Fel sem tűnt neki voltaképp, hogy élete villanó és cinkos tekintetű párja, akivel annyira lehet érteni a világot, akivel annyi jót lehet megismerni és annyi rosszat elfelejteni, az esküvő előtt fejvesztve rohangál a lakásban, és nem találja a másik mandzsettagombot.

Anna egyáltalán nem készült fel, hogy milyen lesz az, amikor annak a hatalmas kavalkádnak, a családi léthez tartozó talán több ezer tárgynak többnyire egyedülálló ismerője és számontartója ő lesz. Nem gondolta, hogy valamiért egyesegyedül ő fogja tudni majd, hogy merre keveredtek el a fél pár zoknik, hová bújtak a szekrényben a nadrágok, a merítőkanalak, a jól vágó kés, a barbibabaruhák, a legóemberkék, a füzetborítók, a tintapatronok, hol lelhetők fel egykori jegyzetek, pontosan hol lehet az ütvefúró hosszabbítója és kindercsokivonat bal hátsó kerekének a szabad szemmel alig látható küllője.

Ahogyan telt az idő, Anna a folyamatosan eltűnő tárgyak közt egyre kevésbé találta önmagát. Úgy érezte, valamiféle nem kívánt hatalom lett az övé általuk, valami olyan tudás, amely másfajta tudásokat feledtet vele. Mintha egykori lágysága, önfeledtsége, testi és szellemi hajlékonysága ezeknek a tárgyaknak a rideg merevsége és szenvtelensége mögé bújt volna megtalálhatatlanul. Keményen, pattogó szavakkal válaszolgatott otthonléte idején a felé irányuló kérdésekre, amelyek igen gyakran a holmik hollétét firtatták, kapitányosan levezényelte a napi kereséseket, vagy fújtatva, hatalom- és diadalittasan adta a tárgyakat a keresők kezébe.

Volt, hogy vigasztalásul úgy képzelte, már az ősembernek is az asszony adta oda a kavicsot, hogy szikrát tudjon pattintani, arról nem is beszélve, hogy az ősférfiú, akinek három tárgy volt a birtokában, sosem találta épp azt, amelyikre szüksége volt: ha a buzogányt kereste, a kőbalta került elő és fordítva. Állt az ősasszony a barlang bejáratánál, merengett el Anna, komondírozta a férfiút, hogy a hátsó kiszögellésnél balra, s aztán felpaprikázódva hátravonult, a zember kezébe nyomta a buzogányt, s közben a barlang előtt unottan elporoszkált a mamut. A gyermekek ezalatt szorgosan rajzoltak a falakra, melyek ma is e szép családi életről tanúskodnak.

Közben eltelt párezer év, ráadásul a tárgyak száma is megezerszereződött. Annáéknál csodás családi beszélgetések alakultak így:

– Hová tetted a kék csíkos pólómat?
– Ott van a fekete vállfán, az ikeás szekrényben jobbra.
– Hol?
– Nézzél jobbra, s ott.
– De ott nincs.
– Keressed.
– De nincs itt, na!

Ekkor Anna már általában dühösen a szekrényhez vágtatott, diadalittasan kiemelte a pólót, ami pontosan szemben volt.

– De ez nem jobbra volt, hanem középen.
– De ütötte ki a szemedet.
– De nem jobbra volt, mért mondod, ha nem emlékszel?
– Minek kell nekem mindenre emlékezni? Miért nem pakoltad el te? Különben is, hogy nem látod?
– Minek kell a pólókat vállfára tenni? Sosem tettük vállfára a pólókat!
– Hogy ne kelljen vasalni! Mert nem te vasalod ki!
– De nem kell kivasalni!

És így tovább. Pillanatnyi idegállapot kérdése volt általában, hogy innen merre fog a vita tovább haladni.

Egyébként női beszélgetések gyakori témája volt ez, hogy a férfi nem talál dolgokat. Hogy áll a szekrény, a kamra, a hűtő előtt, és nem leli. Pedig ott van. Kuncogós, lesajnálós, eléggé hatalmi hangú csevejek voltak ezek, Anna számára valamiért kényelmetlenek hallani. Úgy érezte, valahogyan gyereksorba sorolja a férfit ez, az övét is, az egykor cinkos tekintetűt és villanó szeműt, őt magát pedig fölé helyezi, olyan helyre, ahová már nem ér el a cinkos villanás. Pedig ő ezt szerette volna, s kicsit még jobban együtt érteni a világot, amely elrohant, elvágtatott, gyakran épp a tárgyak keresése közben, egyre ismeretlenebbül, szinte érintetlenül.

Ne gondoljuk azt, hogy Anna nem volt gondoskodó típus, vagy épp káosz uralkodott körülötte, dehogy. Jól szervezett háztartást alakított ki, ahogyan azt otthonról hozta, mindennek megvolt a helye és az ideje, amit egyébként a háztartásban élők is pontosan ismertek. Csak talán épp a gondoskodása okán valamiért úgy alakult, hogy egymaga tartotta kézben a dolgokat, s ez egy idő után mintha elgyámoltalanította volna a körülötte élőket. Egyébként ő maga is gyámoltalanná vált azokban a dolgokban, amelyekben korábban ügyesen elboldogult, ám amelyekkel most nem kellett foglalkoznia. Furcsa erőviszony volt ez, mintha címkék határozták volna meg a tudást, azt, hogy ki mire képes a családban.

Épp egy narancssárga kardigán leszakadt gombját kereste Annán valaki, amikor a megtisztuló sírás – mert vártuk már ezt a történetben – bekövetkezett. Anna ekkor már több mint egy évtizede válaszolgatott a tárgyak hollétét firtató kérdésekre, amelyek kezdeti udvariassága számonkéréssé lett, s mint tudjuk, a számonkérés mögött hibáztatás rejlik óhatatlanul. Bár szép befejezés lenne, azt azért nem mondhatjuk, hogy a nagy zokogás után Anna ijedt családtagjai maguk vették volna kézbe az irányítást saját tárgyaik felett. De az talán közös megvilágosodás lett, amit végre Anna is megfogalmazott, hogy erre bárki képes lehet.

Persze, a dolog kölcsönös. Anna azóta nem pakol megállás nélkül mindenki helyett, így nem felejti el (olyan gyakran), hogy mit hová tett, és ez irányú kérdésekre sem (mindig) válaszol. Addig keresd, amíg megtalálod – mondja ilyenkor, és nyugodtan olvasgat (urambocsá: keresgél) a neten. Általában pszichológiai megerősítő cikkeket. Persze tudjuk, minden megtisztulás káosszal jár, amelyet majd az újraszerveződő rend követ. Elképzelhető, hogy Annáék is a káosz fázisánál tartanak még. De persze csak sejteni lehet: a nagy sírás óta nem fogadtak vendégeket.