Két gyermekem van. Mindkettő a kincses város egyik elitnek tartott iskolájába jár, hetedikbe, illetve tizedikbe. Apáczai Csere János, ja. Én is oda jártam annak idején, amíg lehetett, büszke is vagyok rá, iskolás éveim legszebbjeit éltem meg ott.

A hétköznapi rutin a következőképpen néz ki: fél nyolckor kezdődik az iskola, tehát hétkor kelünk. Bizony, úri dolgunk van, öt percre se lakunk a sulitól. Gyerekek el, a szülő – aki jelen esetben egyedül élő apa – nekiáll dolgozni, főzni, mosni, takarítani, ügyintézni, ami éppen jön. Ideje van bőven, hiszen a drága gyermekek

leghamarabb fél három, legkésőbb fél öt (!) után érkeznek haza. Az iskolából, nem máshonnan.

Közben a szülő megnézi, mit mondanak az okosok az ebédidőről. Persze, sok mindent mondanak, de valahol 13.00 és 14.30 között megteremthető a konszenzus. Oké, tehát az jó időben elköltött ebéd elmarad. És hogyne, lehet erre mondani, hogy ebédelhet a gyermek az iskolában, van rá lehetőség. De megint jönnek az okosok és mondják, az ebéd a mindennapok egyik rituális pillanata, amikor a család leül az asztal mellé. Pontosítok: ugyanazon asztal mellé. És a létfenntartó táplálékbevitel mellett beszélget, a napról, élményekről, rosszakról, jókról.

Lapozzunk. Megérkeznek a gyermekek, néha nem együtt, ilyen az élet. Mindenki él a vályújoggal, a szülő igyekszik jelen lenni, beszélgetni. De látja,

főleg a fél négyes, fél ötös napokon, hogy gyermekei gyakorlatilag a hátuk közepére kívánják a meghitt kommunikációt.

Belapátolják a kaját (erről is mondanak ezt-azt az okosok, utána lehet nézni), aztán eltűnnek a szobáikban és csend. Többnyire alusznak picit, de mindenképp a belemerülnek a saját világukba. Végre. Kicsit.

Na és most jönne az, hogy: cserkészet, zongora, balett, jazzdob, atlétika, pszichodráma és ó, a sor de hosszú. A szülő elképzeli azokat az anyákat, apákat, akik ilyenkor autóba pattannak és ide-oda rohangálnak a városban, hogy időre odaérjenek csemetéikkel a rettentően fontos helyszínekre. Jobb esetben ismét kirúgják a gyerekeket az ajtón, nagy szeretettel. Mert ezek a tevékenységek roppant fontosak, mondják az okosok. Nálunk nem jön se cserkészet, se semmi. Ha valamelyik gyerek nagyon el akar menni valahova, ám legyen. De amúgy semmi.

Fura érzés volna úgy nézni a saját leszármazottaimra, mint ágyrajáró idegenekre egy szállodában.

Extra tevékenység nincs, rendben. Házi feladat viszont van. Mert ez is fontos, az okosok szerint. Sőt, kötelező! Hallom más elit iskolák növendékeitől, hogy például hatalmas feladattornyokat kell megoldaniuk, és ha elhibázzák, minden hibáért további öt feladat a bünti. Nos, lehet, hogy ez is helyes. A magam részéről viszont ajánlanék az illető tanerőnek három hónapi kényszernyaralást a Duna-csatornánál. 1972-ben. Szóval, házi. A szülő leül és ismét megtanulja fia-lánya mellett a (túl)éléshez kábé egyáltalán nem szükséges irracionális számbűvölést, a helyes és célszerű kommunikációt gyakorlatilag lehetetlenné tevő 19. századi román nyelvet (többnyire versekből, persze, amelyek, félreértés ne essék, remekek, többnyire, csak épp totál haszontalanok) satöbbi.

Ja, ilyenkor többnyire már nyolc óra elmúlt. És mit mondanak az okosok? Délután tessék lemenni rollerezni, együtt, tessék társasjátékozni, együtt, tessék tartalmas időt tölteni. Együtt! Kérdem én, mikor, a drága jó Isten szerelmére? És kedves Olvasó, higgye el, nekem van időm. Nem hazudok magamnak, se Önnek. Pontosabban, lenne időm. Csak

lelkem nincs vidáman társasjátékozni, rollerezni, tartalmas időt játszani két kiskorú zombival.

És az a tragédia, hogy nincs megoldás. Az iskola szomorúan vonogatja a vállát: ilyen a tanterv. Ha pedig felnézek az oktatás rendszerét meghatározó minisztériumi hegycsúcsokra… kedvem lenne a Mariana-árokba költözni. Ha mélytengeri rákok lennénk, kevesebb idiótával találkoznánk. És társalogni, társasjátékozni, úszkálni is lenne időnk.