Közismert rólunk, váradiakról, hogy kevés olyan városa van még a világnak, amelynek a polgárai annyira lokálpatrióták lennének, mint mi. 

Attól persze még tudunk önkritikusak lenni, és a várossal szembeni építő kritikát is szívesen fogadjuk, ha az megalapozott és jóindulatú.

Nos, az Azonnali című portál Bukovics Martin által jegyzett, Ide jutott Nagyvárad száz év alatt: Párizs helyett legfeljebb körös-parti Miskolc lett című, műfajilag nehezen behatárolható írása mindennel vádolható, csak azzal nem, hogy megalapozott lenne. Jóindulatúnak meg pláne nehéz lenne nevezni.

Várad-savazás Ady apropóján 

A szerző egy hideg, szürke, havas eső áztatta januári napon ellátogatott Nagyváradra, hogy kommentárokkal megspékelt képriportot közöljön a városról Ady Endre halálának századik évfordulója apropóján, ha már saját bevallása szerint ez volt a költő egyik kedvenc városa.

Tevékenységének végterméke alapján a helyről kiderül, hogy Mordor hozzá képest maga a francia Riviéra és az azúrkék tengeröblökkel csipkézett karibi szigetvilág szerelemgyereke. A város kihalt, lepusztult, nincs kultúra, ami meg van, az nem az igazi.

De bezzeg Debrecen.

Nos, ha valaki még sohasem járt Nagyváradon, akár még el is hiheti a cikkben foglaltakat. Ha viszont már legalább egyszer úgy látogatott el, hogy közben még tájékozódott is arról, hol jár, akkor nehezen tud szabadulni attól az érzéstől, hogy a szerzőnek egyrészt esze ágában sem volt utána nézni, hova is érkezett, másrészt olyan prekoncepciói voltak, amelyeket a tények a legkevésbé sem zavartak.

Pedig hát az már Ady idejében is alapvető elvárás volt egy újságíróval szemben, hogy ha egy témával foglalkozik, akkor dokumentálódjon is róla. Hát még ma.

A pikírt hangvételű írásban többek között azon rugózik, hogy a várost valaki egyszer úgy népszerűsítette: ott még a Hilton is olcsó.

Hát, ennél nagyobb probléma ne legyen egy településsel sem.

Aztán jöhet egy kis aktuálpolitikai húrokat pengető, illetve a határon túli magyar közösség ellen hergelő utalás, miszerint a magyar adófizetők megvették a Sonnenfeld-palotát az RMDSZ-nek, hogy az ott „valami kulturális központot” csináljon.

Nos, ez nagy vonalakban igaz, azzal a különbséggel, hogy a palota ma is kulturális központként működik, ott van a Kárpát-medence szerte ismert Moszkva kávézó (itt koncertezett először a Kispál a feloszlása után), a Szigligeti Színház stúdióterme, valamint egy könyvkereskedés is.

Mindezt azért lényeges megemlíteni, mert később a szerző nem kissé fennhéjázóan azzal traktálja olvasóközönségét, hogy a városban az állami színház „magyarul is beszélő”, a Moszkván kívül nincs kulturális intézmény, magyar könyvesbolt meg végképp nem létezik.

Nos,

az állami színház olyannyira „magyarul is beszélő”, hogy az épületben a román teátrummal társbérletben működő Szigligeti Színház a színi társulata mellett egy bábszínházat és egy táncegyüttest is működtet. 

Ja, és hát a szerző azt is hiányolta, hogy nem valami mai előadással emlékeztek Adyra – nos, a gond csak az, hogy pontosan így emlékeztek, a kulturális rendezvénysorozatnak ugyanis a városban élő mai  írók-költők műveiből készült összeállítás is része. De hát sommás véleményt beleverni a gépbe mégiscsak könnyebb, mint egy-két kattintással utánanézni a dolgoknak a neten.

Tehát már ez is egy kulturális intézmény a Moszkva mellett. És hát azt is megjegyeznénk itt szerényen, hogy a Moszkván kívül is akad még néhány, elsősorban a magyar közönséget megszólítani kívánó kultúr- és diákkocsma. (Mert hát egyetemi város is, de hát ez sem fér bele a pusztulásról szóló alapkoncepcióba).

És persze nemcsak kultúrkocsmák vannak: a város főterén álló szecessziós Fekete Sas-palota passzázsa és a szomszédos Zöldfa utca az ott működő szórakozóhelyek miatt igencsak élénk tud lenni esténként. Meg éjszakánként.

Nem létező könyvesboltokba járunk

A magyar könyvesbolt hiányáról szóló megjegyzéshez csak annyit fűznénk: csak egy kicsit kellett volna közelebb menni a palotához, hogy észrevegye a magyar könyvesboltot a földszintjén. És ebből (mármint magyar könyvesboltból) sem ez az egyetlen a városban.

Azt is valami felháborító tényként állítja be, hogy 2019-ben a sétálóutcán fagyizó meg Outlet működik. Pedig hát egyrészt könyvesbolt is van (magyar könyvekkel!!!!), másrészt meg egy mai közép-európai város sétálóutcáján mi legyen? Minden sarkon egy opera? 

Amúgy a sétálóutca – a váradiaknak Fő utca – arról híres, hogy márciustól novemberig szinte teljes hosszában az ott működő vendéglők és kávézók teraszai töltik meg, és igencsak mediterrán hangulata tud lenni. Persze januárban, havas esőben valóban kihalt – de

az vesse az első követ a váradiakra, aki szerint igenis ilyenkor is teraszozniuk kéne.

Az üres üzlethelyiségekre vonatkozó megjegyzés helytálló – de hát arányaiban nemigen van több, mint bárhol máshol.

Az Ady-múzeum kapcsán is csak annyit bír megjegyezni, hogy a körülötte levő tér kihalt – pedig amúgy a múzeum alagsorában az európai hamburger-reneszánsz jegyében egész jó kis hamburgerező működik, tavasztól késő őszig szintén terasszal. De hát ennek az észrevételéhez is közelebb kellett volna menni.

Hiányolja jeles szerzőnk az egykori kávézók maradványát is – nos, ehhez szintén csak egy kicsit tájékozódnia kellett volna, hogy a ma is vendéglőként működő Bémer téri egykori Royalban megtekinthesse a restaurált, eredeti dekorációt.

A kiégő püspöki paloták városa

A legszürreálisabb megjegyzés egy szomorú baleset kapcsán vetődik fel: a kiégett görögkatolikus püspöki palotáról azt írja: Várad az a város, ahol kiég a püspöki palota.

Ez olyan, mintha a váradiak egyetlen kulturális tevékenysége az lenne, hogy hétvégenként összegyűlnek, kisorsolják, ki gyújtsa fel a palotát, majd lelkesen sikkantgatva táncolják körül a tüzet.

Amellett, hogy a palota felújítása az augusztus végi tűzvész után már hónapokkal ezelőtt elkezdődött, megjegyezném: ha akarnánk, emellett még a református, az ortodox és a római katolikus püspöki palota gyújtogatásából is hasonló kulturális rendezvényt rittyenthetnénk, merthogy a város négy püspök székhelye. A most szintén restaurálás alatt álló római katolikus püspöki palota amúgy Közép-Európa egyik legnagyobb barokk épületkomplexumának – és egyben történelmi magyar épített örökségének – a része a székesegyházzal és a Kanonok-sorral együtt. De hát ennek is utána kellett volna nézni, az meg fárasztó. Pedig Ady kapcsán a Kanonok-sor éppúgy ikonikus helyszín, mint a Mülleráj vagy az EMKE (Lásd még: Egy kis séta).

Megkapjuk a képünkbe azt is, hogy a felújított vár funkciótlan. Istenem, akkor most azzal a tudattal kell élnünk, hogy egy funkciótlan helyszín egyik múzeumában ért véget nemrég a Dalí és Chagall alkotásaiból nyílt kiállítás, mint ahogy a többi múzeum is funkciótlan helyszínen működik. És ugyanezen a funkciótlan helyszínen rendezik meg évente a város legnagyobb ünnepét, a Szent László napokat is, és számos más fesztivált.

Prekoncepcióját leromlott állagú épületekkel is illusztrálni kívánja – pechére sikerül az éppen restaurálás alatt álló Rimler-házat – a városépítő Rimler Károly egykori villáját – és a mellette álló, szintén restaurálás alatt álló szabadkőműves páholyházat is megmutatnia. Amelyekről épp a restaurálás miatt verték le a vakolatot. Utóbbiban ráadásul szabadkőműves múzeumot hoznak létre.

Nem mintha az európai szecessziós városok szövetségéhez tartozó Nagyváradon amúgy nem lenne elég leromlott állagú épület.

Csakhogy egy kis utánajárással ezt a tényt is lehetett volna kevesebb rosszindulattal tálalni. (Már ha a jóindulat egyáltalán fölmerült szándékként).

Fejlesztések 300 millió euróból egy pusztuló városban

A Kár a gyönyörű épületekért, jobb gazdákat érdemelnének megjegyzéshez – amellyel a képriportot zárja – tényleg csak annyit tudunk hozzáfűzni, hogy a várost a trianoni diktátum óta valóban szinte koncepciószerűen hagyták lerohadni, de az elmúlt öt-hat évben elkezdődött egy több ütemből álló városrehabilitációs projekt. Ennek részeként számos ikonikus belvárosi épület újult meg, és éppen idén folytatódik, illetve kezdődik el a többi épület restaurálása is. Például a városházáé is.

De hát ennek is nagyon nehéz lett volna utánanézni. Mint ahogy annak is, hogy

Nagyvárad amolyan popsztár a régió városai között, hiszen az EU-források egyik leghatékonyabb felhasználója

– a 300 millió eurós városrehabilitációs projekt részeként nem csak a belvárosi épületek újulnak meg, hanem a terek is, újabb sétálóutcákat alakítanak ki, infrastrukturális beruházások zajlanak, mélygarázsok és parkolóházak épülnek, az ipari parkokba eurószázmilliós beruházások érkeztek/érkeznek, közel négy kilométeres új villamosvonal épül, húsz új, alacsony padlós villamost szereznek be környezetkímélő buszokkal együtt. 

Nem mintha Nagyvárad lenne minden városok legtökéletesebbike, itt is vannak hibák, konfliktusok, a magyar-román viszony sem mindig a legrózsásabb.

A magyar-magyar ellentétekről nem is beszélve. Elvégre vagy ötvenezren vagyunk itt magyarok, megengedhetjük magunknak, hogy egymás torkát is harapdáljuk.

De azért mégsem az a lepusztult, omladozó, csak múlttal rendelkező, szürke zsákfalu, aminek egy borongós januári napon ide érkező, minimális empátiával sem rendelkező, viszont maximálisan tájékozatlan skribler elképzeli. A miskolci párhuzamot nem is tudom hová tenni – már azon kívül, hogy Miskolc polgármestere tényleg váradi.

Vagyunk néhányan ebben a városban akik mindezt bármikor el tudjuk mesélni, és szívesen el is meséljük azoknak, akik ide látogatnak. Akár az Azonnali újságíróinak is.

Már ha érdekli is őket az, amiről írni akarnak.