A kolozsvári piacokon ma is rendkívül kelendő termékeknek számítanak a hóstátiak portékái. A vásárlók ugyanis nem elégszenek meg a rendszerint messziről importált zöldségek és gyümölcsök ízével, céltudatosan a helyi zamatokat keresik, a hóstáti pedig ma is garancia a minőségre, ahogy az volt évtizedekkel, sőt, évszázadokkal ezelőtt is.

A Kolozsvár betondzsungelében elszórtan még fennmaradt hóstáti veteményeskertek terméseinek márkavédelmi bejegyzésére voltak kísérletek a múltban, de a mezőgazdák visszautasító választ kaptak, mivel a népcsoportként értelmezett hóstáti jelzőt ebben a formában nem lehet levédeni. Erről is szó esett a Kolozsvár Társaság székhelyén tartott előadás és az azt követő beszélgetés keretében, melyen a hóstáti múltról, jelenről és jövőről Lönhárt Tamás történész, egyetemi oktató, T. Veress Éva természettudományi szakíró és a szép számban jelen lévő, a mai napig gazdálkodással foglalkozó hóstátiak cseréltek eszmét, egy hóstátiakról szóló előadássorozat első alkalmaként.

De kik is azok a hóstátiak?

Már a Mátyás király korában is léteztek a régi kolozsvári városfalakon kívüli peremnegyedekben a hóstátok, azaz olyan kertek, melyeket egy külön közösségi tudattal rendelkező, hagyományos életmódot folytató földészek műveltek meg. A hóstátiak egyformán büszkék voltak polgári mivoltjukra és mezőgazdászi identitásukra – a népi életmód és a városiasodás ezen sajátos társadalmi jelenségét a szakértők városi regionalizmusnak nevezték. A hóstátok kutatásával a két világháború között már Kós Károly is foglalkozott, de kiemelendő Szabó T. Attila, Pilich László, Vetési László vagy Vincze Zoltán, akik szintén foglalkoztak a témával.

A kolozsváriak köztudatában több elmélet is létezik a hóstátiak eredetére. Ezek közül teljesen megalapozatlan az, hogy Mária Terézia idején Kolozsvár peremére telepített svábok leszármazottai lennének a hóstátiak. Ahogy Lönhárt Tamás az előadásában kifejtette:  hóstát kifejezés valóban a német Hofstadtból ered, ami elővárost jelent, a hóstátiak népviselete pedig tényleg németes jegyeket mutat, azonban mindez természetes egy olyan városban, melyben jelentős szász lakosság élt. A hóstátok jóval Mária Terézia előtt is léteztek már.

Hóstáti asszonyok a kolozsvári piacon 1970-ben | Fotó forrása: Wikipedia

Egy másik elmélet szerint a hóstátiak a Bocskai István fejedelem által Kolozsvár környékére telepített hajdúk származékai. Ez legfeljebb részben lehet igaz, hiszen Erdély minden részéről érkeztek a kincses város hóstátjaiba, legtöbben a közeli Kalotaszegről és a Mezőségről, de a Kolozsvár közvetlen környezetében lévő falvakból, de még a Székelyföldről is. Elképzelhető, hogy hajdúk vagy hajdú leszármazottak is jöttek.

Lönhárt szerint leginkább K. Kovács László 1943-as meghatározását lehet elfogadni, mely szerint: „…a Hóstát lakossága nem egy régi magból a századok folyamán önmagában kifejlődött társadalom, hanem az idők haladtán folyton-folyvást keveredett, egyre ötvöződött, ma is alakuló népesség.”

Az biztos, hogy helyileg a hóstátok a Hídelvét, Kétvízközt, a Külközép és Külmagyar utcák környékét jelentették.

Polgárosodás és a kommunizmus évei

Kolozsvár a századfordulón – a 19. század második felétől kezdve a 20 század elejéig – lendületes gazdasági és társadalmi fejlődésen ment át. Miután lebontották az utolsó megmaradt városkapukat is, északon elkezdődött a vasútépítés, keleten és északkeleten a polgári arculatváltás  jegyében tisztviselőtelep, a Hunyadi, illetve a Bocskai téren színház és számos palota épült. A Külső-magyar utcában a hóstátiak támogatásával elkészült a kétágú református templom is. Húsz év alatt a lakosság szinte megkétszereződött a városban. Mindez hatással volt a hóstátokra is: a belvárosból a külváros irányába tartó modernizációs hullám megváltoztatta a birtokviszonyokat, csökkent a hóstátiak élettere, megváltozott a kertgazdálkodás mikéntje is, hiszen a megnövekedett lakosság ellátására még több zöldséget kellett termeszteni.

Míg a polgárosodás folyamata – mint már említettük – belülről kifelé szorította a hóstáti kerteket, addig a Ceaușescu-diktatúra grandomán jegyeit magán hordozó új szocialista várostextus kiépítése kívülről befelé roppantotta össze a mezőgazdálkodásra alkalmas területeket, és ebbe a személyes függetlenségüket és egzisztenciájukat elvesztő, 

gyárakba és panellakásokba száműzött hóstátiak is beleroppantak.

Ennek legnyilvánvalóbb jele az volt, hogy megugrott az öngyilkosságok száma a közösségen belül. 1966-68 között ismét megduplázódik a város lakossága, csakhogy ezúttal szelektív betelepítés zajlott. A hóstáti porták helyén emelt tömbházakat mócvidéki és mezőségi román falvakból érkező népek töltötték meg. Bár a fiatalok sem szívesen szakítottak a hagyományokkal, egyre kevesebben vállalták azt a kettős életformát, mely a gyári munka mellett végzett háztáji gazdálkodást jelentette.

Míg a kommunizmust megelőzően a hóstátiakra a szigorú endogámia volt jellemző, a párválasztás csakis az adott csoporton belül történhetett – még az egyes hóstáti utcák lakói sem nagyon keveredtek – addig a „szép új világban” egyre elfogadottabbá váltak az exogám házasságok. Elsősorban a széki és a mezőségi, szintén mezőgazdálkodással foglalkozó magyar közösségek irányába váltak nyitottabbá a párkeresők. Sokan Magyarországra telepedtek át, ahonnan csábító ajánlatok érkeztek a jó kertészeti szakemberek hírében álló hóstátiak számára.

Épségben maradt hóstáti ház a Mărăști negyedben | Fotó: Fall Sándor

Közbejött a forradalom, így a kommunista városrendezési terv végül nem valósult meg teljes egészében, így kisebb szigeteket alkotva megmaradt néhány hóstáti ház és kert. A mai napig vannak, akik továbbviszik a hóstáti hagyományokat, termékeikért sorban állnak a központi piacon. Kolozsvárnak továbbra is szüksége van ezekre a minőségi termékekre, már csak remélni lehet, hogy lesz kinek átadni a fortélyokat – hangzott el a beszélgetés egyik következtetése.

Jó alkalom lesz erre a Kolozsvár Társaság előadássorozata, melynek keretében glédába áll az a 15-20 hóstáti, aki még zöldségtermesztéssel foglalkozik.