Zichy Mihály: Bordal (1874)
Gondold meg és igyál
pazs
2019. január 12. szombat, 17:02
Énekelnek-e ma még bordalokat, vagy ez a műfaj végképp a múlt részévé vált? Mert a magyar borivó nemzet, ez alig változott az idők során.

Keresve is nehezebb jobb időpontot találni az ivással kapcsolatos traktátusok számára, mint az év végi, téli ünnepkört követő időszak – a karácsony és szilveszter utáni napok olyanok az azt megelőző periódushoz képest, mint a másnaposság a részegséghez viszonyítva.

A másnaposság pedig a reflexió ideje, a józanodási folyamat közben képesek vagyunk olyannak látni magunkat, amilyenek valójában vagyunk,

és nem olyannak, amilyennek a tudatosság óráiban látni szeretjük – ez is kiderült Horváth Csaba, a budapesti Károli Gáspár Református Egyetem docensének a kolozsvári Vallásszabadság Házában megtartott előadásából, amelyben a bor és irodalom kapcsolatát boncolgatta.

Hogy élő példát is lássunk a téma aktualitására, az est meghívottja volt Kemény István, az egyik legfontosabb élő magyar költő, akit viszont – bár az előadásban az Egy nap élet című költeményének egyik passzusa a bordalhagyomány továbbélésének egyik kortárs példájaként került szóba – bevallása szerint eddig nemigen foglalkoztatott a téma, annál inkább a víz, mégpedig a folyóvíz, közelebbről a Duna (bár legújabb verseskönyve a Nílus címet viseli).

Kemény István olvas, mellette Bányai Éva és Horváth Csaba (fotó: Vallasek Júlia)

De vissza a bordalhoz! A műfaj születését hagyományosan az antik görögséghez, főként Anakreónhoz kötik, de egyes kutatások szerint már az asszír-babiloni időkből maradtak fenn két-háromezer éves bordalszerű szövegek. A bordal eredetileg nagyon is funkcionális műfaj volt, konkrétan ivászat közben énekelték, az elfogyasztandó nedű nagyobb dicséretére – hogy bizonyos lényeges dolgok mit sem változnak az idők során, mutatja, hogy ez a szép szokás az italozó társaságok fontos kohéziós eszköze maradt mindmáig, bár az ivás kultúrája átalakult.

A bor (és egyéb italfélék) magasztalása együtt jár ugyan a jókedvvel és a mámoros állapottal, a mélyén mégiscsak meghúzódik az eljövendőtől, az elmúlástól való félelem:

igyunk vidáman, mert most még megtehetjük, holnap már minden rosszabb lesz, sőt egészen biztosan meg fogunk halni,

üzeni néhányszáz év bordalkultúrája.

Persze ahhoz, hogy jól érezzük magunkat társasági ivás közben, nem kell feltétlenül berúgnunk, mint a csacsi: Csokonai Vitéz Mihályról például feljegyezték, hogy bár előszeretettel írt bordalokat, a részegségnek nem volt barátja. Felmerül azért a kérdés, hogy lehet-e ivásról írni úgy, hogy az ember nem iszik – a magyar költők zömét ez a veszély azonban szerencsére sosem fenyegette.

A magyar bordalköltészet fénykora nagyjából a 18. század végétől a 19. század közepéig terjed, gondoljunk csak Csokonai, Kölcsey, Vörösmarty, Petőfi vonatkozó alkotásaira. Ennek több forrása van, az antik hagyománytól a felvilágosodás német hatásain át a népi líráig, sikere leginkább mégis azzal magyarázható, hogy az együtt mulató (lássuk be, többnyire férfiakból álló) társaságokat a nemzeti ébredés korszakában, a reformkorban sem korábban, sem későbben nem tapasztalt értékközösség tartotta össze.

Akkortájt dőlt el az is, hogy

a magyar ital márpedig a bor: nem a kávé és nem a sör,

bár azokat is fogyasztja a magyar rendesen mindmáig. A sör gyanúsan németes italnak számított, nála csak a limonádét tekintették alantasabbnak („baszom az anyja hugyos németjének, / huncfut, aki hódol ocsmány manérjének”, írja lefegyverző szókimondással A borital mellett című költeményében Csokonai).

A mulatozás, az ivászat később már többnyire ironikus hangvétellel tér vissza az irodalomban, a lecsúszó, dzsentroid világ önpusztító életmódjának kellékeként. A huszadik században a bordal mint műfaj már-már gyanúsan megritkul, a század második felében fel-felbukkan ugyan, de jelentős átalakuláson megy át: Hajnóczynál vagy Petrinél már nem a „vigasság”, a „könnyű mámor” kísérőjeként jelenik meg az italozás, hanem alkoholizmusként (ennek megfelelően a bort is felváltják a tömény italok); formai és tartalmi elemei pedig vissza-visszatérnek például Víg Mihály és a Balaton vagy a Cseh-Bereményi páros bizonyos dalszövegeiben.

Az a fajta értékközösség – és az ennek kedvező társadalmi körülmények –, amely a magyar bordalt hajdan naggyá tette, mára végzetesen megszűnt. Persze a mai irodalomban is van bordal, csak észre kell venni; a szó legklasszikusabb értelmében vett bordal is. Némiképp furcsállottam, hogy az előadásból teljesen kimaradt például - hogy csak egyet említsünk - Juhász Ferenc, pedig a Rezi bordal nélkül nincs magyar bordalkultúra. Ennek a zárószakasza pont jó lesz végszónak, egészségünkre! 

Mulandóság? Fene bánja!

Csak így szép az élet, hát ma

éljed napjaid.

Ne sírj ifjúság múlásán,

zúgó idő szárnyalásán,

borod mellett hallgasd: szárnya csattog és süvít.

comments powered by Disqus
A bejegyzés trackback címe: http://foter.ro/trackback/29515
Ha Európa ferde szemmel néz Magyarországra, akkor Románia kedvezőbb fényben tűnhet fel. És mégsem.
Nem mi állítjuk ezt, hanem egy civil szervezet, mely kielemezte a jelölteket.
Másodjára is meghívták Dragneát a TVR legnézettebb műsorába, pedig az elsőből is botrány volt.
A kolozsvári János Zsigmond Unitárius Kollégium hagyományos udvari bálja idén is megdobogtatta a szíveket.
Hej, zengték a jeles jelöltek a „magyar nótát” egyre-másra. Kivéve a PSD-vezért. Neki tele volt a szája.
Tegnapelőtt költözött az intézmény Jeruzsálembe. Tegnap hó, mégsem! Ma megint költözik. A román diplomáciai szappanopera folytatódik.
Jól látják, kedves Olvasók. A nagy tudású politikai elemző szerint Magyarország egy kisebb orosz medve, amely persze folyton Erdélyre feni a fogát.
Yuval Harari tézisei alapján a szerző többek közt levonja a következtetést: az állítólagos hazaszeretetével dicsekvő ultranacionalista dragnióta rezsim sohasem fog hazafinak számítani.
A Facebookon, egy élő bejelentkezésben kérte követőit, hogy szóljanak a rendőrségnek és menekítsék ki a helyszínről.
Nem csak Che Guevara és Marx, hanem Boc, Băsescu, Dragnea, Cioloş is pólóra került. Meg Orbán, Merkel, Trump vagy Macron is.
„Magyar az, akinek fáj Trianon”. De hogyan lehet feldolgozni ezt a traumát? És kinek a felelőssége?
A gyűlölet magasztalói és prédikálói visszafordítják a román társadalmat abba a korba, amikor a nacionalista hév pótolni tudta a sokak számára hasznos racionális megoldásokat.
A legnagyobb világsztárok közül kevesen és ritkán jutnak el Romániába, de nem azért, mert nem akarnak: az autópályák és az ideális fellépőhelyszínek hiánya ijeszti el Bonót, Beyoncét és társait.
Bár Nagyvárad gyógyszerészettörténeti emlékeit a rendszerváltás után szétlopkodták, az irgalmas rendiek Gránátalma patikájának berendezése túlvészelt minden viszontagságot. A katolikusok teljesen önerőből feltárták, leltározták és most a közönségnek is megmutatják.