Meghalt Doina Cornea. Elment ez a kedves, apró, törékeny nő, akinek volt ereje szembefordulni Ceauşescuval és pribékjeivel, a bolygó egyik legidiótább és legkártékonyabb rendszerével. Közel harminc évet élt még az akkor rendszerváltásnak nevezett 1989 végi események után.
Egyre kevesebbet szerepelt a nyilvánosságban. Az 1990-es években gyakran lehetett látni a televízióban, hallani a rádióban, azonnal felismerhető vékony hangján mindig nagyon egyszerű dolgokat mondott, az igaz emberek ugyanis mindig nagyon egyszerű és gyakran kényelmetlen dolgokat mondanak. És Doina Cornea is mondott nem csak kényelmetlen, hanem – nagyon finoman fogalmazva – sokak által igencsak vitatott dolgokat, ám egyrészt a történelmi távlatok általában a hozzá hasonló embereket szokták igazolni, másrészt az vesse rájuk az első követ, aki szintén vállalta, hogy a Szekuritáté pincéiben leverjék a veséjét.
Mindig arról beszélt, hogy miként lehetne valahogy túllépni a 20. század második felének romániai pusztításain, hogyan lehetne visszatérni valamiféle normalitáshoz, méltányossághoz és szabadsághoz, és hogy a korábbi rendszert túlélő elemeket miért kellene végleg kiiktatni Románia politikai, társadalmi, gazdasági, szellemi életéből.
Aztán közszereplései ritkultak, azzal egyidejűleg, ahogy a társadalom kezdte elfelejteni a szocialista Aranykor nyomorúságát, ahogy a Ceauşescu-rezsim örökösei magukat demokratának álcázva magabiztosan megerősödtek az élet minden területén.
Most, 29 évvel Ceauşescu jelképesnek szánt halála után Doina Cornea távozása is szimbolikussá válik. Van ugyanis a rendszerváltásnak egy utolsó, szintén jelképes pillanata, amit már nem ért meg, pedig lehet, hogy megérdemelte volna. Bár ő egészen biztosan erőteljesen tiltakozott volna e felvetésre, de valahogy akkor lett volna kerekebb az ő története – és a mienk is – ha a dolgok a megfelelő sorrendben történnek. De hát így megy ez…