Mennyit kell izzadni, hogy románt csináljunk a magyarból?

Persze, nem akármilyen szakácskönyv ez. Egészen pontosan: az első, nyomtatásban megjelent magyar nyelvű szakácskönyvről van szó. Bizony, arról a bizonyos Szakats mesterségnek könyvetskéjéről. A pontosság kedvéért leírjuk a teljes címét: Szakats mesterségnek könyvetskéje. Mellyben külömbkülömbféle válogatott tzifra, jó, egésséges, hasznos, tiszta és szapora étkeknek megkészítése, sütése és főzése, mintegy élés-kamrában, rövideden leirattatik, és kinek-kinek hasznára leábrázoltatik. A könyvet Misztótfalusi Kis Miklós adta ki Kolozsváron, 1695-ben. Abban az évben, amikor még, nagyon formálisan ugyan, de létezett az önálló erdélyi fejedelemség, igaz, Bécsben már nagyon dolgoztak azon, hogy ne létezzen, szegény II. Apafi Mihály fejedelem búbánatára.

És akkor ugorjunk egyet. 2019-ben a GastroArt nevű kiadó piacra dobja a Misztótfalusi-féle szakácskönyv román változatát. A fordítói munka Lukács József kolozsvári történész érdeme. Nos, mindez remek dolog, gratulálunk a kiadónak, fordítónak! Ismertessük csak meg a román olvasóközönséggel a(z erdélyi) magyar kultúrát, hiszen itt élünk Erdélyben, egy bogban, ahogy mondani szokás. Vagy,

táplálkozós analógiával, esszük, nem esszük, itt élünk együtt, hát ismerkedjünk.

Szóval, ismételjük: igen-igen örvendetes dolog, hogy ez a szakácskönyv románul is megjelenik. (Hogy valóban milyen, szép-e, jó-e a fordítás, azt egyelőre nem tudjuk, talán majd a bemutató után.) És akkor most érkezünk a dolog pikáns (értsd, szemet csípő) részéhez. A román sajtó természetesen írt a dologról, hiszen egyrészt a szakácskönyv trendi, vagyis sokan érdeklődnek a műfaj iránt, másrészt, ugye, ami Erdély (aztán Magyarország) volt, most Románia. Na de, ahogy az igen gyakran lenni szokott, ez az öntudatos román sajtó Romániának is követel egy szeletet a múlt-kor dicsőségtortájából, az utódállamiság jogán. Az a baj, hogy ostobán. És, mint alább kiderül, nem is csak az ő sara.

Ha beleolvasunk az Adevărul oldalon megjelent beszámolóba, szinte azonnal feltűnik, hogy a szerző gyakorlatilag vért pisilt, annyit kínlódott, hogy

valamiképpen kikozmetikázza a szövegből azt, hogy ez a könyv az erdélyi magyar kultúra terméke.

Sőt, hogy egyáltalán magyar. Egyetlen kivétel van, de az is akkora marhaság, mint egy kásahegy. A szerző megemlíti, hogy a fordító középkori magyar nyelvből ültette át a szöveget román nyelvre. Mi? Középkori? Magyar nyelvű? 1695-ben? Na jó, itt már betegre röhögi magát akárki, aki egy picit is konyít a történelemhez.

Na de vissza a „románosítás” nemes folyamatához. Megszámoltuk a helyeket, ahol a szerző jól megnyomja a tollat, mintha az ismétlés mágikus erejével akarná igazolni a történet román pedigréjét. Összesen öt ilyen helyet találtunk a szövegben (az egyik alcím).

A szerző rögtön az elején arról ír, hogy Lukács József lefordított egy 1695-ben, Erdélyben megjelent szakácskönyvet, melyben, többek között ott a mi (kik azok a mi?) legkorábbi töltött káposzta receptünk, a legkorábbi kolozsvári káposzta recept, továbbá a legkorábbi kenyérrecept, a hol is? Hát a jelenlegi román felségterületen. Ez

a „jelenlegi román felségterület” kifejezés a szöveg mágikusan ismétlődő varázsigéje,

amely aztán különböző formákban (alcímként is, nehogy már valaki eltekintsen tőle) még négyszer megjelenik.

Az egyik ilyen mágikus hely különösen vicces. A források szerint egy bizonyos Tofaeus Zsófia (Tofaeus Mihály református püspök leánya, Felfalusi József református lelkész felesége) szállította a receptek egy részét Misztótfalusinak. És innen idézünk: „Tofaeus Zsófia (az eredetiben Sofia Tofeus) tekinthető a szakácskönyv első négy része szerzőjének, egyben ő Románia első női szerzője, akinek írásai nyomtatásban megjelentek.” Nos, mindentől függetlenül, egyetlen dolog nem igaz: hogy Romániáról van szó. Az Isten szerelmére, 1695-öt írtak akkor! A cikk szerzője szerint ugyan ez a mondat a kiadó közleményéből származik, és igaza van, de hát ez csak azt jelenti, hogy nem csak a sajtós izzadt az ügyben.

A kiadó honlapján egyébként rátaláltunk a hamarosan piacra kerülő könyv egyes részleteire. A nyilvánossá tett oldalakon a könyv kiadását indokló érvelés olvasható, illetve a szakácskönyv eleje. Az érvelést olvasva kiderül, hogy

az újságcikk szerzője a románosító diskurzus egy részét onnan másolta át a saját szövegébe.

Az érvelésben szó van egy bevezető tanulmányról is, melynek szerzője maga a fordító, Lukács József. A tanulmány nem böngészhető a kiadó oldalán. Azt is hozzátesszük itt, hogy a cikk szerzője a kiadó közleményére hivatkozik, amikor a fenti hülyeségeket idézi. Csak úgy zárójelben: az is érdekes kérdés, hogy a fordító, aki magyar, miért nem szólt, hogy ez gáz.

Most akkor erre mit mondjunk? Nem az első, nem is az utolsó eset, hogy a román kultúra igyekszik a magáévá tenni a magyar múltat. Ami önmagában véve nagyon helyes. Mi is tanuljuk a velük élést, tegyék ők is. Na de, talán mégsem így. A fánkot csenőnek a konyhában is rákoppintanak a kezére. Valószínűleg Misztótfalusi korában is így tettek.