Fölépítettük a létezhető világok legjobbikát: olcsón megtermelt olcsó portékát kínáltunk a népnek – és a nép elégedetlenkedik; törtük magunkat, hogy a nép minden egyes fiának minden joga meglegyen – és a nép elégedetlenkedik; széltül is óvtuk a népet, hagyván, hogy csak posztoljon, lájkoljon és megosszon – és a nép elégedetlenkedik.
Nagy a gyanúm, hogy a népnek mára már annyi mindene van, hogy tulajdonképpen nem maradt semmije. Vagy ha úgy tetszik: lustább és cinikusabb lett, mint mi magunk.
Lecserélhetnénk a népet, persze, csakhogy mi, újmódi szamurájok irtózunk a vértől. Ne a „restauráció” módozatain töprengjünk tehát, hanem próbáljuk újratanulni önmagunkat, mert másképp tényleg fölfal a nép, ez a sokarcú szörnyeteg.
Alig pár százan vagyunk a Császár közvetlen környezetében. Nem azt mondom, hogy osszuk szét vagyonkánkat az utolsó fityingig, egyszerűen csak találjunk ki valami „méltányosat”, mert a népnek szemmel láthatólag nem csak a betevő falattal volt gondja, amikor nem volt hajlandó meghatódni művelt kollégánk, Billy nemes gesztusától, aki több százezer (!) tyúkot kínált föl a népnek – továbbtenyésztésre, ünnepi eledelként vagy más célokra…
Valahol utat vesztettünk? Császárunk szerint továbbra is a „megszüntetve megőrizni” az egyedül üdvözítő út. Bárcsak én is ilyen biztos lennék ebben!
Cseresznyefáink hamarosan ismét virágba borulnak. Üljünk ki néhány percre-órára-napra a sziromesőbe, aztán találkozzunk a „forradalmi barikádokon”: az iskolapadban.