Aki valamelyest követi évről évre a Főtér tevékenységét a Kolozsvári Magyar Napok idején, láthatja, hogy kiemelt figyelemben részesítjük az egyre terebélyesedő és profibbá váló kulturális fesztivált, amely nemcsak a kolozsvári magyarság életében tölt be nélkülözhetetlen szerepet, hanem egész Erdély legjelentősebb ilyen jellegű eseménye, amely az itt élő és külföldről hazalátogató kolozsvári magyarok mellett egyre több magyarországi és nyugati turistát, valamint román nemzetiségű városlakót is képes bevonzani.

Egyszerűbben szólva: szeretjük a Kolozsvári Magyar Napokat, mert tudjuk, hogy akkor tűnne csak fel igazán, mit is jelent ennek a közösségnek az életében, ha egyszer csak megszűnne létezni. Közhely, tudjuk, de a KMN legfontosabb pozitívuma még mindig az, hogy létezik – ám ez már annyira magától értetődő, hogy jóformán észre sem vesszük. Tehát ezt fel sem vesszük a pluszok sorába, de azért emlékeztetnénk rá soron kívül, hogy érzékeltessük: a mínuszok felsorolásával csak segíteni szeretnénk abban, hogy jobbá tehessük együtt azt, ami már így is jó.

Olvasson még:

Több esetben pedig az a paradox helyzet alakult ki, hogy a plusz és a mínusz ugyanannak az érmének a két oldalát jelenti: vagyis ugyanaz az esemény, történés, jelenség – más-más okokból ugyan, de – a mérleg mindkét serpenyőjébe belefér.

PLUSZOK:

A találkozások

Ez is közhellyé vált már, de a szervezők által sokat hangoztatott állítást, miszerint a KMN lényege a személyes találkozásokban rejlik, lépten-nyomon megtapasztalhatjuk. Mondjuk az ember besétál valamelyik helyszínre este, és az első, aki szembejön vele, egy évek óta nem látott budapesti ismerőse, aki épp átutazóban van Kolozsváron, és – mivel Magyar Napok vannak – beugrott meginni egy sört és érezni a hely szellemét. (Vannak persze kellemetlen találkozások is, de azokat most hagyjuk.) Summa summárum: a KMN alatt könnyen kialakulhat bennünk az az érzés, hogy ismerőse, rokona és – felnövő gyermekeivel együtt bulizó szülők esetében – boldog őse vagyunk valakinek, sőt mindenkinek.

Élet a borutcában | Fotó: Kőmíves István / KMN

A Bánffy-udvar

Nappal a Farkas utcai forgatag, késő délután és este kétségkívül a Szépművészeti Múzeumnak otthont adó Bánffy-palota udvara volt a fesztivál szíve. Az udvar nagyközönség előtti megnyitásával Gergely Balázs főszervező bevallottan egyfajta méltó „utódot” szeretett volna a sajnálatosan megboldogult egykori fesztiválkocsmának, a New York kávéháznak – és ez részben be is jött neki. A helyszín némiképp alkalmas arra is, hogy a családosok számára pótolja az iden kiesett Sétateret: míg a gyerekek önfeledten rohangáltak és barátkoztak, az apukák és anyukák nyugodtan élhették társasági életüket, a fóti sörfőzde kiváló kézműves termékeivel a kezükben. Amelyek, ahhoz képest, hogy a többi fesztiválhelyszínen mennyiért csapolták a megszokott ipari söröket, nem is voltak annyira drágák – viszont összehasonlíthatatlanul jobbak, és ez igaz az általunk szintén kedvelt Planetárium sörkert kolozsvári kézműves nedűire is.

A borutca

Az egyik legkedveltebb helyszín kétségtelenül a borutca volt, a nagy melegben kellemes volt beülni a színes árnyékolók alá egy fröccs, pohár bor mellé. Külön örültünk, hogy a széleskörű borkínálathoz idén házi sajtokat is kínáltak, és a poharakat a kései órákban is vissza lehetett váltani. Így nem csoda, hogy sokan az esti koncertek után is ezt a helyszínt választották egy baráti beszélgetésre a zsúfoltabb és jóval hangosabb afterparty-színhelyek helyett.

A megnövekedett érdeklődés

Nem voltunk olyan rendezvényen az idei Magyar Napokon, ahol pangás lett volna. Nyilván nem juthattunk el minden eseményre és helyszínre – hatszáznál is több volt belőlük –, de a „szúrópróba” elég egybehangzó. Az embereket ezek szerint minden érdekli, a kiállításoktól a könyvbemutatókon át a legkülönbözőbb műfajú koncertekig – és ezt nagyon jó volt látni, bár voltak hátulütői is, de erről a mínusz-szekcióban. Ami biztos: a KMN eljutott odáig, hogy már csak akkor lehet unatkozni közben, ha az ember szándékosan bezárkózik a lakásába. És annak ellenére, hogy a főtéri koncertszínpad kínálata egyre kevésbé – hogy is fogalmazzunk – innovatív (hiába, a számbavehető magyar előadók is elfogynak egyszer), mégis egyre nagyobb tömeget vonz.

Gergely Balázs, a KMN főszervezője és Lucian Nastasă-Kovács, a Szépművészeti Múzeum igazgatója „interetnikus” pólóban

A teljes kétnyelvűség, az egyre több román és külföldi érdeklődő

Akik amiatt háborogtak az elmúlt években, hogy a KMN nem szólítja meg a román közönséget, mert a rendezvény nem elérhető a román anyanyelvűek számára, az megnyugodhat: a KMN kommunikációja idén tényleg kifogástalanul kétnyelvű volt minden felületen. Nem tudni, hogy ennek tudható-e be, de érezhetően megnövekedett a románul beszélő fesztiválozók száma – sőt a rendezvényhelyszíneken megjelenő nyugati látogatóké is. És persze örülünk annak is, hogy idén elmaradt a szokásos román nacionalista hiszti és sajtóhőbörgés is.

MÍNUSZOK:

A higiénia hiányosságai

Egy fesztiválon, főleg nyáron, az ember sokat iszik (nem feltétlenül alkoholt). Ami többek között azzal is együtt jár, hogy gyakrabban kell ellátogatnia oda, ahova a királyok is egyedül szoktak menni. Az idei fesztiválon (is) némileg zavaróan hatottak a „kilométeres” sorok az ideiglenes, illetve a népszerű bulihelyszíneken levő vécék előtt. Főleg akkor, ha valakinek már nagyon kellett. Ezért is történhetett meg az, hogy az esti koncertek után boldog fesztiválozókat lehetett látni a központi fák tövében, amint elégedett sóhajjal könnyítenek magukon. Az jutott eszünkbe, hogyan oldják meg a szervezők, ha például a 100 Tagú Cigányzenekarból egyszerre mondjuk húszan-harmincan szeretnének vécére menni…

Az árak (nyolc lej egy lángos!)

Az átlag fesztiválozó általában azon méri le, hogy a móka mennyire drága vagy éppen olcsó, hogy mennyibe kerül például egy sör. A kézműves sörök értelemszerűen drágábbak voltak az átlagosnál, hiszen kézművesek. Viszont az a mennyei ízű, Farkas utcai lángos megint drágult egy lejjel. Tavaly hét lej volt. Tavalyelőtt hat lej. Azelőtt… már nem is emlékszünk a kisebb számokra. Értjük mi, ilyen ez a tápláléklánc, ilyenek a gazdasági számítások, de akkor is. Viszont azért van ebben valami jó is: amikor megtudtuk, hogy a Bánffy-udvarban öt lej egy zsíroskenyér, akkor mindjárt olcsóbbnak tűnt az a drága jó lángos. És hadd tegyük hozzá: amíg 85 ember áll sorban a pult előtt (konkrétan megszámoltuk), addig pofa súlyba!

Zsúfoltság az „alulméretezett” helyszíneken

Egyes helyszínek bizony kicsiknek bizonyultak, az ott megszervezett események népszerűségéhez képest. Igen, ha nem is tudjuk, sejtjük, mekkora meló egy több mint hatszáz programot futtató fesztivál megszervezése. Viszont a társszervezőkkel közösen esetleg meg lehet saccolni egy-egy programpont népszerűségét, feltételezhető látogatottságát, és aszerint egy nagyobb befogadókészségű helyszínt választani neki. Több alkalommal is előfordult, hogy – bár saját számításaink szerint időben érkeztünk – nem fértünk be egy-egy előadásra. Pedig még írtunk is volna róluk.

Vivat Mathias! Fotó: Vakarcs Loránd / KMN

A fesztivál kinőtte önmagát

A Bánffy-palota udvara pozitívumként is szerepel felsorolásunkban, hiszen elég sok időt töltöttunk ott. Viszont elcsodálkoztunk azon, hogy a helyszín bizonyos estéken váratlanul „bezárt”, vagyis a betérni szándékozó fesztiválozók váratlanul azon kapták magukat, hogy tilos az á… vagyis nem tudnak bemenni. Ami persze érthető: egy zárt hely előbb-utóbb megtelik, ha a bemenni akarók többen vannak, mint ahányan beférnek. És persze, biztonsági kockázatokkal is kell számolni. Arról nem is beszélve, hogy a túl nagy tömeg egyszerűen kellemetlen. De ezeket a dolgokat nem árt idejekorán átgondolni, és be is jelenteni. Ez van, ha egy fesztivál kinövi a saját kereteit.

A Sétatér hiánya

Sajnáltuk a sétatéri helyszín kiiktatását. Lehet, hogy nem a központ központja, lehet, hogy kevesebben jártak oda, lehet, hogy „nem érte meg”, de akik oda jártak, élvezték. Ők most ezt hiányolták.

Folytathatnánk a felsorolást, de abbahagyjuk, mielőtt utolér bennünket az a bizonyos posztfesztiváli depresszió (KMN után minden ember szomorú, régi kolozsvári közmondás). Inkább várjuk a következőt. Most azonnal.