Románia nem nemzetállam, de mindenáron az akar lenni

A helyhatósági választások kampányhajrá-időszakában került sor a Fancsali Ernő (civilben az Erdélyi Magyar Néppárt kolozsvári polgármesterjelöltje) szervezte román-magyar kerekasztalra. A találkozó a Kolozsvár központjában (közelebbről, a Bocskai téren) található egzotikus nevű Beyfin szállodában zajlott. A program szerint 11 órakor került sor a megnyitóra, amit Sabin Gherman újságíró előadása követett, Regionalizmus és önkormányzat címmel. Azaz követett volna, ha Gherman úr eljött volna a kerekasztalra. De nem jött el, ugyanis ódzkodik a politikai felhangú rendezvényektől, különös tekintettel a kampányidőszakra. Pedig ennek a kerekasztalnak nincs is politikai felhangja, tudtuk meg Fancsali Ernő főszervezőtől. A következő panelbeszélgetésre viszont már sor került: Adrian Szelmenczi újságíró, Bicskei Hedwig jogász, Irina-Maria Pop ügyvéd (ha már szóba került a politikai felhang, a hölgy az M10 párt kolozsvári polgármesterjelöltje, szintén civilben) és Horváth Enikő PR szakértő a román-magyar együttélésről beszélt.

A harmadik panelbeszélgetésre érkeztünk a helyszínre, ám a második még javában tartott, így hát az előtérből hallgattunk bele a kétnyelvű névtáblák kolozsvári perpatvarának elemzésébe. Elhangzott az a nóvumnak nehezen nevezhető vélekedés, hogy a kétnyelvű helységnévtáblák elhelyezése semmivel sem kurtítaná meg a kolozsvári román közösséget, ugyanakkor megfelelő módon kifejezné a város magyar közösségével szembeni tiszteletet. Meg a turizmus fellendítésében is lenne némi szerepe. Meg a történelemhez is lenne némi köze, hiszen elég hosszú ideig Kolozsvár volt a város neve. És sokak számára ma is ez, tesszük hozzá csendben.

Egy másik vélekedés szerint a kolozsvári magyar közösség hagyományosan jelen van a városban. A magyar névtáblák kihelyezése egyenértékű a magyar közösség nyilvános helyeken való részvételi jogának elismerésével. E tekintetben

az Emil Boc vezette polgármesteri hivatal sunyi játékot játszik:

jelentéktelennek tünteti fel a névtáblák kérdését, ezzel delegitimálva azt.

Egy olyan felszólalást is hallottunk, miszerint Románia gyakorlatilag nem nemzetállam. Viszont az alkotmányban az áll, hogy az. Ez pedig azt jelenti, hogy Románia igyekszik nemzetállammá válni. Aminek egyenes következménye, hogy a romániai magyar közösséget asszimilálni kell. Mert csak akkor lehet igazán az, amit az alkotmány betűje leír.

Végül egy Trianonra vonatkozó megjegyzést is említésre méltónak tartunk. Elhangzott, hogy a román sajtóban gyakran vádolják Magyarországot azzal, hogy a háttérben a Trianon előtti állapotok visszaállításán ügyködik. Arról viszont egy szó sem esik, hogy Romániában is kísért a trianoni örökség, amennyiben mind a mai napig úgy kezeli a hazai magyar közösséget, mint egy háborúban legyőzött ellenfelet.

Az előtérben Fancsali Ernő főszervező, a háttérben Soós Sándor (EMNP) és Csoma Botond (RMDSZ)

A kiadós kávészünet után sikerrel elvegyültünk a kábé két tucatnyi meghívott és előadó között és máris pörögni kezdett a harmadik beszélgetés. A meghívottak: Lucian Constantin mérnök, Tudor Duică ügyvezető, Vincze Zoltán eladó és Hegedűs Lehel ügyfélszolgálati vezető. A beszélgetés moderátora Fancsali Ernő, tárgya pedig a következő volt: Transzilvanizmus és regionalizmus.

Fancsali Ernő magyarul vezette fel a beszélgetést, hogy, úgymond, erősítse a román-magyar párbeszéd magyar oldalát. Egyetlen kérdést tett fel a meghívottaknak: hogy is áll a transzilvanista mozgalom ügye.

Elsőként Tudor Duică kapott szót, aki elöljáróban kijelentette, nem tartja magát közszereplőnek és a legtöbben a Facebookon közzétett bejegyzései alapján ismerik. A kérdésre térve Duică elmondta, hogy véleménye szerint a probléma folyamatos félreértésének gyökerét egy sokak által meg nem értett gondolat alkotja, nevezetesen

a regionalizmus és a régiósítás közötti különbségé.

A regionalizmus különböző közösségek alulról történő építkezésének ideatikai vetülete, ellentétben a régiósítással, amely nem egyéb, mint az állami intézmények decentralizálása, régiósítása.

Ami a pénzügyi autonómiát illeti, Duica szerint ennek a jelenlegi román alkotmány szerint sincs semmi akadálya, persze nem biztos, hogy ez a legjobb módszer. A beszélő szerint Erdélyben kábé 6.5 millió polgár él, akik azt szeretnék, hogy a régió adminisztrációs autonómiával is rendelkezzék. (Ebben azért csendben kételkedünk.) Ez lévén eldöntött tény, azon kell elgondolkodni, hogy a régiók megvalósítása a történelmi régiók határvonalai mentén zajlódjék-e, vagy kisebb területi egységekből induljon ki. Követendő példaként Duică Lengyelországot említette, ahol 1999-ben az addig létező 49 vajdaságot (régiót) 16-ra csökkentették, mely rendkívül hatékonynak bizonyult, hiszen alig néhány év alatt az ország elérte, hogy 97%-os hatékonysággal tudták lehívni az európai uniós pénzeket. Megjegyzendő, hogy a vajdaságokat nagyjából a történelmi régiókból kiindulva hozták létre.

Ami Romániát illeti, a beszélő szerint nem szabad hagyni, hogy régiósítás úgy történjék, ahogy annak idején Ceausescu létrehozta a megyéket, vagyis a helyi közösségek elpusztításával. Ilyen alapon aberrációnak tartja a jelenleg létező fejlesztési régiók logikáját is, melyek neve is inkább időjárás-jelentésre emlékeztet, mint bármi konkrétumra.

Tudor Duică akcióban

Befejezésképpen Duică hangsúlyozta a szászok és a svábok bevonását a regionalista mozgalomba, tekintettel arra, hogy az említett közösségek képviselői jelentős politikai befolyással bírnak és adott esetben

az autonómia külső befolyásra is megvalósulhat.

A második felszólaló, Vincze Zoltán a román és magyar közösségek közötti megbékélés szükségességére emlékeztetett, amelyben jelentős szerepet játszhatnak vegyes házasságban élők, akik mindkét kultúra áldásaiban részesülnek. Példaként saját történetét hozta fel, ugyanis vegyes házasságból származik. Fontos dolog, hogy egy vegyes házasságban egyik fél se felejtse el az eredetét, és arányosan adják át kultúrájukat és nyelvüket leszármazottaiknak. (Nos, ez az, ami elméletileg jól, a gyakorlatban kevésbé jól szokott működni, jegyezzük meg, ismét csendben.) Konklúzió: a vegyes házasságok nem csak az asszimiláció eszközei lehetnek. Vincze a továbbiakban kifejtette, hogy a romániai régiósítást a történelmi régiók határaira kell alapozni, amelyre aztán ráépülhet a gazdasági autonómia, és ily módon az általunk kitermelt pénz helyben marad.

Ezután Hegedűs Zoltánhoz került a mikrofon, aki azzal kezdte, hogy igazi multikulturális családból származik, tekintve, hogy felmenői között sváb, zsidó, magyar és szász ősök is találhatók. Beszédét viszont román nyelven tartotta, mivel – elmondása szerint – román iskolába járt, aztán meg jó egy évtizeden keresztül Franciaországban élt. Aztán rátért a lényegre: elmesélte, hogyan lett belőle transzilvanista, Erdélytől 2.500 kilométerre, ráadásul Franciaországban, mely országot gyakran emlegetik a régióellenes diskurzus hívei, hogy lám, milyen jól mennek ott a dolgok, pedig nemzetállam. Az ugyan tény, hogy minden francia állampolgár személyi igazolványába az van beleírva, hogy francia és kész. Az is tény, hogy az iskolákban mindenki franciául tanul és kész. Viszont minden nemzetállami karakter ellenére a multikulturalitás nagyon is él Franciahonban. Ezt a saját bőrén volt alkalma megtapasztalni dél-franciaországi tartózkodása alatt. A nagyon is létező régiók finanszírozzák a legkülönbözőbb helyi közösségek ünnepeit, ápolandó hagyományait. A régiók finanszírozzák a közoktatásban ismét bevezetett okcitán nyelv, de más nyelvek (katalán, spanyol, olasz) oktatását is. A helyi autópálya-szakaszokat szintén a régiók finanszírozzák.

Négyszögletű kerekasztal

A beszélő kitért a névtáblák és zászlók „ügyére” is.

Az okcitán zászló igen sok dél-franciaországi középületen ott leng

és bizony a régió összes lakóját (arabokat, szenegáliakat, olaszokat, spanyolokat és persze franciákat, de őt magát is, amíg ott élt) képviseli, annak ellenére, hogy okcitánok már nemigen élnek arrafele, legfeljebb a távoli leszármazottaik. Egy ilyen fajta regionalizálást itt is meg lehetne valósítani, csakhogy az erdélyiek nagy részének továbbra sincs halvány fogalma sem arról, milyen kinccsel rendelkezik.

Lucian Constantin, az utolsó felszólaló Belgiumot hozta fel követendő példa gyanánt. Amint az köztudott, Belgiumban három hivatalos nyelv létezik, az alkotmány betűje szerint. A francián és a flamandon kívül a német is ott van, annak ellenére, hogy Belgiumban csupán egy kábé 60.000 lelket számláló német közösség él. (Ha elképzeljük, hogy csupán Kolozsváron kábé 50.000 magyar polgár él…) Amelynek ráadásul van egy 20 tagú miniparlamentje is. Belgiumnak amúgy összesen öt kormánya van: a vallon, a flamand, a német, a brüsszeli és végül a szövetségi.  Ennek köszönhető, hogy amikor évekkel ezelőtt Belgium több mint egy évig szövetségi kormány nélkül maradt, a polgárok nem érezték meg a válságot, hiszen a regionális kormányok zavartalanul működtek. A következtetés: amit a transzilvanisták szeretnének, nem valami fantasztikus egzotikum: a világ sok országában jól működik. Csak éppen egy nemzetállami státuszához betegesen ragaszkodó ország esetében nehéz kivitelezni. Zárókép gyanánt Lucian Constantin egy karikatúrát villantott fel a vetítővásznon: Egy polgár graffitit tol a falra: BOZGOR + BÜDÖS OLÁH = LOVE.

Ezzel a kerekasztalnak vége is volt. Talán érdemes megemlítenünk a másik képet, amely a panelbeszélgetés alatt a meghívottak feje fölött lebegett. Egy laptop háttérképéről van szó. A képen a híres északi fény volt látható az éjszakában. Nos, a találkozót követően továbbra is úgy gondoljuk, hogy Erdély autonómiája továbbra is kicsit olyan, mint az a bizonyos északi fény.

Fotók: György Tamás