Impériumváltás Erdélyben: ez történt a Trianon előtti hónapokban

Romsics Ignác történész vezetett végig minket azon, ahogyan Erdély átkerült az Osztrák–Magyar Monarchiától Romániához.
Hirdetés
Oxigénhiányos zsúfoltságig telt szerdán az Erdélyi Múzeum Egyesület kolozsvári előadóterme. Nem csoda: a huszadik századdal foglalkozó egyik legjobb történész, Romsics Ignác akadémikus szakszerűen, lépésről lépésre mutatta be az 1918-1920. közötti impériumváltást Erdélyben. Ez volt a Korunk Akadémia Erdély a történelemben című sorozatának utolsó előadása.
 
Nem vájkáltunk a nemzeti sebben, hanem olyan részletes képet kaptunk arról, hogyan került át Erdély az osztrák-magyar politikai, katonai és közigazgatási fennhatóság alól a román hadsereg, majd közigazgatás irányítása alá, amelyet a hazai tankönyvekből nem tanulhatunk meg. Megtudtuk, hol harcolt a Székely Hadosztály, mennyit élt a Bánáti Köztársaság, és mennyire légből kapott terv maradt a Székely Köztársaság.
 

Az 1920-ban Romániához került Erdély

területe szinte kétszerakkora (103 ezer négyzetkilométer), mint a történeti Erdély (57-58 ezer négyzetkilométer). Beletartozik Máramaros, a Partium és a Bánság jelentős része – húzta meg a történész előadásának határait, amelyeken természetesen jóval túl tekintett.
 
A történelmi Magyarország területén a honfoglalás óta több etnikum élt, de ugyanúgy nem tudjuk, hogy pontosan mennyi, mint ahogy a lakosság számát sem ismerjük. Az első megbízható statisztikák a 18. század végén, II. József uralkodása idején készültek. A lakosság nemzetiségi megoszlására vonatkozó becsléseket először az 1850-es évek egyházi kimutatásaiból lehet készíteni.
 
Romsics Ignác és Kovács Kiss Gyöngy
 
Romsics Ignác történészprofesszor és Kovács Kiss Gyöngy, a Korunk főszerkesztője | Helyszíni fotók: Szabó Tünde
 
Az viszont biztos, hogy a középkorban is meglévő etnikai sokszínűség a török kiűzése után, a 18. században még hangsúlyosabbá válik részben a tudatos, „kormányzati” betelepítéseknek (például a svábok, németek érkezése Erdélybe, a Bánságba, a Partiumba vagy a Dunántúlra), részben a spontán migrációnak (románok betelepülése Moldvából, Havasalföldről) köszönhetően.
 
Az első statisztikák készítésének idején már nagyon jelentős román lakosság élt Magyarországon, 1910-ben aránya elérte a 14-16 százalékot (attól függően, hogy Horvátországot beleszámítjuk-e). Erdély lakosságának az 53,8 százalékát tette ki, miközben a magyarok aránya 31-32 százalék volt, a lakosság mintegy tíz százaléka pedig német ajkú volt. A modern nacionalizmusok megszületése óta kérdés, 
 

hogyan lehet egy ilyen soknemzetiségű közeget úgy működtetni, hogy az mindegyik ott lakó népnek megfeleljen.

Erdély fénykorában, amikor a 17-18. században betelepültek a románok, ez nem jelentett problémát, etnikai feszültségek helyett rendi ellentétek jellemezték a régiót: az számított, hogy valaki jobbágy volt, nemes vagy szabad polgár egy szabad királyi városban. Ahogy kulturálódik és polgárosodik minden nemzet különböző fázisban, egyre gyakrabban fogalmaznak meg etnikailag megalapozott nemzetiségi követeléseket, többek között a románok is. Ennek első nyilvánvaló jele a Supplex libellus Valachorum Transsilvaniae, 1848-49-ben pedig már jól látszott
 
Az alapjaiban liberális 1868-as nemzetiségi törvény a románokat nem elégítette ki. A 19. század végén más nemzetiségekkel együtt kezdik megfogalmazni a követeléseiket, amelyek szerény formában területi autonómiát jelentenek azokon a területeken, ahol többséget alkotnak, radikálisabb formában pedig az Osztrák-Magyar Monarchiának és ezen belül a történelmi Magyarországnak is a föderalizálását.

1895-ben

a román, a szerb és a szlovák nemzetiségi vezetők kongresszust tartanak Budapesten, ahol a korábban és később is képviselt követeléseket fogalmaznak meg:
  • az 1868-as törvénnyel ellentétben az az állam, ahol a magyarok a lakosság 50 százalékát alkotják, a többit pedig nem magyarok, az nem vindikálhatja magának a nemzeti jelleget: „Csakis Magyarország népei összességének van meg az a joga, hogy azonosítsa magát az állammal.”;
  • területi-politikai autonómia megyék, városok, községek szintjén, ahol a többségben lévő nem magyar lakosok használhassák saját anyanyelvüket a közigazgatásban és az igazságszolgáltatásban.
Ennél radikálisabb követelések is megjelennek, a trónörökös Ferenc Ferdinánd körül pedig kialakul egy nemzetiségi csoport, amely a monarchia föderalizálását tervezi etnikai alapon. A csoportban a románokat Iuliu Maniu képviseli. Tervezetük 16 föderatív egységre osztja a monarchiát, ebből kettő magyar: az egyik nagyjából a mai Magyarországnak felel meg, a másik a Székelyföld. A kettő között pedig Erdély román föderatív egység lett volna.
 
Romsics közönsége
 
Az EME előadóterme a történelemóra elején
 
Ezeknek a követeléseknek 1859-60-tól komoly külső támogatója az éppen megszülető modern román állam, amely részben inkább, részben kevésbé burkoltan támogatja a föderalizálási, illetve autonómiatörekvéseket. Egyes romániai szervezetek egyenesen a szeparatizmust szorgalmazzák, vagyis azt, hogy az összes románt egyetlen államban kellene egyesíteni: a két fejedelemség mellett Erdélyt és Besszarábiát is a román állam részévé kellene tenni.
 
Ez az első világháború alatt válik először nyilvánvalóvá. 1916-ban a román kormány olyan titkos szerződést köt az antant-hatalmakkal, hogy belép a háborúba a központi hatalmak ellen, a győzelem után pedig megkapja Erdélyt, sőt tiszántúli területeket is, mintegy 110-115 ezer négyzetkilométert, amelybe beleesik még Mátészalka, Gyula, Makó, sőt a teljes Bánság.

1916 augusztusában

a román csapatok betörnek Erdélybe, néhány hétre megszállják a Székelyföldet a Szászrégen – Petrozsény vonalig. Komoly menekülthullám indul a Székelyföldről nyugat fele, ami akadályozza az ellentámadás megszervezését, de aztán elég gyorsan beindul. 

1916 decemberében

az osztrák-magyar és német csapatok már Bukarestben tartózkodnak.

1917 végén

fegyverszünetet írnak alá, 

1918 májusában

pedig különbékét kötnek a központi hatalmakkal, miközben az antant-hatalmakkal kötött titkos szerződés ötödik pontja szerint csak akkor érvényes a megállapodás, ha Románia nem köt különbékét. A különbéke értelmében viszont Románia elveszítette Dobrudzsát, de megkapta Besszarábiát. Magyaroszág 4-5 ezer négyzetkilométert kapott, gyakorlatilag a Kárpátok gerincéről levitték a határt a román oldalon a Kárpátok lábához.
 
A román betörés és következményei arra figyelmeztették a magyar és különösen az erdélyi politikai elitet, hogy komolyan számolni kell azzal a román – külső és belső – törekvéssel, amelynek már nem autonómia a célja, hanem Erdély elszakítása és Romániához csatolása.
 
Emiatt alakul újjá és aktivizálódik az Erdélyi Szövetség 1917-ben (1914-ben már megalakult, de kitört a háború, és nem csinált semmit) pártok feletti nyomásgyakorló csoportként, amelynek kifejezetten az a célja, hogy Erdélyt olyan kulturális és a gazdasági programokkal fejlessze, hogy ne lehessen elszakítani.
 
Az Erdélyi Szövetség két fontos vezetője Bethlen István, Maros-Torda vármegye képviselője, ötezer holdas nagybirtokos, illetve Apáthy István, aki nem profi politikus, hanem Nobel-díjra is fölterjesztett biológus, az akkori kolozsvári egyetem rektora volt az 1903/04-es tanévben. Emellett nemzeti elkötelezettségű, mérsékelten demokrata politikus volt, mondhatni nacionalista, hisz kiíratta az egyetemen a dékáni hivatalnál, hogy „Itt oláhul beszélni tilos”. A román diákok tudtak magyarul, mert magyarul folyt az oktatás az egyetemen, de Apáthy nem szerette volna, ha egymást között románul beszélnek.
 
Apáthy István és Bethlen István
 
1917 végén az Egyesült Államok is belép a háborúba, 1918 tavaszán átszállítják a csapatokat Európába, tavasztól-nyártól a friss amerikai csapatok győzelmeket érnek el a németek ellen, a bolgár front októberre összeomlik, és ez indítja arra az 1916-ban trónra lépett IV. Károlyt, hogy radikális intézkedesékkel próbálja egybentartani a monarchiát. 
 
Sejteti, hogy Ausztria átalakulna szövetségi állammá, amelyben minden „néptörzs” saját külön államközösséget alkot (ez Magyarországra nem vonatkozna, csak az osztrák császárságra). Az uralkodó szólítja fel ezeknek a „néptörzseknek” a vezetőit, hogy alakítsanak nemzeti tanácsokat, és ezekkel vegyenek részt az átalakítási munkában. Erre már másnap reagál a bukovinai románok képviselője azzal, hogy a románok lakta területekből alakítsanak külön föderatív egységet Bukovinával, Erdéllyel, Bánsággal és esetleg a magyarországi román részekkel együtt.

1918 januárjában

Woodrow Wilson 14 pontból álló békenyilatkozatot bocsátott ki, amelynek tizedik pontja szerint az Osztrák-Magyar Monarchia népeinek meg kell adni az autonóm fejlődés lehetőségét.

1918. októberében

érkezik meg Wilson amerikai elnök válaszjegyzéke a magyar különbéke-ajánlatra: „az elnök nincs már abban a helyzetben, hogy a népek puszta autonómiáját ismerje el a béke alapjának”. A cseh-szlovák hadviselő kormányt elismeri nemzeti kormánynak és a jugoszlávok törekvésének jogosságát a nemzeti szabadságra – vagyis az államalkotás jogosságát.
 
A bukaresti román vezetést frusztrálja, hogy a jegyzékben nem szerepelnek a románok, több szálon is próbálják kibővíttetni, nem teljesen eredménytelenül. Két ok miatt nincsenek benne: mert az Egyesült Államok nem írta alá a bukaresti békét, mert 1916-ban még nem volt hadviselő fél, másrészt mert Románia csak 1918. november 10-én, a német fegyverszünet előtt egy nappal lép vissza a háborúba, és üzen hadat újra a központi hatalmaknak. 

Október 18-án 

Alexandru Vaida-Voievod a jegyzékre reagálva szólal fel a budapesti parlamentben, de az élesebb szemű magyar politikusok számára is ekkor már nyilvánvaló, mi várható – jegyezte meg Romsics. A berlini angol követ beszámolója szerint az ott tartózkodó ifj. Andrássy Gyula, az osztrák-magyar közös külügyminiszter két percig nem bír megszólalni, és könnycseppek jelennek meg a szemében, amikor kézhez kapja Wilson válaszát, majd annyit mond: ez a vég.
 
Vaida-Voievod is tudja, mit jelentenek ezek a nyilatkozatok: hogy az erdélyi román közösség maga mondja meg, milyen állami berendezkedésben kíván élni. Ezt el is mondja a budapesti parlamentben, ahol nem veszik komolyan, elhanyagolható nyilatkozatnak gondolják.
 
IV. Károly felszólítására Zágrábban, Prágában, Budapesten is nemzeti tanácsok alakulnak. Budapesten Károlyi Mihály vezetésével három pártból alakul meg: a Károlyi-féle ’48-as pártból, a polgári radikálisokból és a szociáldemokratákból. Ezek a korábbi magyar kormányok baloldali ellenzéke voltak, őket most többen támogatják a régi, háborúpárti kormánypártok politikusai közül is.
 
Bánáti Köztársaság nyoma
 
A következő napokban nemzeti tanácsok alakulnak a vidéki településeken is, az egyik legfontosabb, az Erdélyi Nemzeti Tanács vagy a Magyar Nemzeti Tanács Erdélyi Bizottsága, amely október 28-án alakul meg. Elvileg egész Erdélyre kiterjedő hatalommal rendelkezett, de a gyakorlatban ez kevéssé érvényesült. Vezetője Apáthy István, alelnökei Janovics Jenő színidirektor, filmgyártó, illetve Vincze Sándor szociáldemokrata politikus, az Erdélyi Munkásbiztosító Pénztár igazgatója.
 
Máshol is létrejönnek ilyen forradalmi szervek, például Róth Ottó szociáldemokrata ügyvéd vezetésével Temesváron, ahol 
 

október 31-én kikiáltják az úgynevezett Bánáti Köztársaságot.

Fennhatósága nem terjed ki a Bánság egészére, de próbál államként viselkedni: veret saját pénzt, kimondja az általános és titkos választójogot, stb., de nem tud teljesen konszolidálódni.
 
A Zsil-völgye az akkori Magyaroszág második legnagyobb szénlelőhelye, stratégiai fontosságával a petrozsényi, lupényi, vulkáni munkások is tisztában vannak. Megalakítják a Zsil-völgyi Nemzeti Tanácsot, és úgy vélik, azzal a szénvagyonnal meg tudják védeni magukat mindenkivel szemben.
 
Megalakul a Román Nemzeti Tanács is zömmel a pesti egyetemen végzett jogászokból, ügyvédekből és szociáldemokrata politikusokból: Aurel Lazăr, Aurel Vlad, Ștefan Cicio Pop, és innentől a románság képviselőiként kezdenek viselkedni.

1918. november 3-án

az osztrák-magyar haderő kiküldöttje Padovában fegyverszünetet ír alá az olaszokkal. Ennek második pontja előírja a teljes osztrák-magyar hadsereg leszerelését, a harcoló alakulatok visszavonását. A Monarchia legfeljebb húsz hadosztályt tarthat meg, ebből Magyarország nyolc hadosztályt.
 
A negyedik pont szerint a szövetséges csapatok szabadon mozoghatnak Ausztria-Magyarország teljes területén, megszállhatnak minden stratégiai pontot, és rekvirálhatnak fizetség ellenében. Az egyetlen pozitív megkötés, hogy a kiürített területeken a közigazgatást a helyi hatóságok intézik.
 
A fegyverszünet aláírása után a frontokról özönlik haza a katonaság részben fegyverrel, részben anélkül. A négy éves háború és szenvedés a katonákat és a helyi lakosokat is fosztogatásra, zavargásokra ragadja minden községben – jelenti november 6-án Lugosról Öttevényi Olivér, Krassó-Szörény főispánja. A hatóságok tehetetlenek voltak, néhány helyről a főszolgabírók, még többről a jegyzők menekülni kényszerültek az életükért. 
 
Az eleinte csak katonákból álló tömeg megnyerte céljainak a helyieket is, és nemcsak a hatósági helyiségekben pusztítottak, hanem mindenhol, ahol vagyoni jólétet véltek: úri házakat, üzleteket fosztottak ki, elhajtották a jószágokat, írja Öttevényi. Tisztán román községekben is történtek fosztogatások, tehát nem mondható, hogy kifejezetten a magyarok ellen irányultak volna, inkább minden ellen, „ami a rendet és konszolidált viszonyokat képviselte volna” – írja a közigazgatási vezető, aki karhatalom hiányában nem tud fellépni az állami tekintély és a közrend visszaállításáért.
 
A megye több pontjáról arról értesül, hogy a „románsághoz tartozó polgári elem magához akarja ragadni a közhatalmat, tanácsot alakít, és felhívja a közigazgatás vezetőit, hogy adják át neki a hivatalt”. Öttevényi információi szerint ők nem erőszakosak, hanem abból indulnak ki, hogy a népkormány politikája szerint övék – mert többségi kell, hogy legyen – a közhatalom.

November 6-án

az erdélyi származású Ugron Gábor korábbi belügyminiszter levelet írt Kolozs megye akkori alispánjának, Torma Miklósnak. Összeomlik minden, írja, „szép Magyarországunkat tönkretették buta, önző és rövidlátú politikusaink”. Úgy látja, ez az elmúlt ötven év bűne, és már nem lehet kimászni belőle, „szegény Károlyi hiába erőlködik”, de mindenkinek kötelessége most őt támogatni. „Ezt a békét aláírni, ha ugyan ő fogja aláírni, magyar embernek borzalmas feladat lesz” – írja Ugron.
 
A korabeli újságokban viszont nem jelenik meg ez a fajta hangvétel – jegyzi meg a történész. Az újságok szerint ami történik, az átmeneti, hosszú távon minden úgy marad, ahogy volt. A Magyar Nemzeti Tanács Károlyi programja alapján a nemzetiségeknek kulturális, helyhatósági önkormányzatot ígért az egységes Magyarországon belül.
 
Romsics Ignác
 
A belső demokratizálási (általános választások, szociális reformok, földreform) és a nemzetiségi programhoz egy pacifista katonai politikai társult, amelyet Linder Béla ezredes, a Károlyi-kormány hadügyminisztere képviselt. Tüzértisztként többször is kitüntették a háború alatt, de morfinista lett a háború végére. Hadügyminiszterként a világbékét és a magyar hadsereg leszerelését hirdette, miközben a román és a többi hadügyminiszter fejlesztette a saját hadseregét. Bár ez a fajta pacifizmus naivitásnak bizonyult – jegyezte meg Romsics Ignác –, nem ezen múlt a magyar hadsereg felbomlása.
 
A Balkánon közben még folynak a harcok, szerb, francia és görög haderőket mozgatnak a szövetségesek északra, céljuk Belgrád és Budapest. A Száva vonalát védő Kövess Hermann tábornagy azt jelenti haza Károlyinak, hogy papíron tízezer katona fölött rendelkezik, a gyakorlatban viszont alig néhány ezer, mert az ezredek jó része horvátokból áll, akik részben fegyverrel, részben azt eldobálva igyekeznek haza, és a fegyelem a többiek körében is felbomlott. Kifejezetten a szerb és a román haderő mozgásán múlik, hogy meddig tudnak előrenyomulni, ő nem fogja tudni tartani a Száva-vonalat.
 
Ez és kormánya elismertetésének szándéka ösztönzi arra a Károlyi Mihályt, hogy november 6-án leutazzon a francia főparancsnokhoz, hogy megbeszélje az ottani előrenyomulás leállításának feltételeit.

November 7-én

állapodnak meg, 13-án írják alá a belgrádi katonai konvenciónak nevezett fegyverszünetet, amelynek egyik kitétele, hogy a polgári közigazgatás a jelenlegi magyar kormány kezében marad. A szövetségesek minden hadászatilag fontos pontot megszállhatnak, a magyar kormány pedig nyolc napon belül kivonja csapatait arról a területről, amit a Maros mentén meghúzott demarkációs vonallal jelöltek ki. A kiürített területeket megszállhatják a szövetségesek.
 
A Maros-vonal
 
Délen ez a vonal megfelel azoknak az ígéreteknek, amelyeket a szövetségesek a szerbeknek tettek, a románokat még nem vonták be ezekbe a tárgyalásokba – magyarázza Romsics. A szerb, francia és román haderő kezdi megszállni a Maros vonalától délre eső terülteket.
 
Ugyancsak november 6-án érkezik meg Wilson elnök következő, román inszisztálásra megfogalmazott üzenete, amely szerint az elnök rokonszenvezik a mindenütt lakó románok nemzeti egységének gondolatával. Konkrét határok említése nélkül, de megelőlegezi, hogy az Egyesült Államok támogatja a román egység létrehozását.

November 9-én

a Román Nemzeti Tanács bejelenti igényét 26 erdélyi és magyarországi vármegyére, gyakorlatilag az 1916-os titkos szerződésnek megfelelő vonalig, több mint 110 ezer négyzetkilométerre. Válaszként Budapesten is megalakul egy Székely Nemzeti Tanács, vezetői Jancsó Benedek, Ugron Gábor, Sebes Dénes, Maros-Torda képviselője, de alakul egy Kolozsváron is, elnöke az EMKE volt vezetője, Sándor József.
 
A Károlyi-kormány nemzetiségi minisztere, Jászi Oszkár leutazott Aradra, ahol a Román Nemzeti Tanács működött, és megpróbált úgy megegyezni velük, hogy a történelmi Magyarország egysége megmaradjon, azon belül kikeretített nemzetiségi kantonokban a románság autonómiajogokat élvezzen. Vaida-Voievod mellett ekkor már a Bécsből hazaérkezett Iuliu Maniu is a tárgyalópartnere. Magyarország kantonizálási tervében természetesen Székelyföld és a Partium magyar kantonként szerepel, és a szászok is kaptak volna egy kantont.
 
A kétnapos tárgyalás végére kiderül, Jászi tehet bármilyen engedményt, azt a román fél nem fogadja el. Végül indignálva megkérdezi, hogy akkor mit akarnak a románok, amire a válasz: mindent, elszakadást és egyesülést Romániával. A két fél álláspontja tehát összeegyezhetetlen. Mire ez kiderül,

november 28-án

székely népgyűlést rendeznek Marosvásárhelyen a Kultúrpalotában, illetve előtte, azzal a céllal, hogy esetleg kikiáltsák a Székely Köztársaságot önálló államként. 
 
Mire a székely nagygyűlés megkezdi a munkáját, addigra a román csapatok már megjelentek a Székelyföldön. Az előörsök már november 12-én megjelennek a Gyimesekben, ezután egymás után szállják meg a településeket. A román hadsereg első dolga beszedni a fegyvereket, lefegyverezni a nemzetőrséget, aztán kicserélik a zászlókat és a közigazgatást.
 

Így nem kiáltották ki a Székely Köztársaságot,

csak egy nagyon idealista felhívást intéztek a világ és Erdély népeihez. Az utóbbiakat arra biztatják, maradjanak Magyarországnál, és minden követelésüket kielégítik. Ennek nem igazán lett foganatja, a válasz rá
 

1918. december 1-i nagygyűlés Gyulafehérváron.

Az odasereglett román községek képviselői kimondják, hogy a 26 megnevezett vármegye lakossága Romániához kíván csatlakozni. A gyulafehérvári határozatok közül sokat idézik azt, amely teljes nemzeti szabadságot ígér az együttlakó népek számára, anyanyelvű közigazgatást, a közélet minden területén megvalósítandó demokratikus uralmat.
 
Alakítanak egy nagy nemzeti tanácsot, és várják, hogy csatlakozási döntésüket a román király és a bukaresti parlament elfogadja. Ferdinánd király december végén kiadott manifesztumában fogadja ezt el, akárcsak a román parlament. 

December 2-án

megalakul egy kormányzótanács, a Consiliul Dirigent, amelynek Maniu az elnöke, tagjai többségében azok, akik a Román Nemzeti Tanácsot is alkották. Céljuk kézbevenni a polgári közigazgatást a 26 erdélyi vármegyében. Ez ott megy könnyen, ahova már megérkezett a román katonaság, vagy ahol román a lakosság többsége. Kolozsváron, a Bánságban vagy Petrozsényban ez nem sikerül. A román hadsereg december 2-án érkezik Marosvásárhelyre, a hónap közepén megkezdődik a közigazgatás cseréje, januárra be is fejeződik.
 
November végén hazarendelik a kolozsvári katonai kerületi parancsnokság vezetőjét, helyére Kratochvil Károly ezredest küldik, és az ő irányításával toborzótiszteket küldenek a Székelyföldre. Pár száz, akár ezer embert is összegyűjtenek onnan, és át is hozzák, de ahol tudják, a románok leállítják ezeket a vonatokat, és nem engedik a székelyeket Kolozsvárra. Az így összeszedett emberek lesznek a magja annak a katonai egységnek, amelyet később
 

Székely Hadosztálynak neveznek.

Előbb a Fellegvárban szállásolják el őket, majd a meglévő laktanyákban, a toborzás pedig folytatódik a környéken is. Érdemi harci cselekményt egyelőre nem hajtanak végre.

December 22-én

kerül sor a kolozsvári magyar nagygyűlésre, amelynek célja dokumentálni azt, hogy Erdélyben magyarok is laknak, és szintén a wilsoni önrendelkezési elvekre hivatkozva nem Romániához, hanem Magyarországhoz akarnak tartozni. A nagygyűlésen Apáthy kijelenti, hogy a magyar nemzet nem fogja eltűrni 26 vármegye elszakítását. 
 
Azt a határozatot hozzák, hogy „Magyarországgal egyazon népköztársasági állami közösségben kívánnak élni és az egységes és csonkítatlan Magyarország keretein belül követelik minden itt lakó nemzet számára a teljes egyenlőséget, szabadságot, önkormányzatot.”
 
Ezt a – becslések szerint több tízezres – nagygyűlést nem is kellett elképzelnünk, mert a történész levetítette Janovics Jenő filmstúdiója által 300 méter filmre forgatott mozgóképekből azt a pár percet, ami megmaradt:
 
 
A kérdés már akkor is az volt, hogy a gyulafehérvárihoz hasonló szép szavak mögé ki tud erőt állítani, és ebből a szempontból minden a románok javára billent, mert létezett egy – nem túl jól felszerelt – román hadsereg, amelyet a dunai francia haderő támogatott, és megengedte többek között azt is, hogy a Maros vonalán átlépve hadászatilag fontos településekre bevonuljon. 
 
Már december tizedike körül megüzenik Marosvásárhelyről, hogy karácsonyra Kolozsvárra is be fognak vonulni, noha az a demarkációs vonalon túl van. A székely különítmény ekkor mintegy 1800 főből állt.

December 24-én

a román katonaság Henri Berthelot tábornok tudtával és jóváhagyásával bevonul Kolozsvárra. Janovics Jenő naplójából tudjuk, hogy a környékbeli román falvakból bejövő lányok, asszonyok hórát táncolnak a román katonákkal, nagy a boldogság, a magyarság pedig szemlesütve jár az utcán, ha egyáltalán kimozdul a házakból. Új pénzt vezetnek be, vagyis lebélyegzik az addigi magyar pénzt.

December 31-én

Apáthy új demarkációs vonalban állapodik meg Berthelot tábornokkal, a magyar erők a Zilah – Csucsa – Belényes vonalon foglalnak állást. Itt már csatlakoznak hozzájuk a partiumiak is, március-áprilisra a magyar katonai erő létszáma megközelíti a tízezer főt. A megállapodás ellenére a románok folyamatosan tesztelik a helyzetet, és mennek tovább, pár helyen viszont az ott állomásozó magyar katonák már visszalőnek, csetepaték alakulnak ki.

1919. január 8-án

Nagyszebenben a szászok mondják ki először, hogy elfogadják a Romániához való tartozást, majd az ortodox zsidó közösség, végül a cigányok képviseletében néhány vajda is elfogadja. A magyarok túlnyomó többsége abban reménykedik, hogy a békekonferencián majd másfajta döntést fognak hozni.

Január 13-án

kétségbeesett kísérlet történik a Székelyföldön. Paál Árpád, Udvarhely megye alispánja néhány barátjával és ismerősével
 

megpróbálja kikiáltani a Székely Köztársaságot.

Katonai erő nincs mögötte, a román katonaság viszont ott van, így még a kikiáltás előtt Paál Árpádot letartóztatják, elviszik Bukarestbe pár hónapra. Paál elképelése szerint az erdőkre, ásványvízforrásokra, bányákra támaszkodva Székelyföld államként képes lenne megmaradni.

Január 15-én

a román hadsereg Apáthy Istvánt is kivonja a forgalomból. Azzal vádolják, hogy bolsevista propagandát terjeszt, illetve hogy nem akadályozta meg, hogy a magyar katonaság visszalőjön az előrenyomuló román alakulatokra. Sőt Csucsánál felszedték a síneket, hogy feltartóztassák a románokat.
 
Apáthyt letartóztatják, internálják, helyébe a kelet-magyarországi kormánybiztost, Grandpierre Emilt állítják, aki főispán volt, civilben törvényszéki bíró, a két háború között pedig Nagy Péter néven regényeket írt és adott ki Kolozsváron. Ő is tárgyal a Nagyszebenben székelő Román Kormányzó Tanáccsal, érdemi eredményt nem tud elérni, de őt legalább nem tartóztatják le. 
 
A következő hetekben-hónapokban vele tartja a kapcsolatot titokban a magyar kormány. Azoknak a tisztviselőknek, közalkalmazottaknak, akik nem teszik le a hűségesküt a román államra – és ők vannak többen –, segélyeket, támogatásokat küldenek Grandpierre személyén keresztül.

Február elejéig

létezik a Bánsági Köztársaság. Olyan összeütközések zajlanak a szerbek és a románok között, hogy megszüntetésükre a franciák semleges zónát hoznak létre, és ők ellenőrzik Temesvárt, Aradot. Ez jelenti a Bánáti Köztársaság végét, Róth Ottó végül francia tisztek védelmében hagyja el Temesvárt, ahonnan a miniköztársaságot működtették.

1919 márciusára

a csehek megszállják a Felvidéket, a románok Erdély nagy részét a Zilah – Csucsa – Belényes vonalig, Délvidéket a szerbek és a franciák. Károlyi Mihály ebben a helyzetben határozza el magát arra, hogy feladja az eddigi pacifista politikát. Úgy véli, erőt kell mutatni, mert jobb, ha a békekonfereciára úgy érkezik Magyarország, hogy „birtokon belül van”.
 
Elmegy a Székely Hadosztályhoz Szatmárra, ahol elmondja, hogy soha nem fogja elfogadni a demarkációs vonalak menti határokat, és ha kell, fegyverrel szerzi vissza a megszállt területeket.

Január 18-tól 

Párizsban ülésezik a békekonferencia, de csak a győztes államok képviselői vannak jelen. A különböző államok képviselői beterjesztik a követeléseiket a szakértői bizottsághoz, amely ezeket megvitatja, és a javaslatait, döntéseit legfelső szintén a „négy nagy” hagyja jóvá: Wilson, Clemenceau, Nitti, illetve Lloyd George.
 
Az első nagy vita a szerb és a román miniszterelnök között zajlik természetesen a Bánság fölött, mivel ezt a szerbeknek és a románoknak is odaígérték. Márciusban születik az a döntés, amit végül csak júniusban szentesítenek, és amellyel Románia megkapja a Bánság több mint kétharmadát.
 

A Székely Hadosztály és az előrenyomuló román hadsereg

közötti villongások miatt a békekonferencia februárban eldönti, hogy Magyarországon is semleges zónát hoznak létre a Tiszántúlon, amíg nem állapítják meg a határokat. Ez magába foglalta volna Debrecent, Szegedet, és amikor Károlyi már köztársasági elnökként kézhez kapja, úgy gondolja, ez végleges politikai határ, és ezt nem fogja aláírni, inkább ellenállást indít és szervez ellene.
 
Számításába ezúttal is hiba csúszik, mert a szociáldemokraták, akiket kormányalakításra kért fel, a tudta nélkül egyesülnek a kommunistákkal, és 

március 21-én

kikiáltják a proletárdiktatúrát, amely a Szovjet-Oroszországgal mondja magát szövetségesnek. Ez ellentmondásos helyzetbe hozza az akkor már tízezer fős Székely Hadosztályt, amely arra szerveződött, hogy Erdélyt vagy legalább egy részét megvédi, mélyen nemzeti érzelmű és antibolsevista. Ha tovább védik a Zilah-Csucsa vonalat, azzal védik a Kun Béla-rezsimet is.
 
Kratochvil és a hozzá közelálló politikusok azt találják ki, hogy ajánlatot tesznek a románoknak és a franciáknak 

április 5-én:

készek Kun Béla bolsevista kormányát megdönteni, ha ennek fejében a székely megyék Kolozsváron keresztül egészen a Tiszáig alakuljon olyan köztársasággá, amely nem tartozik Romániához. Erre Pichon francia külügyminiszter válaszol

április 10-én:

nem lehet elfogadni a székelyek ajánlatát arra, hogy Erdély dél-keleti részét, ahol ők laknak, ne foglalják el a románok. Erdély nyugati határa még kérdéses, majd a békeszerződés rögzíti, de nem fogadhatják el, hogy Erdélynek azon a részén, amely legközelebb esik Romániához, magyar szigetet alakítsanak ki – írja Pichon.
 

Komoly vita alakul ki a Székely Hadosztály vezetésén belül, 

mert az összeütközések a románokkal időnként áldozatokkal járnak, különösen délen, Belényesnél, amelyet egyrészt a nagyváradi hadapródiskolások, másrészt annak a székely tisztnek a különítménye véd, aki a székelyeket hozta: Verbőczy Kálmáné, és a helyi lakosság támogatásával sikeresen visszaverik a románokat. 
 
Közben a román katonaságot megerősítik, amely nyomul előre, Csucsánál visszavonják a nemzetközi dandárt, a Székely Hadosztály pedig visszavonul, hogy ne kerítsék be. A helyi lakosság viszont ott marad, a románok pedig bosszút állnak rajta. Köröstárkányban történik a legnagyobb vérengzés, a faluból több mint 80 embert, szomszéd falvakból is pár embert kivégeznek, összesen közel százat.
 
 
A Székely Hadosztály vezetése nem tud egyezségre jutni. Tisztjeinek egy része Kratochvillal együtt leteszi a fegyvert a románok előtt, másik része, mintegy négyezer fő, többek között Verbőczy százados is úgy dönt, tovább harcol a kommunista Magyarország hadserege mellett. A fegyvert letevő mintegy hatszáz tisztet internálják Brassóba 1-2 ezer fős legénységgel, akiket aztán hazaengednek, pár hónap múlva a tiszteket is. Kratochvil a fogságban azért nem kap halálbüntetést, mert Magyarország és más országok is tiltakoznak. Hazatérése után altábornagy lesz.
 
A különítmény másik része végigharcolja a felvidéki hadjáratot, majd miután onnan visszavonul, Verbőczy a négyezer emberét átvezeti a Dunántúlra Horthyhoz, és a nemzeti hadseregnél kötnek ki.
 
A vörös hadsereg toborzása után a Tanácsköztársaság felvidéki hadjárattal próbálkozik, majd miután az kudarcba fullad, átkelnek a Tiszán, hogy visszanyomják a román katonaságot. Ez az offenzíva pár nap alatt összeomlik, a románok átkelnek a Tiszán, és
 

augusztus 4-re elérik Budapestet.

A vörös hadsereg felbomlik, a Tanácsköztársaság megdől. A román hadsereg Győrig nyomul előre, 1919. novemberéig Magyarország nagyrészét megszállás alatt tartja. Egyedül a Balatontól délre eső területeket nem szállja meg, oda vonul át a Horthy-féle nemzeti hadsereg Szegedről. A román hadsereg novemberben vonul ki a Duna-Tisza közéről, de a Tiszántúlt 1920 áprilisáig megszállás alatt tartják.
 
Eközben néhány erdélyi politikus (Bethlen István, Teleki Pál, Bánffy Miklós) tárgyalni kezd a románokkal Magyarországnak is elfogadható helyzet kialakításáról. A titkos tárgyalások magyar álláspontja szerint Erdélynek és Romániának legyen közös az uralkodója, a külügy és a hadügy intézése, de belsőleg Erdély élvezzen autonómiát úgy, ahogy Magyarország a Monarchián belül: kétkamarás törvényhozás, háromnyelvűség stb.
 
Erre a román válasz továbbra is az, hogy Erdély Románia integráns része, szó sem lehet reálunióról vagy perszonálunióról, viszont azok a vármegyék, ahol magyarok laknak, autonómiát kapnak, vagy mindenhol kulturális autonómiát. Egyetértenek egy magyar-román gazdasági együttműködéssel, és kérik Makót és Békéscsabát, illetve a környéküket, többek között a vasút miatt. Ennek fejében lemondanának a Nagyváradtól északra és a Szatmárnémetitől nyugatra fekvő, vékony sávról.
 
Az álláspontok nagyon távol állnak egymástól, és ez az utolsó olyan román-magyar tárgyalás, amelyen megpróbálnak valamiféle modus vivendit találni.

1920. január 5-én

utazik el Párizsba a magyar békeküldöttség Apponyi Albert vezetésével. Általában véve népszavazást kért, Erdély kérdésében viszont külön álláspontot fogalmaz meg:
  • etnikai elrendeződése olyan komplikált, hogy lehetetlen megosztani, egyben kell tartani, 
  • a három lehetséges államgjogi megoldásról pedig (független, Romániához vagy Magyarországhoz tartozó Erdély) népszavazást kell tartni,
  • bármelyik is győzzön, Erdélyt nyelvi-etnikai kantonokra kell osztani, 
  • kétkamarás országgyűlésében a felsőházban a három nemzetet egyenlő arányban kell képviselni,
  • az országgyűlésben és a központi kormányhivatalokban háromnyelvűség érvényesüljön.
A magyar érvelés az olaszokra és az angolokra hatott leginkább.

március 20-án

Lloyd George  azt mondja, a békeszerződés a teljes magyar népesség egyharmadát tervezi idegen uralom alá helyezni, amit „nem lesz könnyű megvédeni”. Hozzáteszi, hogy nem lesz béke Közép-Európában, „ha utólag kiderül, hogy Magyarország igényei jogosak, és hogy egész magyar közösségeket úgy adtak át Csehszlovákiának és Erdélynek [!], mint egy marhacsordát, csak azért, mert a konferencia elutasította a magyar ügy megvitatását.”
 
Vagyis nem arról volt szó, hogy Párizsban a döntnökök nem tudták, miről döntenek. 

1920. június 4-én

írták alá a versailles-i kastélypark Grand Trianon palotájában a békeszerződést, amelynek értelmében ez a 103 ezer négyzetkilométer végül Romániához került.
 
Az aláírás előtt és után többszázezer menekült érkezik Magyarország területére az elcsatolt területekről, a legtöbben Erdélyből. Főként olyan tisztviselők, közalkalmazottak, akik úgy gondolták, a román állam nem fogja őket megtartani, vagy nem akarták letenni a hűségesküt, vagy kirabolták őket. Ez a 400-450 ezer fős menekültáradat jelentős szociális problémát okozott a nyolcmilliós Magyarországon. 
 
A túlnyomó többség viszont helyben maradt, és el kellett döntenie, mit tegyen. A békeszerződés aláírása után már nem lehetett abban reménykedni, hogy ez egy átmeneti állapot, és a konferencia majd igazságot tesz. Tudomásul kellett venni, hogy Erdély hosszabb távon Románia része lesz. Az 1919. őszi romániai választásokon már résztvesznek egyes magyarok, de őket renegátnak tartják. 

1920. május 5-én

olyan ember emeli fel a szavát a passzivitás feladása mellett, akire oda kellett figyelni: Bernády György, Marosvásárhely háború előtti polgármestere, országggyűlési képviselő. Az elsők között írja, hogy be kell kapcsolódni Románia politikai életébe.

1920. december végén

Kós Károly, a közben kiengedett Paál Árpád és Zágoni István kiadja a Kiáltó szó című kiáltványt arról, hogy az aktivitás útjára kell lépni. Bernády nem kötötte feltételhez az aktivitást, Kós Károlyék viszont transzilván alapon komolyabb nemzeti autonómiát igényelnek. Idő kell ahhoz, hogy elterjedjen az erdélyi értelmiség körében, és el tudják fogadni.

1922 végére megalakul az Országos Magyar Párt 

báró Jósika Sámuel vezetésével, amely indul a választásokon, és a bukaresti parlament két házában a ’30-as évek végéig képviseli a magyarságot.
 

Miért nem lehet felülvizsgálni a trianoni szerződést

az egyesülés jövőre esedékes centenáriumán? – jött az első kérdés a közönségtől, amire Romsics Ignác cáfolni kényszerült, hogy bárki ilyesmit ígért volna. Nincs felülvizsgálati záradék a dokmentumban, amely egyébként nyilvános, egy ilyen ígéret pusztán legenda – jelentette ki a történész.
 
Mi több, a trianoni békeszerződés érvényét veszítette, mivel a magyar állam 1947-ben új békeszerződést írt alá, de abban sem szerepel olyan előírás, hogy felül kellene vizsgálni valamikor.
 
Romsics Ignác közönsége Kolozsváron
 
Törökország úgy tudott 1923-ban előnyösebb határokat kiküzdeni magának a szintén megalázó békeszerződés után, hogy a török tisztek Kemal Atatürk vezetésével katonai ellenállásba fogtak – magyarázta Romsics arra a felvetésre, hogy itt működött volna-e. Az természetesen nem bizonyítható, hogy meg lehetett volna csinálni Erdélyben is, legfeljebb meg lehetett volna kísérelni – megjósolhatatlan eredménnyel. 
 
Ha úgy megy el a magyar békedelegáció Párizsba, hogy a hadsereg képes tartani a meszesi és a Királyhágót, akkor esetleg jobb tárgyalási pozícióba került volna. Azért lehetett volna ezt nehezebben végrehajtani itt, mint Törökországban, mert amíg a török hadsereg törökökből állt, addig a magyar hadseregrész ezredeinek több mint kétharmada vegyes szervezésű ezred volt, 
 

durván a katonák fele nem magyar nemzetiségű volt. 

Például a marosvásárhelyi honvéd huszárezred tisztjei jelentős részben magyarok voltak, de a legénységének jelentős része román volt, ezért nem valószínű, hogy ilyen összetételű sereget magyar célok érdekében hatékonyan lehetett volna bevetni. Nemzeti hadsereget úgy lehetett volna szervezni, ahogy a románok is tették 1917-18-ban: tíz hold földet ígértek azoknak a magyar katonáknak, akik beálltak, lelövésük esetén pedig a fiuk vagy feleségük kapja meg a földet. 
 
Kossuth is élt ezzel az eszközzel 1848-ban, magyarázta a történész, az első világháborús magyar vezetés viszont nem. Ha talán 1918 novemberére felállítanak egy magyar hadsereget, és az megpróbál valahol hatékonyan védekezni, talán hozott volna valamilyen eredményt. 
 
Romsics maga szkeptikus, szerinte a katonai ellenállás szembetalálta volna magát a leendő kisantanttal: a román, a szerb és a szerveződő cseh hadsereggel és az itt állomásozó francia haderővel. Ekkora frontot csak nagyon jelentős katonaság tudott volna tartani. Azzal viszont egyetért, hogy a Károlyi-kormány katonapolitikája az első hetekben-hónapokban roppant naiv volt, és későn jött rá, hogy Erdélyben a románok célja az volt, hogy mire elkezdődik a békekonferencia, katonailag és közigazgatásilag ők uralják a régiót.
Hirdetés