A golyóálló lélektől a boldogságig – Bagdy Emőkét hallgattuk Kolozsváron

Szerdán délután dugig telt a kolozsvári Báthory István líceum díszterme. A több száz hölgy és több tucatnyi úr lélegzetvisszafojtva várta az előadót. (Vajon miért jár olyan kevés férfi az ilyen előadásokra?) Aki szinte percre pontosan meg is jelent a színpadon. Nem más, mint Bagdy Emőke, klinikai pszichológus, pszichoterapeuta, szupervizor (vagyis olyan személy, aki szupervízióval foglalkozik, ami egy szakmai személyiségfejlesztő módszer a szociális, pedagógiai profit és nonprofit területen, mondja a Wikipédia), a pszichológiatudomány kandidátusa, professor emerita (a professor emeritus, vagyis nyugalmazott egyetemi tanár nőnemű alakja), a Jobb Veled a Világ Alapítvány fővédnöke ésatöbbi, ésatöbbi. Szóval, a lélekbúvár szakma szupersztárja.

A professzor asszony egy szempillantás alatt elvarázsolta közönségét.

Már az első mondatok után úgy figyelt rá a több száz jelenlevő, mint kisemlősök a kobrára. És méltán, ugyanis csak úgy áradt belőle a lefegyverző báj, no meg a jól megalapozott információ.

Az első rétori kérdés így hangzott: mi is az egészség? Nos, a tudomány korábban azt állította: az egészség a betegség hiánya. Persze, akkor még a tudomány nem sejtette, hogy itt nem annyira a betegségről van szó, hanem inkább arról az emberről, aki a betegséget magában hordozza. Ezt egyébként sok páciens tapasztalhatja ma is, amikor orvoshoz megy, és úgy kezelik, mint egy megoldandó esetet. Nagy hiba! Ugyanis az ember nem tárgy, nem eset.

Sokkal több: testi, lelki és kapcsolati lény az ember.

Hogy ez mit is jelent pontosan? Induljunk ki az egész-ségből. Az egész-ség a holosz, az egész jólléte. És itt lép a képbe egy másik kulcsszó. Amikor azt kérdezzük egymástól, magunktól, hogy vagyunk, hogy érezzük magunkat, az életminőségre kérdezünk rá, elvileg legalábbis. Az életminőség a testi, lelki, kapcsolati és spirituális jóllét összessége. Ez a négy minőség egyfajta hierarchiát alkot: test, lélek, kapcsolatok, spiritualitás. Ha minden rendben van velük, akkor a fent idézett kérdésre egyszerűen az a válaszunk: Kösz, jól vagyunk! Ha baj van valamelyikkel, akkor kösz, nem vagyunk jól.

No de mi baj lehet velük? Hát, az, hogy a világ jön, és kopogás nélkül ránk töri az ajtót. Kedves Olvasó, biztos ismeri már ezt a rendkívül kellemetlen vendéget. A neve stressz, és igen sokféle alakban tud mutatkozni. A stresszhatások taccsra tehetik a spiritualitást, a kapcsolatokat, ebbe aztán belerokkan a lélek, és végül a test is feladja. Ez egy folyamatos harc, a stressz mindenkire hat, megkerülni nem nagyon lehet.

Igen ám, de hogy van az, hogy ebben a stresszes világban

akad olyan ember, aki helyt tud állni: ha tetszik, golyóálló a lelke.

Más meg szépen lassan összeomlik a súly alatt. Fogadni merünk rá, hogy aki járt már orvosnál, hallotta azt a rendkívül idegesítő frázist is, hogy: kedves hölgyem/uram, kerülje a stresszt. Oké, akkor holnaptól nem járunk be dolgozni, a lehető legritkábban találkozunk a családtagjainkkal, társunkkal, barátainkkal, egyáltalán bárkivel, és akkor nem végez ki a stressz, hogy csehtamási fordulattal éljünk (vissza). Ámde ebben az esetben az emberi lényre leselkedő másik legnagyobb veszedelem ront ránk: a gyilkos magány. Szóval, sehogy se jó, a boldogtalanság jön és leteper.

De akkor mit lehet itt tenni? Nos, a boldogságkutatók utánajártak, és a következő a kérdésre keresték a választ: nevelhető-e a boldogság átélésének képessége? Jó-jó, de mi az a boldogság? Mert így első ránézésre eléggé szubjektív. Ami egyik embernek boldogság, a másiknak épp ellenkezője. Szóval, szubjektív egy dolog, na. Van viszont egy-két olyan jegy, amely alapján azért elég nagy pontossággal felismerhető: a megelégedettség, illetve a pozitív élmények. Magyarán: ha az ember elégedett, és pozitív élményekben van része, akkor nagy valószínűség szerint boldog.

Oké, de épp arról volt szó, hogy az élet olyan, hogy egyszer csak jön a stressz, jól berúgja az ajtót, és annyi az elégedettségnek meg a pozitív élményeknek. Na kérem, a professzor asszony szerint itt a kulcs:

a golyóálló ember átalakítja, átminősíti a tragédiának tűnő életeseményeket.

Rém egyszerűen: azt mondja, hogy ami rossz, az jó. Még egyszerűbben: pozitívan viszonyul a rossz élményekhez. Próbatételként kezeli őket, hite, meggyőződése szerint, megküzd velük, és vagy győz, ami eleve egy pozitív élmény és elégedettségre ad okot, vagy veszít, ami mindentől függetlenül tapasztalatszerzést jelent, amely viszont szintén elégedettséghez, pozitív élményhez vezethet, már ha az ember képes ezt a spirituális és lelki manővert elvégezni.

Azok az emberek (maradjunk a professzor asszony által használt golyóállónál), akik képesek pozitívan viszonyulni a stresszhatásokhoz, rossz élményekhez, tragédiákhoz, az optimisták táborát gyarapítják. A többiek, akik többnyire rágódnak, tördelik a kezüket, sötét tekintettel belesüppednek a mindennapi élet posványába, na, ők a pesszimisták. És velük bizony baj van, nem is kicsi. A golyóálló optimisták, ugye, akik még a legrohadtabb dologból is képesek valami jót faragni, na, nekik van jövőképük is, ők

lazán el tudják képzelni, mit fognak tenni az elkövetkező tíz évben, mi az életük értelme, kiért, miért élnek.

A pesszimisták viszont sajnos nem képesek erre.

A professzor asszony elmesélt egy tudományos kísérletet, melynek során huszonéves fiatalokat vizsgáltak meg, és nyilván azt kutatták, hogy milyen az optimisták, illetve pesszimisták életminősége. Nos, huszonévesen nem találtak jelentős különbségeket a két embercsoport között. A golyóállók is, a nem golyóállók is mentek előre. A vizsgálatot öt évente megismételték. És nem mentek semmire. A két csoport életminősége a harmincas korszakban sem mutatott nagy eltérést. De még a negyvenes választóvonalnál sem. Már majdnem feladták. És akkor, a negyvenötös vonalnál beütött a krach. Mármint az eredmény. A pesszimisták közül sokan meghaltak, akik meg nem, igen gyakran szív- és érrendszeri zavarokban, rákban, depresszióban szenvedtek. A golyóállók meg nem. Na, ezt adják össze.

Persze, van itt még egy dolog, amit a professzor asszony szerint elég nehéz bizonyítani.

Egy tudós szájából ez eleve elég furcsán hangzik. A (jövőbe vetett) hitről van szó.

A hit az a nehezen megmagyarázható spirituális jellemző, az a lelki izomzat, amely a golyóállókat erőssé teszi, hogy minden stressz ellenére állhatatosan, bátran tovább tudják építeni a jövőjüket. Velük ellentétben a pesszimisták hajlamosak az úgynevezett katasztrofizáló gondolkodásra. Vagyis: jaj, vajon most mi fogja megakadályozni, hogy elérjem a célom? Magyarán, a pesszimizmus cafatokra tépi a lelki izomzatot, vagyis a hitet, főleg, ha nem edzi az ember.

Csakhogy van megoldás. A lelki izomzatot igenis lehet edzeni. Hittel, reménységgel, optimizmussal, pozitív élményekkel, jótettekkel, megbocsátással. Lehet, hogy ez itt csupán egy egyszerű felsorolásnak tűnik, ám ha az ember sorra veszi a fenti szavakat, és megvalósítja őket a saját életében, akkor megedződik a lelki izomzata, golyóállóvá válik az élet sötét oldalával szemben, képes lesz jót cselekedni, márpedig aki jót cselekszik, az egész-séges. Vagyis boldog.

És akkor még egy utolsó dolog. Ha a golyóálló ember képes boldogan, egész-ségesen élni, akkor arra is képes, hogy mindezt a tudást átadja gyermekeinek. És máris itt a valóban szép jövő képe.