogyan játék is egyben: például akkor, amikor a költő meglát egy szobrot – teszem azt a Pán szálkát szed ki egy szatír lábából című, a szentpétervári Hermitage (Ermitázs) Múzeum gyűjteményében őrzött márványszobrot –, és eltűnődik annak pazar játékosságán, profánságán, cukiságán, a benne rejlő történeten, és azon is, hogy valaki hónapokig faragta (szoborta) ezt a játékos profán cukiságot, hogy aztán egy költő majd verset írjon róla. Hogy aztán a méla Olvasó meg mélán olvasva eltűnődhessen azon, miként érnek össze a szobrászi, költői és mindenféle egyéb univerzumok egy, a végtelenségig kiismerhetetlen, és éppen ezért lakályos univerzumban, amiben a szentpétervári Ermitázs maximum akkora, mint egy nudli.

Hát hol van ez, kérem, a szakállas fókáktól!

Arról meg aztán nem is beszélve (beszélünk róla – a szerk.), hogy – teszem azt – a Szamothrakéi Niké fejetlen, szárnyas márványszobrának ihletett megpillantása egykönnyen azt a rácsodálkozást eredményezheti, hogy íme, a győzelem reprezentációjának nincsen feje (volt neki, csak letörött – a szerk.), és ez mennyire tökéletes jelképe lehet annak, amikor észre sem vesszük, hogy győztünk. Amikor sikert érünk el, mégsem érzünk elégtételt. És már törekszik is a napvilágra a vers sommás kezdete: „Hogy mondjuk el, hogy észre sem vettük, / mikor győztünk…” – hogy aztán a vers vége felé még egy Rilke-parafrázis („Változtasd meg, érted?”) is lazán beleférjen, utalva arra a másik fejetlen szoborról írt másik szoborversre, ami az idők során már valóságos versszobor lett, ha ugyan ezzel nem állítunk túlzottan nagy badarságot.

Ugye kapiskáljuk már, mit pofáztam fennebb az összeérő univerzumokról?

Arról a kötetbemutatón egyébként szó sem esett, hogy Miriám hány százalékban vátesz. Ám arról igen, hogy írt még 2021-ben, az ukrajnai háborút megelőzően egy verset, ami homályosan az ukrajnai háborút vizionálja, legalábbis arról szól, hogy hogyan fognak majd jönni a háború nyomán a menekültek Máramarosnál. A vers utólag a Máramarosi álom 2021-ből címet kapta.

A kötetben a szerző természetképei is szerepelnek

És akkor még beszélhetünk a nyelvemlékekről, ráolvasás-szövegekről, amelyek az említett szobrokhoz hasonlóan szintén megihlették Miriámot. Itt említhetjük például A kilenc növény ráolvasását ami tulajdonképpen a Nigon Wyrta Galdor című óangolszász nyelvemlék modern angol változatából készült szabad fordítás. (Ennek a párverse a könyv címadó darabja, a Kilenc szabad növény.) Miriám szerint roppant izgalmasak ezek a nyelvemlékek, ráolvasások – amelyek egyszerre költői és funkcionális szövegek – hiszen a segítségükkel rácsodálkozhatunk arra, hogyan gondolkodtak régen az emberek.

A természet és a természetvédelem a fent említett növényes verseken túl is a kötet egyik hangsúlyos tematikáját adják

(lásd pl.: Két évszak – a szerk.), Miriám ugyanis szenvedélyes természetjáró, és ez nemcsak a versekben mutatkozik meg. Ha ugyanis eddig nem említettük volna (eddig nem említettük – a szerk.) a könyvben a szerző saját fekete-fehér természetfotói is szerepelnek – ezek a képek ráadásul „jelentéses” képek, mármint nem szekusi értelemben, hanem úgy, hogy hordoznak valami többletjelentést, aminek felfejtése természetesen a méla Olvasóra vagyon bízva, hiszen nem lehet minden Sánta Miriám-fotó mellé egy Sánta Miriámot állítani.

A képek sorrendjét és helyét a kötetben egyébként a szerkesztő, Horváth Benji sakkozta ki, a könyvbemutatón pedig azt is hangsúlyozta, hogy egyáltalán nem random az elrendezés.

Benji kérdésére, miszerint a kötet szabadulástörténet-e, a válasz: miért ne, amúgy is sok mindentől kellett már megszabadulni, mire Benji rávágja, hogy

„a szabadulást sose lehet befejezni”,

ami tök jó végszónak, igaz, hogy nem is ez volt a végszó, hiszen még beszéltek aztán egy kicsit, de most úgy teszünk, mintha ez lett volna a végszó, mert mindig kell egy rohadt végszó, és az meg nem árt, ha ütős, és nem valami olyasmi, hogy köszönjük a figyelmet vagy mit tudom én.

A szerző furcsa szögben dedikál

És akkor most már én is befejezem, pedig, Istenem, mennyi mindenről lehetne még beszélni, de hát, könyörgöm, olvassák el a könyvet, elvégre mégse lehet minden egyes Sánta Miriám-vers mellé egy Varga László Edgárt állítani.

Köszönjük a figyelmet!