Szilágyi István, a magyar irodalom Clint Eastwoodja

Szilágyi István magyar író nyolcvanadik születésnapját ünnepelték Kolozsváron. Írótársak, szerkesztőtársak, barátok, rajongók. Olyanok érthető módon alig, akikbe ő járt egyetemre. Olyanok viszont annál többen, akik belé. Remek méltatásokat, remek verseket, remek anekdotákat, egy-két idétlen beszólást hallhatott, no meg koccinthatott az, aki elment az ünnepségre. Eddig a hír.

Elmentem én is. Nem feltétlenül azért, mert ilyenkor illik vigyázzban ülni. Inkább, mert Szilágyi István magyar íróval találkozni minden alkalommal olyan, mint teszem azt, váratlanul belepottyanni A Jó, a Rossz, és a Csúf című filmbe, és megállni Clint Eastwood közelében. Most is ez történt. És ez már önmagában elég is lett volna. Szilágyi István magyar író olyan ember, amilyenek titokban mind lenni szeretnénk, csak nem merünk. Nem merünk hallgatni, például. Fossuk a szót bűzös halomba. Nem merünk gerincet próbálgatni. Inkább a szárnyainkat próbálgatjuk. Nem merjük az egyenest. Csámborgunk erre-arra, egótripjeinktől részegen. És folytattam volna a sort, ott, egy ünneplő széken ücsörögve, a magyar irodalom Clint Eastwoodjától pár méterre.

Ám ekkor felállt az egyik köszöntő, Fekete Vince, és olvasni kezdett. Egy régi szerkesztőségi sztorit, amely tényszerűen arról szól, hogy Szilágyi István magyar író kihajol az ablakon és szőlőt szed a Nagyszamos utcai szerkesztőség előtt ágaskodó tőkéről. És ezt olvasta, többek közt: „mi / Pedig ültünk ott áhítattal mint érett piros / Szőlőszemek a napon a Helikon érlelő / Napmelegében a Helikon ránk ragyogó / sugaraiban mint akik érzik tudják hogy / Azokból a szőlőszemekből leszünk a / Szilágyi által benyújtott szőlőszemekből / Abból az őszi szerkesztőségi melegből / Sugarakból leszünk majd születünk meg / Bukunk elő egytől egyig mindannyian...” És arra ébredtem forma, hogy csorognak a könnyeim. Ilyen egyszerűen. A vers visszaröptetett oda, ahonnan valóban mind előbuktunk, akik ebben a filmben, jól, rosszul, csúnyán, ott áll(t)unk a magyar irodalom Clint Eastwoodja mellett. Ki közelebb, ki ott né, a képernyő szélén, ez lényegében nem számít(ott). A jelen-lét (volt) az istenáldása.

Eleinte féltem tőle. Ott, a Nagyszamos utcai szerkesztőségben. Hogy a fenébe ne, egy ekkora nagy írótól. Aztán a szeme segített. Az a meleg, szerető beretvapenge. Lassan, nagy odafigyeléssel felszeletelte görcsös páncélom. Volt/van neki egy hangja, ami most is, mindig is visszacseng a fülemben, amikor egy szöveget olvasok. Nem tudom itt visszaadni. Egy összetéveszthetetlen, másolhatatlan nyögés. Amelybe fél órás kiselőadást, sok oldalas kritikát sűrített. Szőlőszembe a nyarat. A kérdés az, mondta, hogy megvan-e benne a *nyögés*, vagy nincs meg benne. Nem értettem persze, eleinte. Aztán egyre inkább. Végül olvasni tudtam ezt a hangot. Mert oktatni sose oktatott. Sose mondta, hogy így kell írni, úgy kell írni, Sári, Kati tudja... Azt mondta, hogyan lehet hallgatni. Ha szófosáson kívül más nem jön. Hogyan lehet gerincet próbálni. Mert lehet, hogy nem libben vele az ember, mint a falevél, de nem is sodródik arra, amerre épp a szél fúj. Hogyan lehet az ember alázatos. A betű színe előtt.

Aztán egy este, egy felolvasás után, ahol történetesen én ültem a színpadon és ő a közönség soraiban, odajött hozzám. Megölelt. És a fülembe súgta: na, ez *nyögés*. Súgta. Mert nem tartozott a világra. Csak rá. Meg rám. És akkor úgy éreztem, kibuktam én is, megszülettem, a Szilágyi István magyar író által benyújtott szőlőszemekből.
Még sok szüretet neked, Szilágyi István!