Énekben hallottuk
pazs
2018. február 22. csütörtök, 15:39
Többek közt ezt is megtudhattuk Boros Zoltántól, akinek szakmai és életpályáját egy jó hangulatú kolozsvári esten követhettük végig.

Boros Zoltánt a szélesebb közönség főként televíziós szerkesztői munkásságáról ismeri, illetve arról, hogy a 70-80-as években ő volt a romániai magyar könnyűzenei szcéna legfőbb szervezője – értve ez alatt nemcsak a pop-rock világát, hanem más, „alternatívnak” számító műfajokat is, a dzsessztől a régizenéig.

A Főtér egyik fontos anyagának tartom azt a kétrészes összeállítást, amelyben vele elevenítettük fel ezt a mára elsüllyedt világot, és amelynek kezdeteiről Boros a szerdai kolozsvári estjén azt mondta:

„úgy tettünk, mintha lett volna [erdélyi magyar könnyűzene], és lett is”.

A Györkös Mányi Albert Emlékház zsúfolásig telt termének közönsége előtt azonban Boros Zoltán, az alkotó, a kiváló dzsessz-zongorista és zeneszerző mutatkozott be, Szép Gyula operaigazgató moderálásával ugyan, de egy nagyon rigurózus, öntörvényű forgatókönyvet követve: a kivetítőn fotók és videófelvételek voltak hivatottak feleleveníteni életének és pályafutásának főbb stációit.

Boros Zoltán, Szép Gyula és - a kivetítőn - Győry Klára|Fotók: Boros Veronika

Az, hogy zongorista lett belőle, nem meglepő – mondja Boros –, hiszen egy zongorától két-három lépésre született: egy dél-bihari település, Gyanta parókiáján, a helyi református pap fiaként, közvetlenül a második világháború kitörése előtt. Miután 1944 szeptemberében az átvonuló román csapatok felégették a parókiát és kivégeztek 45 lakost, egy ideig Váradra került, majd felvételizett a Bolyai egyetem bölcsészkarára, ahol olyanok voltak a csoporttársai, mint a költő Szilágyi Domokos vagy a Kalevala-fordító Nagy Kálmán.

„Bölcsészkarrierje” mindaddig tartott, amíg az '56-os megmozdulásokban vállalt szerepéért ki nem rúgták az akkor már a Babeșsel való egyesítés előtt álló egyetemről. Ezután fordult a zenélés felé, először a iași-i, majd a kolozsvári konzervatórium hallgatójaként. Itt egyébként máris jazz bandet alapított, amellyel ilyen jó kis muzsikát játszottak '66-ban:

Boros Zoltánnak mindenről vannak történetei: mesél a váradi évekről, amikor színdarabokhoz írt kísérőzenét; a tengerparti zenélésről, amikor Mamaián nyugati turistáknak muzsikáltak, többek közt Aura Urziceanuval együtt; a Földközi-tengeri körútról, amikor hajón és kikötőkben léptek fel; vagy a különleges '69-es évről, amikor – a rendszer rövid ideig tartó „felpuhulása” következményeként – annyi minden történt egyszerre: beindult a bukaresti televízió magyar adása, A Hét című folyóirat, a Kriterion könyvkiadó – majd később a ploiești-i dzsesszfesztivál, illetve az erdélyi magyar könnyűzenei élet legfontosabb színterévé váló Siculus táncdalfesztivál vagy a csíkszeredai régizene fesztivál (ehhez kapcsolódóan pedig a néhány éve újra kiadott Énekben hallottam című régi magyar világi énekgyűjtemény).

 

A '74-ben Nagyszebenbe költöztetett dzsesszfesztivál – amelyen ő először szerkesztőként, aztán fellépőként is részt vett – a szellemi disszidensek igazi találkahelye volt: itt keresték egymás társaságát mindazok, akik szűknek érezték a rendszer fullasztóan zárt kereteit, a nem kifejezetten zene-közeli szubkultúrák képviselői is.

A „szabadság kis köreiről” van szó, amilyenek a nudisták voltak vagy a barlangászok, akiknek a hobbija lehetőséget teremtett a szabadabb beszédre, hiszen „a barlangban nincs lehallgatókészülék”.

Apropó lehallgatás: őt a szebeni fesztiválon mindig a szálloda 207-es szobájában helyezték el. Egyszer a recepciós véletlenül egy másik szobába küldte, aztán kétségbeesetten irányította vissza a megszokott helyére...

Aztán eljött a '89-es változás is, amit Boros a bukaresti tévé épületében, tankok gyűrűjében élt át; majd a marosvásárhelyi pogromkísérlet és a bányászjárások. A legfájdalmasabb azonban az volt, amikor egymás után kezdtek kihullani a csontvázak... a szekusdossziékból. Szilágyi Domokos egykori jóbarátjának ebből a tapasztalatból inspirálódott, 'besúgók és besúgottak, megfélemlítők és megfélemlítettek' sajátos közös sorsáról szóló, komor dzsesszfutamokkal kísért szerzeményét Bogdán Zsolt tolmácsolta drámai erővel.

Közben pedig peregnek a képek, zenék, másoknak írt dallamok, eltávozott vagy még köztünk levő kollégákkal való nagy közös zenélések, Boros Zoltán élete: a dzsessz. Amely, mint meséli, talán azért válhatott annyira fontossá számára, mert ez a széttöredezett, majd újra összeálló hangkavalkád saját családjának sorsát kínálja párhuzamként:

„Az élet tehát olyan, mint a dzsessz – vagy a dzsessz olyan, mint az élet, ahogy tetszik.”

comments powered by Disqus
A bejegyzés trackback címe: http://foter.ro/trackback/25469
Ne kérjen, mert nem éri meg!
Ne kérjen, mert nem éri meg!
Hiába támadta meg Csíkszentmárton a telekkönyvezési kérvényt.
Nem vicc, Suceava megyében megtörtént.
Hogyan nevel a romániai ásatag közoktatási rendszer kis feladatmegoldó automatákat? Figyelem, a mi gyermekeink is köztük vannak.
Több helyen lehet majd hivatalosan használni a magyar nyelvet.
Beszámolóik alapján, aligha érezhették magukat az Orient Expresszen az utasok, miközben harminc órán át keringőztette őket a CFR Románia kies tájain.
A NATO-csapatok békésen sertepertéltek a kukoricásban. Mert eltévedtek. Bezzeg az oroszok nem hibázták volna el a koordinátákat. Vigyázat, pamfletveszély!
Újabb dosszié rekedt a bukaresti kormányfiókokban.
Íme, Kolozsvár történelmi központjának makettje, ahogy azt Móric…, izé, Gigiék a Rotary Klubban elképzelték.
Olyan eddig nem volt, hogy a PSD-ALDE ellenzéki jelöltet szavazzon meg, ha van neki sajátja is: az EP-ből kiesett Renate Weber.
Hét éve jutott utoljára eszébe, de akkor nem jutottak közös nevezőre a felek.
Hallgassa meg nálunk az ígéretes kolozsvári együttes slágergyanús bemutatkozását!
És ez nem vicc: egy jobb repülőgéppel akár 10 óra alatt körbeutazható a bolygó, míg a Temesvár és Mangalia közötti vonatozás jelenleg 30 órába telik.