A mai magyar filmek a valóságról szólnak. Vagy nem?

A TIFF idén szakított azzal a hagyományával, hogy a magyar filmesek sajtótájékoztatóját a Magyar Nap délelőttjén tartsák. Ennek – meglehetősen logikusnak tűnő – oka, hogy az újságíróknak legyen alkalmuk megtekinteni a levetített alkotásokat, ezért halasztották egy nappal a sajtóbeszélgetést – mondta el Zágoni Bálint Filmtett-menedzser és moderátor, hozzátéve, hogy az utóbbi néhány év leggazdagabb magyar filmes felhozatalának örvendhetnek a kolozsvári szemle látogatói.

És valóban: tematikailag eléggé széles spektrumon mozognak azok a filmek, amelyeknek rendezői – Havas Ágnessel, a Magyar Nemzeti Filmalap vezérigazgatójával kiegészülve – helyet foglaltak a sajtótájékoztató asztalánál. Simonyi Balázs páldául – aki nem futva érkezett a főtéri TIFF Lounge-ba, bár úgy lett volna stílszerű – arról forgatott nem szabványos dokumentumfilmet, saját magával a „főszerepben”, hogyan alakítja át az ember gondolkodását, lelkivilágát, problémalátását a futás, konkrétan a 246 kilométeres Spartathlon nevű futóverseny. Mint elmondta, nem klasszikus értelemben vett sportfilmet akart készíteni, hanem emberi drámát – ő maga egyébként pont Kolozsváron kezdett el futni nagyjából egy évtizeddel ezelőtt, amikor a Sapientián oktatott és depresszióval küszködött.

Magyar filmesek a TIFF-en: Simonyi Balázs, Török Ferenc, Révész Bálint, Bogdán Árpád és Gárdos Éva|Fotók: Szabó Tünde

Az Ultrával kapcsolatban felmerült, hogy a maraton megjelenítésében westernszerű elemeket is alkalmaz – és ez jó átkapcsolás Török Ferenc 1945 című filmjéhez, amelynek azonban legfennebb a hangulata és alapmotívuma (titokzatos, névtelen idegenek érkeznek a kisvárosba) idézi a vadnyugati filmeket. A holokauszt kibeszéletlen traumáiról és a kollektív önvizsgálat szükségességéről beszélő fekete-fehér alkotás magyar és nemzetközi téren meglehetős sikert aratott, úgyhogy Török be is jelentette, a TIFF az utolsó fesztivál, ahová elviszi filmjét, mert már másfél éve „folyton kell menni és kapni a sok díjat”.

Minden jel szerint ez a sors vár Bogdán Árpádra is (mindkettejükkel mélyen együttérzünk), aki a Berlinálén bemutatott Genezis című filmjében a romagyilkosságok témáját járja körül, de kihangsúlyozza, hogy ennél univerzálisabb érvényű problémákról – a gyűlölet mibenlétéről, a traumák feldolgozhgatóságáról – kíván szólni a néhány évvel ezelőtti tragédiasorozatot középpontba állító filmjével, amelynek története három szálon fut, ezek közül kettőt amatőr szereplőkkel forgattak.

Run, Balázs, run! Simonyi Balázs (balra), az Ultra rendezője

Mi a közös egy magyar holokauszttúlélő nagymamában, egy angol kémnőben és egy volt táncosnőben a náci Németországból? – ezt a kérdést válaszolja meg Révész Bálint Granny Project című – szintén rendhagyó – dokfilmje. Révész szerint például az köti össze ezeket a különféle életsorsokat, hogy minden családban vannak csontvázak a szekrényben, a film elkészültének egyik nagy eredménye pedig az, hogy a nagyiknak végül sikerült megérteniük egymás problémáinak apróbb nüanszait is.

A kétlaki – amerikai–magyar – életformát folytató Gárdos Éva, a Budapest Noir rendezője szerint az fogta meg a film alapjául szolgáló Kondor Vilmos-sikerregényben, hogy a magyar főváros valósággal önálló karakterként jelenik meg benne, valamint az, hogy a harmincas években játszódó bűnügyi történet ma is érvényes üzenetet hordoz: a levegőben ott a történelmi tragédiák előszele, ezt mégis nagyon kevesen veszik észre.

„Meg kell mutatnunk Mártának ezeket a filmeket” – Havas Ágnes, a Magyar Nemzeti Filmalap vezérigazgatója

Apropó harmincas évek: újságírói kérdésre felmerül, mennyire szólnak a mai valóságról a kortárs magyar filmek, Mészáros Márta, a TIFF egyik életműdíjasa ugyanis azt nyilatkozta, a mai magyar filmalkotásokban az zavarja leginkább, hogy nem tudható meg belőlük, milyen az élet a mostani Magyarországon, Budapesten. Havas Ágnes ezt cáfolja, mondván, a jelen lévő filmesek többségét is a mai magyar realitás foglalkoztatja, és ajánlja mindenki – de különösen Mészáros Márta – figyelmébe a Magyar Nemzeti Filmalap tehetséges elsőfilmeseket segítő Inkubátor Programjának eredményeit.

És ha már Mészárosnál tartunk, nem győzzük hangsúlyozni, hogy rajta kívül Szabó Istvánt és Széles Annát is kitüntették a fesztiválon: ha ezt összevetjük az eddigieknél bőségesebb magyar filmkínálattal, akkor elmondható, hogy az idei volt a „legmagyarabb” TIFF – a román centenárium évében.