Közép-Európa összefogásra van ítélve – de mi lesz a nemzeti kisebbségekkel?

Tudják, mikor ülésezett utoljára a magyar–román kisebbségi vegyes bizottság? 2011-ben, jegyzőkönyv pedig 2009-ben készült utoljára – ezt a nem túl szívderítő tényt mi is Kalmár Ferenc Andrásnak a Sapientia EMTE kolozsvári karán megtartott előadásából tudtuk meg. Kalmár kereszténydemokrata politikus, Magyarország szomszédségpolitikájának fejlesztéséért felelős miniszteri biztos, továbbá az említett vegyesbizottság (és még további öt másik) magyar társelnöke, aki már származásánál fogva is érdekelt az őshonos nemzeti kisebbségek helyzetének rendezésében, lévén brassói születésű.

A „rendes” szakmáját tekintve fizikus Kalmár helyenként igen plasztikusan fogalmaz: szerinte

a politika mocsár, de benne dől el a nemzetek sorsa,

ő pedig azért választotta politikai krédójául a kereszténydemokráciát, mert ha már meg kell merítkezni ebben a mocsárban (szalonképesebben fogalmazva: „kompromisszumokat kell kötni”), akkor legyen egy szilárd erkölcsi mérce a szeme előtt és biztos talaj a lába alatt.

Kompromisszumokat márpedig muszáj kötni: mikor az Európa Tanács kisebbségi albizottságába került, szembesülnie kellett azzal, hogy a strasbourgi testületet jószerivel csak a szexuális kisebbségek helyzete és a romaprobléma érdekli.

„Ez szép és jó, de mi lesz a mi székelyeinkkel?”

– tette fel a kérdést Kalmár, aki Kovács Elvira délvidéki képviselővel együtt egy új, az európai őshonos nemzeti kisebbségek helyzetéről szóló jelentésen kezdett dolgozni. (A dolog pikantériája, hogy a jelentéstevői státusért egy görög politikus asszonnyal kellett megküzdenie, aki azért lett volna különös választás erre a feladatra, mert Görögország alkotmánya el sem ismeri a nemzeti kisebbségek létét.)

Az európai nyelvi kisebbségek térképe (részlet)|Forrás: Wikipédia

Végül azonban megszületett a Kalmár-jelentés, amelyet az ET parlamenti közgyűlése elsöprő többséggel fogadott el 2014 áprilisában (naná, hogy a román delegáció többségében ellene szavazott), és amely azóta – a 2003-as, egy fokkal visszafogottabb Gross-jelentés után – referenciapont lett az európai kisebbségpolitikában – legalábbis elméletben, mert a gyakorlat sokszor épp a dokumentum szellemével ellentétes képet mutat.

Az európai diskurzusban különösen a kollektív jogok fogalmát volt nehéz elismertetni, a Magyarországgal szomszédos államok ellenállását is leginkább ez váltotta ki. „Az én mérnöki, fizikusi agyammal képtelen vagyok felfogni,

hogyan lehet az egyéni jogok körébe utalni például a nyelvi jogokat, hiszen ha valaki egymagában használja az anyanyelvét, azt orvosi kérdésnek tekintjük”

– érzékelteti a helyzet faramuci voltát Kalmár, aki azt is megemlíti, hogy miközben a szlovákok és a csehek a Beneš-dekrétumok révén mai napig elfogadják a kollektív bűnösség elvét, ugyanezt a kollektív jelleget a jogok területére már nem hajlandók kiterjeszteni.

Ennek megfelelően alakult a különböző vegyes bizottságokban zajló munka minősége is. Mint elmondta, jelenleg a szerbekkel a legjobb a viszony, Belgrád ment a legmesszebb a kisebbségi autonómiák elismerése terén, az utóbbi két évben a horvátokkal is kitűnően alakultak a kapcsolatok, a szlovénekkel szintén; a szlovákokkal van néhány vitás kérdés (például a kettős állampolgárság ügye), Ukrajnával teljesen befagytak a kapcsolatok, a románokkal pedig, mint említettük, évek óta patthelyzet van.

A szomszédságpolitikának és a kisebbségi jogok körüli nézeteltéréseknek azért van óriási tétje, mert Közép-Európa nemzetei együttműködésre vannak ítélve. Az első világháborút lezáró trianoni békeszerződéssel, az Osztrák–Magyar Monarchia széthullásával a térségben kis, egymással torzsalkodó

nemzetállamok sokasága jött létre, és kialakult egy geopolitikai értelemben vett hatalmi vákuum,

amelyet az elmúlt száz évben – korszakonként változó mértékben – három, birodalmi potenciállal rendelkező ország töltött be: Németország, Oroszország (azaz sokáig a Szovjetunió) és Törökország (ez utóbbi talán meglepően hangozhat, de a jelentős muszlim népességgel rendelkező balkáni országokban, mint Bosznia vagy Albánia, nagyon erős a török befolyás).

Václav Havel csehszlovák elnök, Antall József magyar miniszterelnök és Lech Wałęsa lengyel államfő aláírják a Visegrádi Nyilatkozatot, 1991. február 15-én|Fotó: Soós Lajos/MTI

Ezért volt zseniális invenció az Antall József miniszterelnök kezdeményezésére életre hívott visegrádi együttműködés:

a közép-európai országoknak össze kell fogniuk, hogy a rivalizáló nagyhatalmak helyett ők maguk töltsék be a keletkezett űrt, és önálló politikai-hatalmi centrumot alakítsanak ki.

A visegrádi csoportot (Magyarország, Lengyelország, Csehország, Szlovákia) egyelőre ugyan nem tervezik bővíteni, de a különböző V4+ konstrukciók, illetve olyan párhuzamos együttműködések, mint a Három Tenger kezdeményezés (Nagy Lajos királyunk már tudhatott valamit...), a közép-kelet-európai összefogás intézményesülése irányába mutatnak.

„Egyedül nem vagyunk képesek választ adni korunk kihívásaira” – húzza alá a Kereszténydemokrata Néppárt politikusa, kihívásból márpedig van bőven, elég, ha a migrációra gondolunk; különösen egy olyan korban, amikor az Európai Unió elfordulni látszik önnön gyökereitől, az alapító atyáknak a római jog – görög filozófia – keresztény erkölcs háromszögében mozgó eszméitől.

Az összefogáshoz azonban kíméletlen, tabukat nem ismerő tárgyalásokra, érdemi párbeszédre van szükség,

és ebben a viszonyrendszerben kiemelt szerepet kell kapjon a nemzeti kisebbségek helyzetének rendezése is – mondja Kalmár, aki minden regionális érdekellentét dacára optimista, hisz úgy véli, Európa országai ennél súlyosabb történelmi konfliktusok nyomán is képesek voltak kialakítani egy működő modus vivendit.