Beért-e már Románia az uniós paradicsomba?

Tíz éve tagja Románia az Európai Uniónak, mégsem jött el a tejjel-mézzel folyó Kánaán. Sőt az uniós források is csak mérsékelten folynak be az országba. A 2000-es évek üressé használt egyik kifejezése pedig, a felzárkózás szinte ki is kopott a szótárunkból.

 

De mitől, hogyan és mikor zárkózhat fel Románia az uniónak legalább az átlagához? Ezt kívánta tisztázni hétfő este a kolozsvári közgáz karon Bokros Lajos, a CEU és a BBTE tanára, volt EP-képviselő, volt pénzügyminiszter. Nemcsak azért beszélt Romániáról az Erdélyi Múzeum-Egyesület szervezte nyilvános előadáson, mert 2004 óta itt is tanít, hanem mert előtte nyolc évig a Világbank Európáért és Közép-Ázsiáért felelős igazgatója volt, mondta el, és gyakran jött Romániába, akkoriban főleg Bukarestbe. 

 

Havonta napokat, volt hogy heteket, akár hónapokat is itt töltött, és közelről figyelhette a román kormányok uniós csatlakozás előtti intézkedéseit (is). Kollégáival segítették a kormányokat, hogy olyan szerkezeti reformokat vezessenek be, amelyek a felzárkózást segítő piacgazdasági kereteket állítanak elő. Az viszont nem tudható előre, hangsúlyozta a közgazdász, hogy 

 

Legalábbis nem lehetetlen – szólt a közgazdász legoptimistább jóslata, és leginkább az intézmények minőségétől függ. Olyan intézményeket (adórendszert, közigazgatást, igazságszolgáltatást, oktatást, egészségügyet, stb.) kell teremteni, hogy a vállalkozókat érdekeltté tegyék beruházások és munkahelyek teremtésében, így emelkedik reálisan a GDP és az életszínvonal.

 

Romániának pedig a felzárkózáshoz tartósan, azaz legalább 25-30 éven át az Európai Unió gazdasági növekedésénél másfél-két százalékponttal nagyobb növekedést kell produkálnia – hangzott a „recept” egyedüli számszerűsített része.

 

 

 

Hiába akar az állam vagy a kormány közvetlenül életszínvonalat emelni, oltotta le Bokros azokat a populista szólamokat, melyek szerint maga a kormány jólétet tud előállítani, mert ő ruház be, ő teremt munkahelyeket. Szerepe nem olyan közvetlen, mint a fizetésemelés vagy nyugdíjemelés, és az egyetlen kőbe vésett elv, amihez igazodnia kellene Bokros szerint, az az, hogy ne ártson.

 

Mert a közvetlenül beavatkozó, populista gazdaságpolitikáknak általában az a vége, hogy megbuknak – csak közben öregebbek leszünk tíz évvel, ezért nem mindegy, hányszor próbáljuk ki a rossz utat. Bokros Lajos ezzel arra célzott, hogy az aktuális munkaügyi miniszter pár hete akkora állami fizetésemelést ígért, hogy attól a román kormány többi tagja is csak hüledezett, végül kommunikációs hibaként próbálták eltussolni.

 

Úgy, hogy ezt már eljátszottuk egyszer ezelőtt tíz évvel: a Tăriceanu-kormány fizetés- és nyugdíjemelésének hatására elszállt a külkereskedelmi mérleg hiánya, nagyon megnőtt az import. A gazdasági növekedést a belföldi fogyasztás pörgette fel 2008-ban több mint hét százalékra, év végén beütött a pénzügyi válság, 2009-ben mínusz hét százalékkal csökkent a GDP, a pénzügyi egyensúlyt pedig nagyon súlyos megszorításokkal állították helyre az államcsőd elkerülése érdekében. 

 

(A bruttó nemzeti össztermék 2008-as, 204 milliárd dollárra becsült szintjét még 2016-ban sem sikerült elérni, amikor a romániai növekedés volt a legnagyobb arányú az Európai Unióban. A GDP-növekedés ismét a fogyasztás növekedésének volt köszönhető, nem a beruházásokénak, és az államapparátusban dolgozó szakértők már elkezdtek aggódni emiatt.)

 

A tapasztalat nem igazolja azokat a törekvéseket sem, amelyek zártabb, izolált nemzetgazdaságot szeretnének létrehozni, amelyben nagyobb az állami szerepvállalás. Nincs fejlett és egyúttal zárt gazdaság, hangsúlyozta Bokros Lajos. Voltak kísérletek rá: a Szovjetunió, Románia 1989 előtt vagy Kína 1935 és 1979 között sztálinista politikával konzerválta a szegénységet.

 

Szerinte minél inkább kinyitja és beépíti egy ország saját gazdaságát a világgazdaságba, annál sikeresebb lesz: páratlan történelmi teljesíményként említette, hogy mára Kína a közepesen fejlett országok sorába jutott. 

 

Ezek az országok nagyobb nehézségekkel néznek szembe, mint a szegény országok, mondta, mert a nagyon szegény szintről bizonyítottan fel lehet úgy emelkedni, hogy az ország lemásolja azokat az intézményeket, amelyek máshol sikerre vezettek.

Ez történt Kínában is, beengedte a külföldi tőkét, létrejöttek a hazai kis- és középválllkozások, az állam tudatosan és fokozatosan visszavonult az aktív, termelői és foglalkoztatói gazdasági szerepkörökből, és a gazdaságpolitikára koncentrált. 

 

Kína mára a második legnagyobb gazdaság lett a világon, már csak a méretéből fakadóan is a kínai kormány tevékenysége kihat az amerikai kormány tevékenységére és az amerikai gazdaságra. Ráadásul a 3000 milliárd dolláros kínai devizatartalék 70 százaléka amerikai állampapírokban fekszik, vagyis az amerikai jólétet a jóval szegényebb kínai háztartások megtakarításai finanszírozzák.

 

A gazdasági nyitás önmagában nem garantálja a növekedést. Az EU szabályrendszere már tíz éve is megkövetelte az abszolút nyitást, Románia ebbe bele is ment: szabad nemcsak az áruk, a szolgáltatások, és a tőke, de a munkaerő, az információ és a gondolatok áramlása is. 

 

A felzárkózás mégsem jött, sőt voltak évek, amikor a leszakadás erősödött. Bokros szerint ez részben a piacgazdaság ciklikus természetéből következik, a növekedés-válság-visszaesés bele van kódolva a kapitalizmus szerkezetébe, ilyen szempontból nincs ideális gazdaságtípus. 

 

 

A teljesítményhullámzás mértékét a kormány gazdaságpolitikai eszközökkel enyhítheti, mert minél meredekebb a fellendülés, annál nagyobb a pénzügyi buborékok képződésének esélye, és annál nagyobb zuhanás jön a pénzügyi egyensúly visszaállításakor. A felzárkózás viszont tartósan magas növekedést feltételez, amit legtöbben az életszínvonal emelkedéseként értelmeznek és várnak el: a romániai munkás is keressen ugyanannyit, mint az ugyanabban a munkakörben dolgozó német munkás.

 

Az óriási bérkülönbségnek nem az az elsődleges oka, hogy a romániai munkás nem annyira hatékony és termelékeny, mint a német, bár természetesen különbségek itt is adódnak, akárcsak szaktudásban, szorgalomban, fegyelemben, szervezettségben. De akár egy romániai üzem is lehet hatékonyabb, mint egy német vagy osztrák egység. Ami döntő Bokros Lajos szerint, az a termelőberuházások mennyisége és minősége, mert ezek testesítik meg és építik be a termelésbe az időközben elért technikai haladást.

 

Sok olyan új vállalat jött létre, amely a legfejlettebb technikát honosította meg, de ez kevés. Ezek bizonyos szektorokban növelték a termelékenységet, de a nemzetgazdaság nem a kitüntetett szerepű vállalatokból áll, hanem a kkv-k tengeréből, amelyek óriási szerepet játszanak a foglalkoztatás növelésében. 

 

Rendkívül termelékenytelen például a hazai agrárszektor, mert zömében primér termékeket állít elő, és tipikusan nagy az ország külkereskedelmi hiánya: jóval több az import, mint az export, amely alig bővül.

 

A kormány jó gazdaságpolitikával és intézményépítéssel érheti el, hogy a tőkével rendelkezők saját érdeküknek tartsák, hogy hatékony beruházásokat hozzanak létre. Ehhez a közgazdász a makrogazadságpolitika három komponensét ismertette:

Bokros szerint van, aki ezt nem szereti a makrogazdaságpolitika részének tekinteni, de a napi tapasztalat azt mutatja, hogy minden kormány elkezdi maszatolni a jövedelmeket. Itt nemcsak a bérekről van szó (hisz a kormány egyúttal munkaadó is, Romániában minden negyedik munkavállaló állami alkalmazott), hanem a minimálbér, a családi pótlék és szociális támogatások meghatározásáról vagy akár a nyugdíjemelésről.

 

Minden a kormánynak van véleménye és elképzelése ezekről, a jövedelmek képződéséről és újraelosztásáról, arról, hogyan tudnak emelkedni a bérek. A különbség közöttük az, hogy

 

Az ésszerűség egyik feltétele az, ha a kormány figyelembe veszi, milyenek a béremelési kilátások a munkaerőpiac 75 százalékában, ahol nem az állam a munkaadó. Ebbe szerinte nem avatkozhat bele közvetlenül a kormány, mert a magánszférában a jövedelem a magánmunkaadó és a magánmunkavállaló közötti alku függvénye.

 

Amibe a kormány beavatkozhat, az a minimálbér mértéke, a teljes munkaidő meghatározása a munka törvénykönyvében, vagy épp a végkielégítés mértékének megszabása elbocsátás esetén. Munkabért nem emeltethet közvetlenül, mert csak becsődöltet egy rakás kis- és középvállalkozást, amelyek ezt nem tudják kigazdálkodni. Az ésszerűtlen béremelés a munkanélküliséget vagy a feketegazdaságot növeli, mert a vállalkozók az adókon fognak takarékoskodni. Magyarországon a dolgozók 40%-a minimálbéren van bejelentve, jegyezte meg Bokros Lajos, ami ezen felül van, az zsebből zsebbe vándorol.

 

Hosszútávú növekedést a hatékony beruházások és a stabil intézményépítés hoz. Romániát most hiába rohanná le a világ összes beruházója mondjuk Szingapúr vagy Luxemburg helyett, mert nincsenek előkészített területek, nincs infrastruktúra, nem jó és előrelátható a jogi szabályozás, baj van az igazságszolgáltatással, nagy a korrupció. Nemcsak autópálya nincs, sorolta Bokros, de nincs elegendő szakképzett munkaerő sem.

 

a széles értelemben vett intézményépítés: jó minőségű, stabil és kiszámítható adórendszer, független igazságszolgáltatás, jól és tisztán működő közigazgatás létrehozása, illetve jó minőségű iskolák működtetése legalább 25-30 évig.

 

Bokros jó példája a felzárkózásra az 52 éve függetlenedett Szingapúr volt. A szigetet azért engedte el könnyen Malajzia, mert itt túl sok volt a kínai, túl sok volt a szegény, és túl sok volt a szúnyog. Természeti erőforrása nem volt, 1965-68 között tombolt a malária, amelybe sokan belehaltak, úgyhogy Szingapúr azzal kezdte, hogy kipucolta a csatornáit. Majd stabil, kiszámítható adó- és jogrendszert vezetett be, a szigetországnak van az egyik legtisztább kezű közigazgatása és ma már a világ egyik legjobb oktatási és egészségügyi rendszere. Az egy főre eső GDP-je pedig Svájc és Norvégia szintjén jár.

Szingapúr viszont nem a demokrácia mintapéldánya, ismerte el Bokros Lajos, és egyúttal tisztázta azt a tévhitet, hogy „az illiberális demokrácia a legjobb keret a gazdasági növekedés számára”. Az illiberális demokrácia fából vaskarika, Szingapúr viszont – ahogy annakidején az osztrák-magyar monarchia – liberális, de nem feltétlenül demokratikus állam. Liberális olyan értelemben, hogy stabil jogrendszerű, kiszámítható igazságszolgáltatású jogállam, nem gondolja, hogy ő teremt jólétet, nem vet ki büntetőadókat, nem épít monopóliumot. Demokráciadeficitjét a jóléten kívül azzal is kompenzálja, hogy védi a kisebbségi jogokat és a multikulturalitást: a három államalkotó etnikum (kínai, maláj, indiai tamil) anyanyelve mellett az angol az ország negyedik hivatalos nyelve.

 

A szakképzett munkaerő kiáramlása folyamatos marad, amíg ekkora a különbség a keleti és a nyugati bérek között. De ez Bokros szerint eleve csak a kitüntetett szakmákban működik (orvosok, mérnökök, szakképzett munkások), másrészt azokban is csökkenni fog, jósolja, mert a nyugati országok nehezíteni fogják például a nyelvi kritériumokat és az oklevelek honosítását. Ami miatt Románia majd panaszkodni fog, de a kivándorlást visszafogja.

 

Finnországot és Írországot hozta fel példaként a közgazdász arra, hogy Európa szegényházaiként indultak, majd az élre jutottak egy emberöltő alatt. Rengetegen vándoroltak ki ezekből az országokból (háromszor több ír él most is külföldön, mint Írországban), de aztán sokan visszaköltöztek, és van, ahol már az vált problémává, hogy túl sokan akarnak odaköltözni.

 

A népesség fogyását és elöregedését Bokros nem látja megoldhatónak gazdaságpolitikai intézkedésekkel, ez messze túlmutat a kormány és az állam mindenkori lehetőségein. A közepes és az annál fejlettebb országokban mindenhol ezzel küszködnek. A szekuláris Európában az utódállítás messze nem olyan erős erkölcsi parancs, mint 100-150 évvel ezelőtt, a modern gazdaságban senkit nem lehet arra kényszeríteni, hogy 3-4 gyereke legyen.

 

Szerinte az a kulcskérdés, hogy hajlandó-e Európa nagyobb mennyiségben nem európai bevándorlókat befogadni.

 

 

Gazdasági felzárkózással legfeljebb lassítani tudjuk a népességfogyást. A magyarság itteni megmaradása szempontjából fontos, hogy a külföldre vándoroltak hazajöjjenek, de csak akkor fognak hazajönni, hangsúlyozta Bokros az evidenciát, ha virágzó, jóléti gazdaság lesz, ahol számításukat ugyanúgy megtalálják, mint külföldön – anyagi és kulturális értelemben egyaránt.

 

a termelékenység és a bérek növeléséért azon kívül, hogy rendesen elvégezzük a munkánkat? – kérdeztük a szakembert. Tiszta közélet követelése tömegtüntetéseken például jó ötlet? Hogyne – vágta rá a közgazdász, aki tőle és a Romániában főáramúnak számító neoliberális gazdasági retorikától szokatlan javaslatot is tett: tessék szakszervezeteket alakítani, és magasabb béreket követelni.

 

Ne az állam mondja meg, hogy a magánszférában mekkorák legyen a bérek, hanem a helyben dolgozó munkások kényszerítsék ki a minél magasabb béreket. Csak épp vigyázni kell, meddig húzzuk a srófot, figyelmeztetett, és a németországi Mitbestimmung, a közös döntés gyakorlatával példálózott.

 

Németországban a törvény kötelez minden, 20 főnél többet foglalkoztató vállalkozást, hogy részben menedzsmentfunkciókkal rendelkező felügyelőbizottságot alakítson, ahol kollektíven határozzák meg a béreket úgy, hogy a bizottság fele munkásokból áll. Ennek eredményeként Németországban alig van sztrájk, magyarázta Bokros, mert a munkás is tudja, hogy ha túlsrófolja a bérkövetelést, a cég a veszteség elkerülése érdekében inkább elmegy Romániába, ahol gyenge a szakszervezet és olcsó a munkaerő.

 

Míg Németországban minden oldalról (állam, vállalkozók, munkavállalók) vigyáznak, hogy megmaradjon a német ipar versenyképessége, addig Romániának nemcsak a jelenlegi szint megőrzésére kell vigyáznia, hanem arra is, hogy hosszú távon és jelentősen javítsa gazdaságának termelékenységét – zárta előadását Bokros Lajos.