Sardar Tagirovsky Tatárföldön született, a Szovjetunióban, amiről azt mondja, olyan, mint amikor az ember Romániában erdélyi. Bár hatéves korában Magyarországra telepedett a családja, még sokáig többlaki életet élt: a mai Ukrajna és Oroszország területén is sok időt töltött. A sokféle identitás és helyszín között sokáig otthontalan és zavarodott volt, de mint mondja, mára sikerült megtalálnia az otthont az alkotásban, a rendezésben. Sardar nemcsak Magyarországot, de Erdélyt is közelről ismeri, hiszen Marosvásárhelyen tanult színházrendezést, és azóta többször rendezett errefelé. Nemrég mutatták be a Mizantróp, avagy a kirakat rendezés alatt című, Molière műve alapján készült előadását Szatmárnémetiben. A négyórás, kísérleti, tragédiát és komédiát elegyítő értelmezés – akárcsak annak idején Molière eredeti műve –, a kor hamis álnokságát, a képmutatás, a hízelgés, a hazugság adta előnyöket és a mindennek való ellenszegülés veszélyeit mutatja be a főhős elkerülhetetlen bukásával. Sardar sem hajlandó a képmutatásra, ezért minden oldaltól kapott már eleget, de elmondása szerint még mindig idealista. Jelenleg a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának házi rendezője félállásban, de nemsokára a tatárföldi Almetyjevszki Nemzeti Színház művészeti igazgatója is lesz, így marad a kétlakiság. A jobb- vagy a baloldaltól kell-e jobban félni, hogyan akarta ügynökeit gondolatátvitelre tanítani Fatima néni segítségével a szovjet rendszer, milyen, amikor megver az osztályod egy pingpongasztalon, mikor és kiknek volt Magyarország az amerikai álom, mennyire rossz tatárnak, orosznak, ukránnak, magyarnak lenni, mennyire vagyunk érintettek a kannibalizmusban – ilyenekről is beszélgettünk vele.

Tatárföldön születtél, az akkori Szovjetunióban, majd hatéves korodban telepedtetek át Magyarországra a családoddal. Onnantól kezdve végig Magyarországon nevelkedtél?

Nem, 16 éves koromig többször visszautaztam a Szovjetunióba, Tatárföldre, ahonnan édesanyám vagy Kijevbe, ahonnan édesapám származik, és ezekben a térségekben éltem félig, félig pedig Magyarországon. Elkezdtem az általános iskolát Magyarországon, de közben volt úgy, hogy egy évből félévet éltem kint Tatárföldön, Ukrajnában vagy Oroszországban, mert időközben a Szovjetunió szétesett.

Gyerekként ez a két- vagy többlakiság hogyan csapódott le benned?

Gyerekkorban szerintem nem annyira észrevehető, ezt szokod meg normálisnak. Később csap vissza, amikor már felnőtt vagy. Én legalábbis mostanában kezdtem realizálni azt, hogy egy csomó nehézségem támadt abból, hogy ennyire szétszórtan éltem, hogy igazából az egész életem egy nagy utazás volt. Most is valahol az. Áldás és átok is egyben. Mostanában kezdtem el tudatosan gyakorolni azt, hogy egy helyben tudjak maradni.

Eddig ez nehézséget okozott?

Igen, egyrészt azért, mert nem is tudtam, hogy ezzel kapcsolatban mi az igényem. Valahogy ösztönösen mindig olyan helyzetekbe hoztam magam a különböző rendezésekkel Sepsiszentgyörgyön vagy a Vajdaságban vagy adott esetben Olaszországban, Magyarországon, hogy folyamatosan úton voltam. Ösztönösen természetesnek éltem meg ezt a dolgot, miközben bántottam is magam azzal, hogy nem voltam egy helyben, nyugalomban, nem tudtam kipihenni magam. Most próbálom megtalálni az arányaimat.

A színházrendezőknél azért nem olyan különös ez az életforma, hiszen mindig ott élnek egy darabig, ahol rendeznek.

Valahol igen, de ha körülnézek a színházrendezők között, akkor a többség egy évben egyszer utazik el valahova külföldre rendezni, vagy Magyarországon belül egy másik városba, én viszont azt csináltam, hogy négy vagy öt különböző országba mentem egy évben.

Milyen nemzetiségű vagy te igazából?

Anyukám Oroszországban született tatár asszony, apukám Ukrajnában, Kijevben született volgai bolgár férfi. Vagyis én keleti ember vagyok, ha a véremet veszem figyelembe, ha pedig a területet veszem figyelembe, akkor engem nagyon erősen érint az ukrajnai orosz világ is, nemcsak Oroszország. Apukám csináltatott magának pár éve DNS-tesztet, és abból kiderült például, hogy a genetikánkban egy erőteljes indiai vonal is van.

Miért telepedtetek át Magyarországra?

Két okból. Az egyik az, hogy apukám nénikéje, Fatima néni gyógyász asszony volt, a hagyományos volgai bolgár gyógyászattal foglalkozott. A szovjet rendszernek is dolgozott a Szovjetunió szétesése előtt – persze nem önszántából –, telepatikus közvetítőként definiálták, kísérletekben vett részt. Konkrétan azzal kísérleteztek, hogy telepátiás úton, gondolatátvitellel hogyan tudnának kommunikálni egymással a szovjet rendszer emberei, ügynökei. Ilyesmivel szerintem nagyon sokat kísérleteztek, kísérleteznek a nagyhatalmak, nem véletlen, hogy egy csomó „fikcióra épített” külföldi sorozat, mint a Stranger Things vagy az X-akták, ezekkel a témákkal foglalkoznak. Persze én ezt úgy mondom, mint aki kétkedve fogadja ezeket a dolgokat, de úgy vagyok vele, a józan ész azt diktálja: hogyha nagyhatalom lennék, valószínűleg nagy pénzeket invesztálnék nemcsak a tudományos kísérletekbe, hanem olyan területekbe is, amikről semmit nem tudok. Nem tudom, hogy mennyire voltak hatásosak Fatima néni kísérletei… A lényeg az, hogy apám, aki történészként és régészként tevékenykedett, Fatima néni hatására elkezdett foglalkozni a volgai bolgár gyógyászattal.

Ez egyfajta természetgyógyászat, népi gyógyászat, minek nevezzük?

Népi gyógyászat, ami energetikához is köthető. Túl azon, hogy náluk is volt akupunktúrás kezelés, piócákkal, különböző gyógynövényekkel is gyógyítottak, meg diétákat is fel tudtak írni, voltak energetikai ráhatások is. Fatima néni volt ennek az egyik utolsó képviselője, apám pedig megtanult tőle egy csomó mindent. A nyugati társadalmakban akkoriban kezdett beindulni a természetgyógyász-ipar, Fatima néninek pedig volt elég kapcsolata, hogy kiküldhesse apámat és ezáltal a családomat. A szüleim úgy tervezték, hogy Magyarország csak ideiglenes otthon lesz, aztán kimennek Amerikába, de mielőtt ez megtörténhetett volna, elváltak. Így maradtam én is Magyarországon. Az áttelepedés másik oka az volt, hogy én gyerekkoromban súlyos beteg voltam, leukémiás. Engem már érintett a csernobili időszak: ’85-ben születtem, ’86-ban volt Csernobil, mi meg pont abban az időszakban éltünk Kijevben, úgyhogy kaptunk egy adagot. Ennek hatására én eléggé beteg lettem, de ez egy természetes dolog volt, kint nem lehetett ezt megúszni könnyedén. Viszont azon mázlisták közé tartozom, akiket megmentett a nyugati egészségügy, a jobb életszínvonal és nem utolsó sorban a szülői szeretet. Akkoriban sokkal jobb volt a magyar egészségügy, mint a keleti. Magyarországra jönni az akkori amerikai álomnak számított nekünk. Akkor, a rendszerváltás környékén ahhoz a szegénységhez képest, ahonnan mi jöttünk, Magyarország egy virágzó civilizáció volt.

Hogyan került be az életedbe a színház?

Kecskeméten éltem, és egyrészt nagyon megviselt tinédzserként a szüleim válása, másrészt nagyon idegennek éreztem magam az akkori magyar társadalomban. Alig tudtam a nyelvet, bár folyamatosan tanultam. Egy közgazdasági szakközépiskolába jártam, de igazából nem nagyon érdekelt, és meg sem tudtam beszélni senkivel, hogy mért nem érdekel, mert a szüleim válása után nagyon egyedül éreztem magam. Szerettek a szüleim, de tudod, hogy a kamasz lázad…

Vittek olykor minket a tanáraink a kecskeméti Katona József Színházba előadásokra, ami akkoriban nem volt rossz, legalábbis merész tudott lenni, de a legtöbb előadást mégis rühelltem. Amikor beültettek minket a színházba, bennem egy dolog fogalmazódott meg: azok az emberek a színpadon miért csinálnak úgy, mintha nem tudnának arról, hogy én ott ülök a nézőtéren. Valahogy ez annyira zavart, annyira hazugnak éreztem, hogy az volt az érzésem, hogy a filmmel nem tud szembeszállni a színház. Úgyhogy gyűlöltem a színházat. Nem az zavart, hogy a színészek nem hozzánk beszélnek, hanem az, hogy úgy csinálnak, mintha mi nézők egyáltalán nem léteznénk.

Mivel 16 éves koromban nem találtam a helyemet, elkezdtem éjszakai kaszinókba járni Kecskeméten – többnyire érintőképernyős gépeken ruletteztem. Évekig csináltam, eleinte nagyon sokat nyertem, aztán persze mindent elveszítettem, és elkezdtem eladni a dolgaimat, meg a szüleim dolgait, és végül annyira elszégyelltem magam, hogy elszöktem otthonról. Megtaláltak, apám nem büntetett meg. Ez még zavarba ejtőbb volt: azzal büntetett meg még inkább, hogy nem büntetett meg.

Végül mivel nem tudtam, hogy az érettségi után hova jelentkezzek, az Akkreditált képzések könyvét lapoztam fel, és abban találtam rá a Shakespeare Színművészeti Akadémiára, ami azóta már megszűnt. Gondoltam, ha ennyire lutri a színészet, ahogy én azt kamaszként felfogtam Kecskeméten, akkor ez a szarság nekem is menni fog. Szóval felvettek a Shakespeare-re, ahol nem volt mindenki a legjobb, de voltak azért jó tanáraink. Így kerültem be a színház világába, de rögtön az elején ki is akartak rúgni, mert csajozni jártam első évben. Aztán másodévtől összeszedtem magam, mert megfenyegetett az osztályfőnököm, hogy ki fog rúgni vagy elmondja apámnak, hogy egy link alak vagyok. Könyörögtem neki, hogy ne tegye. Nem volt más választásom: összeszedtem magam. Azután két éven keresztül hetente öt verset benyomtam, hetente négy regényt elolvastam, elkezdtem hegedűórákra járni, és minden egyes feladott anyagot megtanultam, két év alatt közel 500 színházi előadást néztem meg, és minden úton-módon kerestem a lehetőségeket, nagyon sok mestertől tanultam külföldön, és időközben elkezdtem megtanulni a különböző bábtechnikákat, forgatásokra jártam és külföldi sorozatokban vagy reklámokban kezdtem el szerepelni. Közben észrevettem, hogy tulajdonképpen nem is olyan rossz ez az egész, elkezdett érdekelni, majd mondhatni szenvedélyesen beleszerettem a színház és a film világába.

Mikor történt meg az áttörés, mikor vált a színház igazán hivatássá?

Két pontot tudok felidézni az életemből. Az első egy ösztönös áttörés volt: 7–8 évesen játszottam a játékaimmal, voltak különböző katonáim, Dragon Ball-harcosaim, Lego-figuráim. órákat töltöttem el azzal, hogy létrehozzak két vagy három csapatot, akiknek össze kell majd csapniuk egymással, de az egyes karaktereket pszichológiai tulajdonságokkal ruháztam fel. A harc maga már nem is érdekelt, csak az, hogy egyenlőek legyenek az erőviszonyok, és hogy a rossznak is ugyanolyan ereje legyen, mint a jónak, az igazság pedig ne csak a jóhoz tartozzon. Ez volt az első belső dolog, amit én a rendezéshez, vagy ennek a vágyához tudok kötni.

A szakmai áttörés akkor történt, amikor bejelentkeztem Balatonföldvárra, Ascher Tamás színháztáborába. Voltunk vagy negyvenen, de az elején azért éreztem, hogy lenéznek, amiért én csak a Shakespeare-re járok. Nem tudtam még akkor pontosan, mit jelent rendezni, de szerettem volna megkomponálni egy-két jelenetet, de a többiek leszavaztak. Aztán egy srác rendezett egy jelenetet a Meggyeskertből, amiben én is szerepeltem. Ascher Tamás nem mondott jókat a jelenetről, de engem kiemelt, pedig én gyakorlatilag nem csináltam semmit, csak nagyon bíztam a helyzetben, és megpróbáltam túlélni, de ez valahogy az alázathoz és magához a szerephez vezetett, így az valamilyen módon megformálódott. Ascher Tamás akkor kiemelt a többiek előtt, és ismerve a szakmánkat, nem kell sokat magyaráznom, hogy utána egyből elkezdtek a többiek is felemelni. Utána én is elkezdtem rendezni a táborban, napról napra rendeztem jeleneteket, ezerrel nyomtam, hajnalig fent voltam, és Ascher Tamás ezeket rendre kiemelte, sokszor mondta, hogy nem biztos, hogy neki ez az ízlése, de ez színház, ami itt történik. Tulajdonképpen ő mondta először, hogy nekem rendezéssel kéne inkább foglalkoznom. Ha ő akkor ezt nem mondja, akkor nem vágok bele.

Így kerültél Marosvásárhelyre a színházrendezői szakra?

Igen, miután sokadik próbálkozásra sem vettek fel Pesten a színműre vagy Kaposváron az egyetemre. Később elmondta Bocsárdi László, aki felvett Vásárhelyen, hogy egy fesztiválon megkérdezte valamelyik magyar rendező-tanártól, hogy Sardart annak idején miért nem vették föl, mert szerinte nem vagyok rossz. Az adott tanár azt mondta, hogy tehetségesnek tart, de féltek attól, hogy lerombolom az osztályt, mármint azt, ahogyan ők akarták kialakítani azt, mert annyira másképpen gondolkodtam a színházról. Azt gondolom, hogy ez nem biztos, hogy komfortos lett volna számukra.

Marosvásárhelyen különben a szóbeli és írásbeli tesztek épphogy működtek, elég zavarosak voltak részemről, ahogy én magam is, de a felvételirendezésem megfogta a vizsgáztatókat. Csináltam egy tízperces jelenetet Caragiale Zűrzavaros éjszakája alapján – különben többek között éppen Orbán Zsolt Pumuklival, aki most a címszerepet játszotta a szatmári Mizantrópban, és aki akkor végzős volt. Bocsárdi, miután megnézte a jelenetet, kiment a teremből. Én azt hittem, azért, mert nagyon rosszul sikerült, de kiderült, hogy azért, mert felkavarta őt a jelenet. Később Laci elmondta, hogy nem akartak felvenni az előzetes tesztjeim alapján, de a jelenet hatására mégis első helyre vettek fel. Akkor tapasztaltam meg azt igazán, hogy lehet, hogy nem tudtam kifejezni magam szóban vagy írásban igazán, de egy jelenet összeállításával mégis ki tudtam fejezni magam. Nem volt gyökerem, nem volt otthonom, folyamatosan vándoroltam, és végül a rendezésekben találtam meg az otthont. Ott tudok, az alkotásban egy pillanatnyi otthont találni. Ha szerelmes vagyok, ki tudom fejezni, mit gondolok a szerelemről, ha dühös vagyok, ki tudom fejezni, mit gondolok a társadalomról.

Mielőtt vásárhelyre kerültem, rengeteget kísérleteztem alternatív, független pincékben Budapesten. Ezek valódi független helyek voltak, ahol mi zártuk be az ajtót, mi próbáltuk meg 15 órán keresztül elviselni a penész szagát, nem voltak egyáltalán ideális körülmények. Ezek minket harcedzetté tettek, többen innen indultunk: Kovács D. Dani, Formanek Csaba, Widder Kristóf, Sütő András, a színész, Beczásy Áron és még rengetegen. Sok mindenki innen indult, a Tűzraktérből, a Zöld Macskából, a Sirályból – ezek a helyek azóta mind megszűntek. Ezek nem voltak olyanok, mint a Jurányi Ház, olyan apró független helyek voltak, ahol még pályázni sem tudtál, ahol te farigcsáltál össze dolgokat, ahol létezhettél a magad amatőrségével, de a szenvedélyeddel és a színház iránti összes szereteteddel együtt, akár úgy, hogy próba után ott aludtál. Aztán felkeltél és folytattad.

A politikai szekértáborokban való gondolkodás mennyire nehezítette meg a pályafutásodat?

Annyiféle játszmáról kellett hallanom, nem is tudok mindegyikről beszélni. Nem is akarok konkretizálni, mert valahogy okosabban akarok lépegetni. De már annyi minden nem köt ehhez a világhoz…

Én 2014-ben kerültem Sepsiszentgyörgyre a Meggyeskertet rendezni – Bocsárdi meghívására, gyakorlatilag ez volt a vizsgarendezésem. Akkor ketten válogatták a POSZT (Pécsi Országos Színházi Találkozó – a szerk.) versenyprogramját, Balogh Tibor a jobboldali Magyar Teátrumi Társaságnak volt a küldöttje, a Magyar Színházi Társaságnak, tehát úgymond a baloldalnak pedig Perényi Balázs. Ez volt az első olyan POSZT, amikor a két zsűritag nem tudott megegyezni az előadásokban. Ha jól emlékszem, a 14 kiválasztott előadásból volt 5, amit Balogh Tibor, 5, amit Perényi Balázs választott ki, és volt összesen 4, amit mindketten megszavaztak. A Meggyeskert volt az utóbbi 4-ből az egyik. Mi abban az évben nyertünk 4 díjat, ami azért volt fontos, mert ez indította el a pályafutásomat valamennyire a baloldalon is. Ráadásul az egyik díj, amit elnyertünk, a közönségdíj volt, tehát politikailag nem köthető egyik oldalhoz sem.

Ekkor kért fel Vidnyánszky Attila, hogy a Nemzetiben rendezzek valamit. A 6-os számú kórteremre esett a választásom. Akkoriban még teljesen mást jelentett ott lenni, mint később. Akkoriban még Zsótér Sándor is rendezett ott vagy Szász János. Csakhogy azt vettem észre, hogy az én nevemet hamarabb előveszi az ellenkező oldal. 2017-ben elvállaltam a Figaro házasságának rendezését is a Nemzetiben, és az nagyon fájdalmas volt, amikor az egyik kortárs rendező ismerősöm – ma nagyon menő, divatos rendezőnek számít a baloldalon – egyszer egy autóút során szóvá tette, hogy nem kellett volna bevállalnom a második rendezést a Nemzetiben, és ne lepődjek meg, ha onnantól kezdve „kiiktatnak”.

Ez engem nagyon elijesztett, hiszen én igazából arra vágytam, hogy hidakat teremtsek: azt gondoltam, hogy én tatár vagyok, aki Erdélyben szocializálódott, nekem mi közöm van ehhez. Rengeteget stresszeltem emiatt, mert azt éreztem, hogy ki fog vetni az egyik oldal. De nem kell félteni a jobboldalt sem: amikor például visszakoztam egy munkabeli vállalással – amelyik egy jobboldali fesztivál programjában szerepelt volna, de mégsem akartam benne részt venni, mert hallottam, hogy megint egymásnak esik a két oldal –, és kiírtam egy posztot, hogy mégsem tudom vállalni, akkor felhívtak fentről, és burkoltan megfenyegettek, hogy lehet, hogy a színház, ahol rendeztem volna a következő évadban, nem kap támogatást az én előadásomra. Ilyenekben sodródtam évekig.

Nem akarok támadni sem baloldali sem jobboldali embereket, valahogy ez undorít. Emiatt választottam azt az utat, ami most keletre visz (vagy olykor inkább nyugatra): a magyar nyelvterületen minimalizálom a munkáimat. Néhány helyen elvállalok munkákat, de igyekszem előre leszögezni, hogy milyen feltételek mellett. Gyakorlatilag ahogy elkezdtem a pályafutásomat, ilyen bántalmazásokkal, ilyen helyzetekkel szembesültem mindenhol, és azt sem tudtam eldönteni már, hogy kiktől félek.

Szerintem nem lehet rám mondani – ahogy bizonyos körökben teszik –, hogy én Vidnyánszky embere vagyok, mint ahogy azt se lehet rám mondani – ahogy más körökben mondják – hogy én túlságosan FreeSZFE-párti vagyok. Nem: én ügyek mellett álltam ki, soha nem valakik ellen. De úgy látszik, hogy ezzel nagyon nehéz Magyarországon operálni, mert mindenki nagyon sértődékeny, és magára veszi. Nem lehet egyik oldalon sem büntetlenül saját véleményed.

Ahhoz pedig nincs sokszor affinitásom, hogy mindkét helyre mosolyogjak és ügyeskedjek. Van, akinek ez jól megy és nem ítélem el. Én erre alkalmatlan vagyok. Hamarabb kockáztatom meg az adott rendezésemet. Vagy nyúlok olyan anyaghoz, ami ezekről a tényezőkről szól, mint például A mizantróp.

Az itteni tapasztalataid milyenek? Átjött már Erdélybe is a pesti politikai narratíva?

Azt érzem, hogy fokozatosan átjön, főleg most, az aktuális globális helyzet miatt. Finoman, de tetten lehet érni folyamatosan a színházakban is. Nem annyira megoldhatatlan a helyzet, mint Magyarországon, de azért már beteszi a lábát a dolog.

Ezt meg se kérdeztem az elején: a családodban milyen nyelven beszéltek otthon?

Ez érdekes, mert a szüleimmel oroszul beszélek, a húgom is oroszul beszél velük, de én a húgommal már magyarul beszélek – nekünk fura lenne oroszul beszélni.

Az oroszországi származásod miatt nem értek kellemetlenségek az ukrajnai háború kitörése óta?

Engem Magyarországon már régebben kellemetlenségek értek amiatt, hogy Oroszországból jöttem, bár tatár vagyok. Ez kicsit ahhoz hasonlít, mint amikor Romániából származol, de erdélyi vagy – kvázi ugyanaz a viszonyrendszer működik. De gyerekkoromban nem tudták errefelé, mi a tatár, mi a volgai bolgár, a személyimben is csak annyi szerepel, hogy a Szovjetunióban, egy ma már nem létező országban születtem.

Amikor egy új általános iskolába kerültem másodikos koromban Kecskeméten, az egyik osztálytársam megkérdezte, hogy orosz vagyok-e, mert az apukája azt mondta, hogy az oroszok rosszak. Emiatt engem szünetben megkergetett az egész osztály. Felmenekültem az udvaron lévő pingpongasztalra, így annak a tetején vert meg az osztályom nagy része, fiúk és lányok egyaránt. Később aztán jóban lettem velük, megbocsátottam.

De többször megtámadtak különböző neonácik is Kecskeméten. Olyan is volt, akinek fel volt tetoválva a horogkereszt a nyakára. Kaptam néhány gyomrost és pofont, amiért orosz vagyok. Csak hát az volt a vicc, hogy én se orosz, se ukrán nem voltam, csak mind a két helyen nevelkedtem.

Most Magyarországon és Erdélyben is azt vettem észre, hogy nagyon sokan oroszpártiak. Én alapjáraton valahol világpolgárnak akarom tekinteni magam, aki leszarja ezeket, csak hát ez egyre nehezebb. De még mindig idealista vagyok. Ez egy szélmalomharc amiben én még mindig részt akarok venni. Így izgalmas ez a Black Mirror-rész, amiben mindannyian élünk.

Amióta kitört a háború, jártam mind a két térségben, és persze megéreztem, hogy nem jó se orosznak, se ukránnak, se semmilyennek lennem. Ha külföldre megyek, akkor sok helyen még magyarnak sem… Szóval finom az a csomag, amit telibe kapunk itt a Balkánon…

Szerintem az emberek intellektusán múlik, hogy hogyan fogadják az embereket. Én a fent felsorolt összes népet szeretem.

Említetted az elmozdulást kelet felé. Te most félállásban házi rendező vagy a szatmári Harag György Társulatnál, de egy tatárföldi színházba is felvettek egy hasonló posztra. Hogy fog kinézni ezentúl az életed?

Másfél éven keresztül tárgyaltam az ottani kulturális miniszter asszonnyal, meg az ottani emberekkel, és végül nemrég elvállaltam az Almetyjevszki Nemzeti Színház művészeti igazgatói posztját. Ez egy 123 főből álló nagy színház, amiből 40-en színészek. Úgy kell elképzelni, mint egy tatárföldi Tamási Áron Színházat: ez is eléggé kísérleti színház, és szakmailag nagyon elismert, mint a sepsiszentgyörgyi.

Farida Bagisovna az öntörvényű főigazgatója ennek a hatalmas intézménynek több éve. Főrendezője, művészeti vezetője még nem volt, én leszek az első. Valahogy úgy voltam vele, hogy szeretnék hidat képezni a keleti és nyugati kultúrák között, a népem, a tatárok és a magyarok – akiket szintén a népemnek tekintek – között. Ezek mindenféle hazafias sallangtól mentes gondolatok, inkább távlati célok, amik valóban foglalkoztatnak, mert érdekel, hogy hogyan tudnának ezek a kultúrák egymásra hatni. Hogyan lehet valamit is átvinni a jövőben, annak ellenére is, hogy ennyire záródnak a határok.

Megbeszéltem az ottani minisztériummal, hogy évente fél évet, 7 hónapot ott töltök, és majdnem félévet bárhol lehetek, Szatmáron vagy Magyarországon is akár. Jelenleg minimalizáltam az itteni munkáimat, de elég sokat dolgozom ott. Tulajdonképpen Tatárföldön egy kicsit olyan helyzetbe kerültem, hogy bármelyik színházban dolgozhatok, szabadon választhatok. A kulturális miniszter asszony azt mondta, az érdekelte őket, hogy egy tatár származású ember, aki gyerekkorában elkerült az országból, milyen fajta dolgokkal bír, milyen történeteket élt át és ezeket hogyan tudja visszahozni keletre. Szóval őket is az érdekli, hogyan tudok kulturális értelemben híd lenni.

Hogy látod, miben különbözik az ottani színházi felfogás a magyar színházakban tapasztalhatótól?

Itthon vannak nagyon jó művészek, színészek, alkotók, tanárok, de alapvetően azt hiányolom, ami Tatárföldön, meg Oroszországban megvan: ott nagyon jó iskolák vannak, amik metódusokra épülnek. Ez azt jelenti, hogy nem random, ad hoc-jellegű a tanítás, hanem sokkal szervezettebb és pontosabb, mint Magyarországon, Erdélyben vagy a Vajdaságban.

Természetesen magyar nyelvterületen is vannak jó tanárok, akik jól tudnak képezni, de kevés olyan módszer van, amire egy jó tanár támaszkodhat, azt hiszem ez az alapvető nehézség. Emiatt inkább szellemekben hiszünk, és nem abban, hogy vannak bizonyos dolgok, amik elsajátíthatók. Több a babona, mint a technika, ez a bajom.

De mindezek mellett én nagyon szeretem azt, ami Erdélyben vagy Magyarországon történik. Hozzám különben az erdélyi vagy vajdasági színjátszás, az ottani csapatok dinamikája sokkal közelebb áll, mint a magyarországiaké. Szeretem a magyarországi színészeket is, csak szerintem sokfelé vannak szétszórva, nagyon sok nehézséget okoz jelenleg a szakma megosztottsága.

Szatmáron maradsz hosszú távon?

Igen, maradok, remélem össze tudom egyeztetni a dolgokat. Szeretnék maradni, fontossá vált a társulat. Emellett hívtak rendezni Debrecenbe, a gyergyószentmiklósi Figura Stúdióhoz, de felmerült Petrozsény is, ahol ugye csak román társulat van. Olaszországban évek óta tagja vagyok az EuAct nevű formációnak, remélhetőleg ott is fogom folytatni a játékot. Meglátjuk ezek közül mit lehet összeegyeztetni. Nagyon kevés időm lesz, de nem szeretnék elszakadni az itteni dolgoktól. Tréningeket pedig országtól és kultúrától függetlenül bárhol szeretnék tartani, ingyeneseket is – ezeket fontosnak tartom.

Így a végére mesélj egy kicsit a rágógumigyártó-iparban betöltött jelentős szerepedről, hiszen gimnazista korodban ilyen gyárban is dolgoztál Kecskeméten.

(Nevet.) Senkinek nem ajánlom, bár én imádtam. Diákként valószínűleg illegálban dolgoztunk ott, hiszen még nem voltunk nagykorúak. Az volt a durva, hogy hiába adtak ránk védőfelszerelést, szemüveget, sapkát, az a mentolos, őrjítő, savas szag annyira áthatotta a bőrödet, hogy úgy érezted, napi szinten betegszel le, és összeszedsz háromféle rákot. Volt egyszer egy olyan, hogy egy Manó becenevű, kihidrogénezett hajú, technós srác, az egyik munkatársam megsebesítette a kezét, és a vér elkezdett ráömleni a rágógumi-masszára. Kérdeztük a főnököt, hogy mi legyen ezzel a masszával, mire ő körülnézett, és elkezdte kavarni tovább… Azóta én ritkábban veszek rágógumit, hiszen tudom, hogy úgy sosem lehetnék igazán vegán. A kannibalizmus étrendje is folyamatosan érint minket, csak hogy tudj róla.

Van, hogy a színház világa is ilyen kegyetlen?

Szerintem kegyetlenebb, csak jobban takarja. Több az álarc.