Vannak az anyaságnak előre nem látható roppant kihívásai, amelyekről nem számolnak be a gyermekvállalási szakkönyvek. Amikor a nő hatalmas pocakkal, felpolcolt lábakkal a kanapén heverész, szülésfelkészítő kiadványokat lapozgat gyógyteázás közben és azt hiszi, hogy neki most éppen nagyon nehéz, bizony fogalma sincs arról, hogy mi vár rá. És nem azért, mert szülni ugye nagy feladat, és gyermeket nevelni sem könnyű. Dehogy. Segítők és tanácsadók hada erre szakosodott, ízlés szerint kaphat e dolgokban tanácsokat. Ám arról például, hogy gyereklétszámtól függően ezután úgy tíz-tizenöt évig kézműveskedni fog, senki nem szól.

Persze lehet, hogy jobb is. Különösen azoknak az anyáknak, akiket – finoman fogalmazva – ebből a szempontból nem kényeztetett el adottságokkal az élet. Ezeknek a nőknek már az első baba-mama klubokban feltűnik, hogy

a foglalkozások jelentős része arról szól, hogy barkácsoljunk a babával.

Miközben a dedek néha ironikusan felnevetve rágcsálnak valamit egy csöndes sarokban, ők nagyokat nyelve nemezlabdacsokat, só-liszt gyurmafigurákat készítenek, melyek végül rendszerint teljesen másként néznek ki, mint a foglalkozásvezető alkotásai. Amint gyermekeik meglátják a kész terméket, éktelen sírásra fakadnak, s a dolog ekként folytatódik az óvodában is.

A közös óvodai kézműves foglalkozásokat az különbözteti meg a közös általános iskolai barkácsolásoktól, hogy előbbiek esetében öt, utóbbiak esetében tíz percig ül a gyermek az anyja mellett, aki aztán megsemmisülten veszi észre, hogy minden szülő kész van már körülötte, de ő még mindig nem érti, hogy pontosan mi a feladat. Cseperedő gyermeknek egy idő után szemet szúr, hogy anyuka valahogy mindig késlekedik, így lassan átveszi az irányítást, mert vélhetőleg eléggé szégyelli, hogy anyuka műveiről mindenki azt hiszi, ő készítette. Miközben jó kézügyességű anyáktól származó társai boldogan szaladgálnak a teremben, ő a munka fölé görnyed, és nem fél használni a ragasztópisztolyt. Így végül is önállóan és sikeresen kézimunkázó gyermek nevelhető, a módszer sajátos csupán, de hát aki anya, tudja, hogy a nevelés útjai kifürkészhetetlenek.

A rossz kézműves anyák közt több altípusról is beszélhetünk.

1. A kételkedő anyák csoportjába azok a nők tartoznak, akik nem igazán értik egy vécépapírgurigából készült angyalka, egy műanyagpohárból szabdalt nárciszoid hóvirág, egy vattakorongból készült, ferdén hajló hóember esztétikumát. Szerintük ez nagyon ronda, ezért nagyon nehezen tudják azt mondani rá, hogy szép. Anyaként így kissé hiteltelenek, amikor ezeket az alkotásokat dicsérik. Érdekes, mondják ilyenkor, vagy azt: különleges a színvilága. Vagy: milyen egyedülálló ez a módszer. Esetleg: nahát, ki gondolta volna, hogy így is lehet angyalkát csinálni. Ezek az anyák nehezen vehetők rá ilyen tárgyak előállítására és tárolására, lomtalanításkor különösen kegyetlenek. Kora gyerekkoruktól bizalmatlanok a házilag előállítható dísztárgyakkal szemben, lehet, hogy ehhez az a hepehupás, sajátos mintázatú, elviekben keresztszemes terítő is hozzájárult, amelyet valaha édesanyjuknak készítettek. A mama arcára az első pillanatban kiülhetett a hökkenet.
    
2. A támogató anyák ismerik ugyan saját korlátaikat, de nem ellenzői az előrevivő kezdeményezéseknek, sőt. Tapasztalatból tudják, hogy barkácsolni, kézimunkázni milyen nehéz, ezért a legapróbb eredményeket is nagyra tartják. Általános iskolás korukban két szezonban is viselték azt a lustamintás fülvédőt, amit maguk kötöttek: lyukacsos, ferde sorokban futó, néhol széles, máshol keskeny darab volt, anyjuk diszkréten divatos sapkákat helyezett el a fülvédő mellé, mindhiába. Ők mindig büszkék voltak arra, ami az övék. Évek óta nincs szívük kidobni az óvodai-iskolai kézművestermékeket, így poros papírtulipánok, szürke vattaszakállú Mikulások, felszeletelt törlőkendőgurigából készült karácsonyi díszek, origami békák, porladó falevél-kompozíciók, zsiráfjellegű, aszó gesztenyefigurák díszítik lakásukat, s amikor ezekre néznek, szívük azért megtelik szeretettel.
    
3. A kitartó anyák azok az anyák, akik nem adják fel. Volt már példa arra, hogy egy-egy kézimunka jobban sikerült, miért pont a következő ne lenne ilyen? Karácsony előtt a maguk készítette adventi koszorú díszíti asztalukat, amit csak mindig a megfelelő szögbe kell fordítani. Bátran felvállalják a nagyvilág előtt saját díszítésű mézeskalácsaikat is a fészbúkon. Vagy legalább a két jobban sikerült darabot. Ők egyébként rendszerint abban is bíznak, hogy a következő családtag nadrágját jobban sikerül felhajtani, gombját felvarrni, a ruháján keletkezett lyukat alig láthatóan bevarrni. Ezt a család, tapasztalatok birtokában, ijedten hárítja, a nagymama vagy a szomszéd néni az, aki az így keletkezett anyagi és lelki károkat látogatásai során korrigálni (értsd: sietve mindent újravarrni) igyekszik. Anyai szeretete kifejezéseképp most éppen sapkákat köt gyermekeinek karácsonyra. Máris úgy látja, roppant divatos darabok lesznek.