Száz évig sírtunk Trianon miatt, ideje végre beszélni is róla!

Irodalmi estnek indult, végül sokkal több lett annál a kolozsvári Planetarium kávézó és közösségi tér szerdán kezdődött beszélgetéssorozatának első alkalma, melynek nem kevésbé kényes és izgalmas témája volt, mint a Trianon-trauma és annak feldolgozási módozatai. Ha egyáltalán vannak ilyenek…

Ez a száz éve kibeszéletlen kérdés

mindannyiunkat foglalkoztat, még a mostani fiatalokat is,

ezt mi sem bizonyítja jobban, minthogy a kis kávézót zsúfolásig megtöltő közönség többnyire egyetemistákból állt. Akik nemcsak végighallgatták a beszélgetést, véleményük is volt a témáról.

A Trianon-traumák az erdélyi magyar irodalomban című beszélgetésen Lovassy Cseh Tamás dramaturg faggatta Vallasek Júlia irodalom- és sajtótörténészt, egyetemi tanárt arról, miként jelenik meg a még napjaikban is tabunak számító kérdéskör a kortárs magyar prózában.

Vallasek Júlia irodalomtörténészt Lovassy Cseh Tamás dramaturg faggatta népes és fiatal közönség előtt a kolozsvári Planetariumban. Fotók: Serar Szabolcs

Az apropót az irodalomtörténész egy, a témában írt tanulmánya adta, melyben hat kortárs szerző regényét vizsgálva arra a kérdésre próbál választ kapni: miként viszonyul a kortárs magyar irodalom Trianonhoz, az emberek ezzel kapcsolatos érzéseihez?

A szempont az volt, hogy kortárs, 2000 után született, befejezett műveket vizsgál, kizárólag fikciót, melyek olvasmányként is izgalmasak, ugyanis bevallása szerint „kényes” irodalomtörténészként. Így került egy kalapba a három erdélyi és három magyarországi író regénye. Melyek közül egyik sem kimondottan Trianonról szól, de a kor és kérdés mindenikben megjelenik.

Az a tény, hogy itteni és anyaországi műveket is vizsgált, eleve rávilágít az alapvető különbségre. A magyarországi szerzők külső szempontból figyelik, narrátorként mesélnek a területveszteségről, ezekben a művekben

egy Erdélyhez kötődő állandó hiányérzet dominál.

Itt van ez a világ, és már nem a miénk, és már nem olyan, amilyennek lennie kellene – summázható az anyaországi álláspont.

Vida Gábor erdélyi szerző és Trianonnal foglalkozó regénye, az Ahol az ő lelke. Fotó: Alfoldonline.hu

Ezzel szemben az erdélyi regényekben – és a kolozsvári származású, évtizedek óta Budapesten élő Tompa Andrea regényét is ide soroljuk –

az otthonérzés dominál, belső szempontból közelít a Trianon-kérdéshez, maguk a hősök mesélnek, beszélnek róla.

A Trianon-szindróma kifejezést is Tompa Andrea férfi orvosszereplőjének szájából halljuk – azóta már a közbeszédbe is bekerült –, a barcasági fürdőorvos így nevezi azt az állapotot, amit az 1920-as években érzékel Erdélyben. És amelyet – bár eltelt száz év – azóta sem sikerült kibeszélni.

Holott ez fontos volna, hiszen a kommunikatív emlékezet révén lassan már nem feldolgozható:

kihal az a generáció, mely megélte ezt a kort és mesélni tudna róla.

És ahogy a szemtanúk nemzedéke elmegy, az emlékezet is intézményesül: beindul a kulturális emlékezet. Nem kizárt, hogy a jövő generációk Trianont is irodalmi művekhez kötik majd, akárcsak mi Eger ostromát (Gárdonyi Géza: Egri csillagok) vagy a nagy budapesti árvizet (Jókai Mór: Kárpáthy Zoltán).

Az irodalomnak ugyanis felelőssége, feladata, hogy a történelmi traumák feldolgozásával foglalkozzon. És nemcsak az íróembereknek, ebben a kérdésben mindannyiunknak felelősségünk van, akik kultúrával, közbeszéddel foglalkozunk.

Hiszen, visszatérve a „Magyar az, akinek fáj Trianon” Illyés Gyula-idézethez,

nemzeti identitásunkat egy trauma, fájdalom alapján határozzuk meg,

és ebből a paradigmából valahogy ki kell lépni. A traumafeldolgozás első állomása pedig az, hogy elkezdünk beszélni róla, hangzott el. Ezen a téren „rosszul állunk, de legalább nem is igyekszünk”, holott nem lehet mindent az apák bűnéül felróni.

Térey János magyarországi szerző részben Kolozsváron játszódó műve, a Káli holtak. Fotó: Biró István

1945-1990 között nem lehetett beszélni Trianonról, bár jó lett volna. Ez a vonat elment, és már nem vagyunk a kommunikatív emlékezet időszakában, nekünk mást kellene meglépni. Kilépni a komfortzónából, hiszen

„arról, hogy nekünk rossz, már mindent tudunk”,

most a többi szempontot kell tudomásul venni, tanácsolta a meghívott. Azt, hogy az első világháború vége nem csak Trianonról szólt, véget ért egy régi és elkezdődött egy új világ. És ez világszerte hatalmas társadalmi változásokkal járt (például a nők munkavállalása), melyektől nem lehet eltekinteni.

Nem lehet esztétikailag hiteles műalkotást létrehozni, ha a szerző csak Trianonról beszél,

fontos, hogy komplex képet kapjunk az adott korszakról.

Meg kell értenünk, hogy más nemzetek más szemszögből látják ezt a kérdést, hiszen ezáltal teljesebb, kevésbé fájdalmas képet kapunk, tanácsolta az irodalomtörténész.

Az említett regényekben az erdélyiség is megjelenik, a magyarországi művekben

Erdélyt a Tündérkert-mítoszhoz híven egy ősi, érintetlen területként írják le.

Ehhez a képhez az 1940-44 közötti magyar turisztikai cégek reklámjai is hozzájárultak, és ez a fajta anyaországi megközelítés mai napig tetten érhető. Az, hogy Erdély ennyire hangsúlyosan van jelen a művekben, annak is tulajdonítható, hogy legnagyobb elcsatolt területként itt valósul meg leginkább az intézményesülés: párhuzamos intézmények, párhuzamos világok alakultak ki.

A kolozsvári születésű Tompa Andrea Trianon-regénye, a Fejtől s lábtól. Fotó: Instagram|kfrancika

Ma azonban az embereket nem annyira Trianon, mint inkább a kisebbségi lét foglalkoztatja. Egy székelyföldi egyetemistát például az, hogy Kolozsvárra felköltözve jó-e neki. És ezt a kérdést az egyetemi tanárnak vagy a hóstáti zöldségárusnak is fel lehet/fel kell tenni.

„Bíznunk kell abban, hogy minden trauma gyógyítható, és hogy a művészet segít ezeket feloldani.” Ennek persze az a feltétele, hogy mi is akarjunk megszabadulni a különböző szindrómáktól.

Igaz, ebben a nyelv sincs mindig segítségünkre, hiszen jó lenne, ha találnánk semleges fogalmakat Trianonra, de a nyelv alapvetően nem semleges: érzelmeket jelenít meg. A kognitív nyelvészet segítségével egy vizsgálat során

Trianonhoz olyan fogalmakat kapcsoltak, mint: trauma, fájdalom, veszteség.

Egy ilyen metafora eleve magába zár, holott erről a korról is bármit lehetne írni: vígjátékot, humoreszket és romantikus komédiát is.

Fotó: Serar Szabolcs

Trianon kapcsán felmerül a politikum felelőssége is, hívta fel a figyelmet a hallgatóság, de kiderült, hogy a kortárs magyar írók ezt nem feszegetik műveikben. Már megtette az előző írógeneráció: Bánffy Miklós trilógiájában, az Erdélyi történetben, Wass Albert, Tamási Áron, és mindannyian a magyar arisztokráciát hibáztatták a nemzeti tragédiáért.

De a Trianon-trauma a lírában is megjelent, például a helikoni triász tagjainak – Áprily Lajos, Reményik Sándor, Tompa László – költészetében. Napjainkban lehet, hogy hasznosabb, hogy a érzelemcentrikus versek helyett a történetcentrikus regények foglalkoznak vele, vélte Vallasek.

Pedig ma is születnek költemények Trianonról, tesszük hozzá, itt van például Markó Béla 2012-ben íródott Csatolmány című verse.

Ami pedig a politikumot illeti, ennek a kulturális emlékezet alakulásában is van szerepe, az éppen aktuális hatalom manipulálhat, napirendre tűzhet és el is felejthet egy-egy történelmi eseményt. De

abban, hogy beszéljünk Trianonról nemcsak a politikumnak, az egyénnek is van szerepe, felelőssége.

Főleg, hogy százéves késésben vagyunk és az 1990 óta eltelt 30 év nem volt elég ennek a drámai történelmi eseménynek a feldolgozására. Fontos, hogy ma egyáltalán lehet beszélni Trianonról, így van esély arra, hogy megbeszélhető legyen és az életünk menjen tovább. Ahogy amúgy is megy…

„Az emberek nem szeretik rosszul érezni magukat, jól szeretik érezni magukat, harmóniában szeretnek élni” – summázott a meghívott. Aki szerint a Trianon-trauma feldolgozásában a globalizáció és a nagyobb információáramlás, a könnyebb tájékozódási lehetőség is segíthet. De ahogy minden, ez is egyéni felelősség és döntés kérdése.