Tamási Lajos: Piros a vér a pesti utcán

Ha van olyan költemény, amit szinte mindenki ismer, az a Piros a vér a pesti utcán. Ez annak ellenére is igaz, hogy szerzőjét, Tamási Lajost már jóval kevesebben ismerik, mert nem tartozik a magyar költészet élvonalába. Sőt, annak ellenére is ikonikus verse ez a magyar forradalomnak, hogy a költő két évvel később, hervasztó módon, egy törleszkedő munkásőr-verssel (A csepeli gyorsvasúton) igyekezett a hatalom előtt feledtetni ’56-os „botlását”…

Megyünk, valami láthatatlan

áramlás szívünket befutja,

akadozva száll még az ének,

de már mienk a pesti utca.

 

Nincs már teendő?: ez maradt,

csak ez maradt már menedékül,

valami szálló ragyogás kél,

valami szent lobogás készül.

 

Zászlóink föl, újjongva csapnak,

kiborulnak a széles útra,

selyem-színei kidagadnak:

ismét mienk a pesti utca!

 

Ismét mienk a bátor ének,

parancsolatlan tiszta szívvel,

s a fegyverek szemünkbe néznek:

kire lövetsz, belügyminiszter?

 

Piros a vér a pesti utcán,

munkások, ifjak vére ez,

piros a vér a pesti utcán,

belügyminiszter, kit lövetsz?

 

Kire lövettek összebújva ti,

megbukott miniszterek?

Sem az ÁVH, sem a tankok

titeket meg nem mentenek.

 

S a nép nevében, aki fegyvert

vertél szívünkre, merre futsz,

véres volt a kezed már régen

Gerő Ernő, csak ölni tudsz?

 

…Piros a vér a pesti utcán.

Eső esik és elveri,

mossa a vért, de megmaradnak

a pesti utca kövein.

 

Piros a vér a pesti utcán,

munkások – ifjak vére folyt,

– a háromszín-lobogók mellé

tegyetek ki gyászlobogót.

 

A háromszín-lobogó mellé

tegyetek három esküvést:

sírásból egynek tiszta könnyet,

s a zsarnokság gyűlöletét,

 

s fogadalmat: te kicsi ország,

el ne felejtse, aki él,

hogy úgy született a szabadság,

hogy pesti utcán hullt a vér.

Faludy György: 1956, te csillag

Ezzel szemben Faludy György sosem alkudott meg, el is vitték Recskre a kommunisták még 1950-ben, aztán ’56-ban emigrált Nyugatra. Akit érdekel a páratlanul kalandos életpályája, benne az 50-es évek kommunista diktatúrájának emlékeivel, lapozgassa a Pokolbéli víg napjaim című önéletrajzi kötetét. Addig is: itt ez a vers – távolról sem az egyetlen hasonló témájú verse Faludynak –, amelynél tárgyilagosan kifejezőbbet alig írtak az októberi magyar forradalomról, és amelyhez Yeats sorát választotta mottóul: „A terrible beauty is born”.

Másnap, szerdán reggel: por, ágyúszó

és szenvedés; mégis, mikor átvágtam

a Hősök terén, mosolyognom kellett,

mert nem állt szobor többé a csizmában; –

 

csütörtök: lázrózsák mindenki arcán.

Földváry már kedd este elesett

a Rókus előtt. Szemközt, az iskola

padlásán felfegyverzett gyerekek; –

 

péntek: még több vér, tankok a Ligetnél.

Az ütegek torkolattüzeit

nézem éjjel és borzongok: a szörnyű

szépség most nálunk is megszületik; –

 

hat nap: a kénezett arcú halottak

apró csokorral mellükön, a járdán

(Köztársaság tér) röplapok, szorongás,

szemem előtt kis, tétova szivárvány; –

 

ölelkezés az Írószövetségben:

csomagolnak és indulnak haza;

feltépett sínek, utcák és fölöttünk

a szabadság liliom-illata; –

 

ezerhétszázhárom, nyolcszáznegyvennyolc,

és ötvenhat: egyszer minden száz évben

talpra állunk kínzóink ellen. Bármi

következik, boldogság, hogy megértem; –

 

és újra péntek: a Dunánál állunk,

a nap áttör ködön, füstön. Talán

sikerül minden s az alkonyat bíbor

brokátja Zsuzska lenszőke haján; –

 

és szombat: hajnalban csupa reménység

de estefelé: nyakunkon a kés.

A keleti szemhatár mögött mocskos

felhők, nyugatról álszent röfögés; –

 

mentünk a kétszázezerrel: nem bírok

újabb börtönt, s ha nem is jött velem:

Árpád óta bennem lakik az ország,

minden völgyét meg dombját ösmerem; –

 

a Bach-huszárok tankban tértek vissza:

eddig sem ápolt, s ha más föld takar,

mit számít az? és mit, hogy fiam majd

Dad-nek szólít és nem lesz már magyar?

 

Mit elvesztek, ötven vagy száz év múltán

az ifjúságtól mind visszakapom,

és otthon, a sötét előszobákban

kabátom még ott lóg a fogason –

 

ezerkilencszázötvenhat, nem emlék,

nem múlt vagy nékem, nem történelem,

de húsom-vérem, lényem egy darabja,

szívem, gerincem – kijöttél velem

 

az irgalmatlan mindenségbe, hol a

Semmi vize zubog a híd alatt

és korlát nincs sehol sem – életemnek

te adtál értelmet, vad álmokat

 

éjjelre és kedvet a szenvedéshez

s az örömhöz; te fogtál mindig kézen,

ha botladoztam; hányszor ihlettél meg,

s nem engedted, hogy kifulladjak vénen; –

 

ezerkilencszázötvenhat, te csillag,

oly könnyű volt a nehéz út veled!

Nagyon soká sütöttél ősz hajamra,

ragyogj, ragyogj, ragyogj sírom felett.

 

Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról

Ez az a vers, amely úgy ötvenhatos, hogy tényszerűen nem az. Habár az Irodalmi Újság 1956. november 2-i számában jelent meg először, más magyar írók forradalmi tárgyú szövegeivel együtt, és azóta is összeforrott 1956-tal, a „Hol zsarnokság van, ott zsarnokság van” sor pedig szállóigévé vált, sőt a vers alatt is 1956-os keltezés olvasható, ez utóbbi kegyes csalásnak bizonyult: az irodalomtörténet mára kiderítette, hogy Illyés valójában 1950-ben írta a verset. Hogy akkor miért nem jelenhetett meg, azt bizonyára nem kell magyarázni.

Hol zsarnokság van,

ott zsarnokság van

nemcsak a puskacsőben,

nemcsak a börtönökben,

 

nemcsak a vallató szobákban,

nemcsak az éjszakában

kiáltó őr szavában,

ott zsarnokság van

 

nemcsak a füst-sötéten

lobogó vádbeszédben,

beismerésben,

rabok fal morse-jében,

 

nemcsak a bíró hűvös

ítéletében: bűnös!

ott zsarnokság van

nemcsak a katonásan

 

pattogtatott „vigyázz”-ban,

„tűz”-ben, a dobolásban,

s abban, ahogy a hullát

gödörbe húzzák,

 

nemcsak a titkon

félignyílt ajtón

ijedten

besuttogott hirekben,

 

a száj elé hulltan

pisszt jelző ujjban,

ott zsarnokság van

nemcsak a rács-szilárdan

 

fölrakott arcvonásban

s e rácsban már szótlan

vergődő jajsikolyban,

a csöndet

 

növelő néma könnyek

zuhatagában,

kimeredt szembogárban,

 

ott zsarnokság van

nemcsak a talpraálltan

harsogott éljenekben,

hurráhkban, énekekben,

 

hol zsarnokság van,

ott zsarnokság van

nemcsak az ernyedetlen

tapsoló tenyerekben,

 

kürtben, az operában,

éppoly hazug-harsányan

zengő szoborkövekben,

színekben, képteremben,

 

külön minden keretben,

már az ecsetben;

nemcsak az éjben halkan

sikló gépkocsizajban

 

s abban,

megállt a kapualjban;

 

hol zsarnokság van, ott van

jelenvalóan

mindenekben,

ahogy rég istened sem;

 

ott zsarnokság van

az óvodákban,

az apai tanácsban,

az anya mosolyában,

 

abban, ahogy a gyermek

idegennek felelget;

 

nemcsak a szögesdrótban,

nemcsak a könyvsorokban

szögesdrótnál jobban

butító szólamokban;

 

az ott van

a búcsúcsókban,

ahogy így szól a hitves:

mikor jössz haza, kedves;

 

az utcán oly szokottan

ismételt hogy-vagy-okban,

a hirtelen puhábban

szorított kézfogásban,

 

ahogy egyszercsak

szerelmed arca megfagy,

mert ott van

a légyottban,

 

nemcsak a vallatásban,

ott van a vallomásban,

az édes szó-mámorban,

mint légy a borban,

 

mert álmaidban

sem vagy magadban,

ott van a nászi ágyban,

előtte már a vágyban,

 

mert szépnek csak azt véled,

mi egyszer már övé lett;

vele hevertél,

ha azt hitted, szerettél,

 

tányérban és pohárban,

az van az orrban, szájban,

hidegben és homályban,

szabadban és szobádban,

 

mintha nyitva az ablak,

s bedől a dögszag,

mintha a házban

valahol gázfolyás van,

 

ha magadban beszélgetsz,

ő, a zsarnokság kérdez,

képzeletedben

se vagy független,

 

fönt a Tejút is már más:

határsáv, hol fény pásztáz,

aknamező; a csillag:

kémlelő ablak,

 

a nyüzsgő égi sátor:

egyetlen munkatábor;

mert zsarnokság szól

lázból, harangozásból,

 

a papból, kinek gyónol,

a prédikációból,

templom, parlament, kínpad:

megannyi színpad;

 

húnyod-nyitod a pillád,

mind az tekint rá

mint a betegség,

veled megy, mint az emlék;

 

vonat kereke, hallod,

rab vagy, rab, erre kattog;

hegyen és tenger mellett

be ezt lehelled;

 

cikáz a villám, az van

minden váratlan

zörejben, fényben,

a szív-hökkenésben;

 

a nyugalomban,

e bilincs-unalomban,

a zápor zuhogásban,

ez égig érő rácsban,

 

a cellafal-fehéren

bezáró hóesésben;

az néz rád

kutyád szemén át,

 

Hirdetés

s mert minden célban ott van,

ott van a holnapodban,

gondolatodban,

minden mozdulatodban;

 

mint víz a medret,

követed és teremted;

kémlelődsz ki e körből?

ő néz rád a tükörből,

 

ő les, hiába futnál,

fogoly vagy, s egyben foglár;

dohányod zamatába,

ruháid anyagába,

 

beivódik, evődik

velődig;

eszmélnél, de eszme

csak övé jut eszedbe,

 

néznél, de csak azt látod,

mit ő eléd varázsolt,

s már körbe lángol

erdőtűz gyufaszálból,

 

mert amikor ledobtad,

el nem tiportad;

s így rád is ő vigyáz már,

gyárban, mezőn, a háznál,

 

s nem érzed már, mi élni,

hús és kenyér mi,

mi szeretni, kívánni,

karod kitárni,

 

bilincseit a szolga

maga így gyártja s hordja;

ha eszel, őt növeszted,

gyermeked neki nemzed,

 

hol zsarnokság van,

mindenki szem a láncban;

belőled bűzlik, árad,

magad is zsarnokság vagy;

 

vakondként napsütésben,

így járunk vaksötétben,

s feszengünk kamarában,

akár a Szaharában;

 

mert ahol zsarnokság van

minden hiában,

a dal is, az ilyen hű,

akármilyen mű,

 

mert ott áll

eleve sírodnál,

ő mondja meg, ki voltál,

porod is neki szolgál.

Márai Sándor: Mennyből az angyal

Egy másik nagyon ismert, forradalommal kapcsolatos költemény. Márai 1956-ban írta, de akkor már rég nem élt itthon – 1948-ban elhagyta Magyarországot. A forradalom kitörésének hírére hazaindult az Egyesült Államokból, de mire Münchenbe ért, a felkelést már eltiporták a szovjet tankok. Ennyit tudott „küldeni” mementónak: a magyar és a világirodalom egyik legfájdalmasabb „karácsonyi” versét.

MENNYBŐL AZ ANGYAL – MENJ SIETVE

Az üszkös, fagyos Budapestre.

Oda, ahol az orosz tankok

Között hallgatnak a harangok.

Ahol nem csillog a karácsony.

Nincsen aranydió a fákon,

Nincs más, csak fagy, didergés, éhség.

Mondd el nekik, úgy, hogy megértsék.

Szólj hangosan az éjszakából:

Angyal, vigyél hírt a csodáról.

 

Csattogtasd szaporán a szárnyad,

Repülj, suhogj, mert nagyon várnak.

Ne beszélj nekik a világról,

Ahol most gyertyafény világol,

Meleg házakban terül asztal,

A pap ékes szóval vigasztal,

Selyempapír zizeg, ajándék,

Bölcs szó fontolgat, okos szándék.

Csillagszóró villog a fákról:

Angyal, te beszélj a csodáról.

 

Mondd el, mert ez világ csodája:

Egy szegény nép karácsonyfája

A Csendes Éjben égni kezdett –

És sokan vetnek most keresztet.

Földrészek népe nézi, nézi,

Egyik érti, másik nem érti.

Fejük csóválják, sok ez, soknak.

Imádkoznak vagy iszonyodnak,

Mert más lóg a fán, nem cukorkák:

Népek Krisztusa, Magyarország.

 

És elmegy sok ember előtte:

A Katona, ki szíven döfte,

A Farizeus, ki eladta,

Aki háromszor megtagadta.

Vele mártott kezet a tálba,

Harminc ezüstpénzért kínálta

S amíg gyalázta, verte, szidta:

Testét ette és vérét itta –˂

Most áll és bámul a sok ember,

De szólni Hozzá senki nem mer.

 

Mert Ő sem szól már, nem is vádol,

Néz, mint Krisztus a keresztfáról.

Különös ez a karácsonyfa,

Ördög hozta, vagy Angyal hozta –

Kik köntösére kockát vetnek,

Nem tudják, mit is cselekesznek,

Csak orrontják, nyínak, gyanítják

Ennek az éjszakának a titkát,

Mert ez nagyon furcsa karácsony:

A magyar nép lóg most a fákon.

 

És a világ beszél csodáról,

Papok papolnak bátorságról.

Az államférfi parentálja,

Megáldja a szentséges pápa.

És minden rendű népek, rendek

Kérdik, hogy ez mivégre kellett.

Mért nem pusztult ki, ahogy kérték?

Mért nem várta csendben a végét?

Miért, hogy meghasadt az égbolt,

Mert egy nép azt mondta: „Elég volt.”

 

Nem érti ezt az a sok ember,

Mi áradt itt meg, mint a tenger?

Miért remegtek világrendek?

Egy nép kiáltott. Aztán csend lett.

De most sokan kérdik: mi történt?

Ki tett itt csontból, húsból törvényt?

És kérdik, egyre többen kérdik,

Hebegve, mert végképp nem értik –

Ők, akik örökségbe kapták –:

Ilyen nagy dolog a Szabadság?

 

Angyal, vidd meg a hírt az égből,

Mindig új élet lesz a vérből.

Találkoztak ők már néhányszor

– A költő, a szamár, s a pásztor –

Az alomban, a jászol mellett,

Ha az Élet elevent ellett,

A Csodát most is ők vigyázzák,

Leheletükkel állnak strázsát,

Mert Csillag ég, hasad a hajnal,

Mondd meg nekik, –

mennyből az angyal.

Kányádi Sándor: Naplótöredék

Egy évvel a levert forradalom után, 1957-ben jelent meg Kányádi Sándor második verseskötete, a Sirálytánc, amelyet azonmód be is zúzatott a cenzúra. Pedig ez a verse, az itt közölt Naplótöredék nem is szerepelt a könyvben – az majd csak a Felemás őszi versek című 2002-es kötetében kapott helyet. A vers alatt ez a keltezés olvasható: „Kolozsvár, 1956. október 25, éjszaka.”

A fény, a fény

szuronyok hegyén villan.

Nem ilyen fényre vágytam én,

amilyen itt van.

 

A szél, a szél

katonaszaggal libben.

Ne fújd, ne fújd el őszi szél,

amit még hittem.

 

A vér, a vér

agyamban vadul lüktet.

Ó, isten, isten, hogyha vagy,

segítsd meg véreinket.

Bartis Ferenc: Utószó

Maradjunk Erdélynél, méghozzá egy olyan versnél, amely a szó legszorosabb értelmében nem is nevezhető ötvenhatosnak. Viszont elválaszthatatlanul kapcsolódik a forradalom erdélyi történetéhez. Ezt a verset olvasta fel ugyanis Bartis Ferenc a Házsongárdban, november elsején. Az eredmény: hét év szigorított börtön a költőnek, tömeges letartóztatások, megtorlások (ennek a mozzanatnak a következményeként vitték el Dávid Gyulát is).

Széttépve és összetörten

Győzelmektől meggyötörten

Már magzatként bajba ölten

Vándor bölcsőtemetőkben –

És mégis élünk

 

Dobra vernek minden vágyat

Árverezés a vasárnap

Nászunkra is gyászhír támad

Üresek a gyermekágyak –

És mégis élünk

 

Elvadult a dúlok lelke

Kórót terem tarló mezsgye

Pusztul a föld egyre-egyre

Hull a szikla tenyerünkbe –

És mégis élünk

 

Fogaskerék futószalag

Egyik elmegy másik marad

Bölcsőnk, sírunk porrá szakad

Zokognak a kövek szavak –

És mégis élünk

 

Hogyha sírunk: kiröhögnek,

Hogyha kérünk: fel is kötnek,

Hogyha küzdünk: odalöknek

Történelmi kárörömnek –

És mégis élünk

 

Magyar, szavad világ értse:

Anyanyelvünk létünk vére;

Anyánk szíve tetemére

Átok zúdult: vége, vége… –

És mégis élünk!

Buda Ferenc: Tizenöt-húsz éves halottak

Nem Bartis volt az egyetlen, aki börtönbüntetést kapott a verséért. Buda Ferencnek ez – és két másik – költeménye egy év börtönt „ért” a forradalom után; utána még évekig nem jutott publikációs lehetőséghez. Húsz éves volt 1956-ban.

Kiontott véreim!

Támadó tűz voltunk,

hűs halottak lettünk.

Hajnalló hitünkről

fegyverforgó kézzel

tanúságot tettünk.

Gyermeki karunkba

ereje gyülemlett

forró férfikornak,

csillagos oldalú,

tűzokádó tankok

felnőtté tiportak.

Golyóverte testünk

lankadó lankái

hol anyaggá hűlnek,

gránátot markoló,

kimarjult karjaink

jéggé merevülnek.

Sebeink nyitottak,

nyirkos kövön fekszünk,

mostmár nem verekszünk

Égő, túlvilági

benzines palackok

lángjánál melegszünk.

Nagy Gáspár: Öröknyár: elmúltam 9 éves

Igazi „rendszerváltó” vers, a költő 1983-ban írta, és állítólag még Kádár János is olvasta. Ami egyáltalán nem meglepő, hiszen emlékeztethette őt egyik legnagyobb vétkére: Nagy Imre kivégzésére. A versben sorkezdő –és végző „NI” kimondatlanul, de mindenki által érthetően a meggyilkolt miniszterelnököt jelöli. Nagy Gáspár 1949 májusában született, Nagy Imrét 1958 júniusában végezték ki – erre utal a vers címe.

a sír

NIncs sehol

a sír                                          a gyilkosok

a test                                                                    se I T T

NIncs sehol

a test                                                                    se O T T

a csont                                      a gyilkosok

NIncs sehol

a csont

(p. s.)

egyszer majd el kell temetNI

és nekünk nem szabad feledNI

a gyilkosokat néven nevezNI

Petri György: Nagy Imréről

Megrendítő Petri verse, a szépsége pedig pont abban áll, hogy miközben méltó emléket állít a kivégzett miniszterelnöknek, mégsem idealizálja. Nagy Imre úgy jelenik meg, mint az események sodrába került, esendő, vonakodó, lehetőségeket elszalasztó ember – aki viszont a börtönudvaron, a bitófa árnyékában felnőtt történelmi feladatához. És ma is aligha kereshetnénk érvényesebb Nagy Imre-képet a Petriénél.

Személytelen voltál, mint a többi zakós-

szemüveges vezér, nem volt érces

a hangod, mert nem tudtad, hogy mit is mondjál

 

hirtelenjében a sok egybegyűltnek. Épp a hirtelenje

volt szokatlan számodra. Csalódottan

hallgattalak, cvikkeres öregember,

még nem tudtam

 

a betonudvart, ahol az ügyész

az ítéletet, bizonyára, elhadarta,

sem a kötél durva horzsolását, a végső szégyent.

 

Ki mondja meg, mi lett volna elmondható

arról az erkélyről. Elgéppuskázott lehetőségek

vissza nem térnek. Börtön, halál

nem köszörüli ki a pillanat élit,

 

ha kicsorbult. De emlékeznünk szabad

a vonakodó, sértett, tétova férfira,

akibe mégis

fölszivároghatott

düh, káprázat, országos vakremény

 

mikor arra ébredt

a város: lövik szét.

Baka István: Halottak napja

Talán a legszemélyesebb kedvencem mind közül. Baka István verséből első olvasásra alig olvasható ki, miről is szól tulajdonképpen; csak a komor képek, a nyomasztó hangulat, a furcsa asszociációk árulkodhatnak a gyermeki rettegés mélyebb okairól. A végén azonban csattan az a „nyolcévesen”, és összeáll a kép: Baka István ugyanis 1948-ban született…

Egy kisfiú siet a parkon át,

az esti szélben hintalánc vacog,

zörög a megfakult viharkabát,

az égen borbélytányér-hold inog.

 

Az emlékmű talapzatán, akár

angyalszárnyakból hullatott pihék,

mécsek remegnek, szürke és sivár

a kő, a park, s páncélozott az ég.

 

Mint oszlopról lehorgadó plakát,

nyirkos csirizszagú a félelem,

s megyek, megyek az őszi parkon át,

zsebemben gesztenyék, nyolcévesen.

Bónusz track:

Bereményi Géza: Corvin köziek

Egy vers, ami tulajdonképpen nem is vers, hanem dalszöveg, bár helyet kapott Bereményi Versek című kötetében. De hát ki mondhatja meg, pontosan hol húzódik a határ a kettő között? Mindenesetre hallgatva talán expresszívebb, mint olvasva:

Ui.: Tisztában vagyunk vele, hogy több olyan szerző és vers van, amely helyet kaphatott volna egy 1956-os témájú összeállításban; de valahol meg kell húzni a határt. Ha a kedves olvasó úgy érzi, vannak olyan költemények, amelyeket semmiképpen nem lehet kihagyni, jelezze bátran kommentben!