Bréda, a kerek folyó

Így megy ez. Írunk. Iszunk. Mondjuk a hülyeségeket. Az idő közben meg telik. Mint egy pohár. És nem múlik. Mint a tranzit. Tuggyuk mi. Vagy nem tuggyuk. Hogy igenis lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni. Sőt, folyvást. Ha az a folyó kerek. Ez is hülyeségnek tűnik. Pedig nem az. Az Ókeanosz is kerek folyó. Megöleli a világot.

Bréda Ferenc ilyen kerek folyó. Aki megöleli a mi kis-nagy világunkat.

A Vénuszon túl, a Marson még innen. Ha el akarjuk hagyni kis-nagy világunkat, bele kell lépnünk. Ha vissza akarunk térni kis-nagy világunkba, bele kell lépnünk. Kérdezheti erre valaki: Bréda valamiféle határ? Az. Is. Rengeteg ember kis-nagy világát valamilyen módon meghatározó. Formát ad nekik. Aki élete sétája közben találkozott Brédával, előbb-utóbb részesült az említett formából. Akaratlanul is.

Van azonban a brédai határfogalomnak egy másik attribútuma is. Amint belelépünk a határfolyóba, megtisztulunk.

Megszabadulunk pár korláttól, előítélettől, a tudatlanság és bölcsetlenség fehér foltjaitól.

A fehér a tisztaság színe. Ez esetben éppen a visszája. Mágikus dolog. Így megy ez. Megkockáztatom: Bréda Ferenc nem papírra vetett könyveivel érte el a legnagyobb hatást. Papírra vetett könyveiben mágikus szigorral ragaszkodott ahhoz a bizonyos magassághoz, ahova irodalmi röpgépeit fellőtte. Valószínűleg sokan futtatták végig szemüket a könyvlapokon. De az is valószínű, hogy kevesen olvasták. Többször nevettünk ezen: Feri, a te könyveidhez három egyetem és négy könyvtár kell, hogy én szegény hülye értsek belőlük valamit.

Viszont amikor lerakta a tollat, kért még egy sört és rágyújtott a következő cigarettára, már nyitotta is a másik könyvet. Önmagát.

Bréda hegynyi aranyfedezetű élő könyv volt. És az ma is.

Bárki, aki élete sétája során találkozott vele, belelépett, vette a fáradtságot és fellapozta, bármikor visszapörgetheti az élő lapokat addig az estéig, amikor… Ahogy egyik legközelebbi barátja mondta: az amőbától az arkangyalig mindenkihez szólt. És mindenkivel szót értett. Szólni sokan tudnak, ó, nagyon sokan. Szavakban bővelkedő rétorokkal tele van a galaxis. Bréda figyelt is. Pontosítok: figyelemmel volt. Mindenkire, az amőbától az arkangyalig. Ez pedig már, a mi kis-nagy világunk határán, az egyetemesség maga.

Egy ilyen egyetemes élőkönyves este, vagy inkább hajnal után megpróbáltam megfogalmazni,

ki a franc(ois) ez a gnómszerű, Cicero-fejű, orknevetésű figura,

akit Bréda Ferenc néven vettek fel a földi élet lajstromára. Ma sem tudnám jobban megfogalmazni. Tessék: „Te, aki a nagy Körnek eme pontjáig Franszoá voltál, a másik, aki ugyanaz, tudod, a Vidáman Vijjogó Villon, avagy a nebuláris nebuló, esetleg önmagad öngerjesztő ősanyja-atyja, netán a tanított tantételek tabula razátora, teremtésterminátor, esztelen (lásd még, boldog-bolond) esztétista, a szökevény szavak szoft-és-hard-szadista szelindekje, és még sorolhatnám…” Igen, ez mind, mindez Bréda. De van valami, amit akkor kifelejtettem. Ez pedig az infáns mosolyú, Csendes-óceán szemű garabonciásból (lásd még, golán, goliárd, gólem, gonorrhoea, gnózis, bázis, (sz)ex-sztázis, nívó stb.) áradó jóság. Lehet, most kiröhögne a künikosz kutya. Pedig a színtiszta, a brédai kerek folyóban sokszor megtisztult, formát nyert igazat mondom: a borostás, orrszívó, harapós, ironikus, köpködő, fogatlan, pokróc rétegek alatt ez az ember egyszerűen jó volt. Mindhalálig. Sőt, a franciakór egye meg a mágiádat, Feri: a mindhalál után is!