Az Alakváltók című könyv igazi irodalmi időutazást kínál Románia – és Kelet-Közép-Európa – közel- és félmúltjába. Az ötvenes évek sztálini típusú kommunizmusát a ’89-es fordulat eseményei keretezik: Gheorghe Gheorghiu-Dejtől Ion Iliescuig követhetjük tehát figyelemmel a huszadik század történelmi „alakváltozásait”.

A regény középpontjában pedig a híres-hírhedt ozsdolai Pusztai-banda (Pusztai, Jeges, Dézsi) történetére alapozó elbeszélés áll, csak itt a szekusok, milicisták, párttitkárok rémét Sólyomnak hívják.

Szabó Róbert Csaba nemrég mutatta be az Alakváltókat Kolozsváron, ennek kapcsán faggattuk.

Mit lehet tudni az 50-es évek romániai hegyi ellenállóiról? Vannak-e pontos adataink, hányan voltak, milyen nemzetiségi eloszlásban, és mennyire voltak hatékonyak?

A román történészek szerint az ötvenes évek elején körülbelül 600 embert és 34 bandát tartott számon a Szekuritáté mint olyan elemeket, akik fegyveres felforgató tevékenységet folytattak a rendszer ellen. Majdnem száz százalékban román nemzetiségűek voltak, és egymástól elszigetelten, központi irányítás nélkül bujkáltak. Kiugrott katonatisztek, vasgárdista múltúak, kulákok, diákok, szökevények, kalandorok. Ami közös volt bennük, az a berendezkedő, szovjet típusú rendszer iránti gyűlölet.

Két-három nagyobb banda volt, akitől még a belügyisek is rettegtek, például az Ogoreanu- vagy az Arsenescu-féle csapat, de még ők sem tudtak különösebb eredményeket elérni, és a hatvanas évek elejére a Szekuritáté fölszámolja őket. Egyedül Ogoreanu éli túl, nemrég, 2006-ban halt meg. Hozzátartozik az igazsághoz, hogy a Szekuritáté a bandák elleni harcban erősödött meg, és sokszor elemi érdeke volt az ellenséggyártás, ezért valószínűleg a fenti számok némiképp túlzóak. Azokat is terroristának kiáltották ki, akik mondjuk egy-egy vadászpuskát rejtegettek a disznópajtában.

Az Alakváltók sztorijának és főbb karaktereinek megformálásában milyen mértékben támaszkodtál az ozsdolai Pusztai-banda (Pusztai, Jeges, Dézsi) történelmileg dokumentált történetére?

Sokban. Ők voltak a minta. Először az ő történetükkel találkoztam. Nem olvastam ilyesmiről korábban. Elképesztőnek tűnt, hogy pár évtizede igazi vadnyugati hangulat uralkodott Székelyföld bizonyos részein. Aztán megnéztem a román forrásokat, és láttam, hogy Pusztaiék kivételnek számítottak, ugyanis rajtuk kívül egyetlen magyar sem volt tagja egyetlen bandának sem. Mint ahogy a Székelyföldön is valószínűleg kevesen tudtak arról, hogy például a Fogarasokban több nagyobb banda szintén a rendszer gyengítésén dolgozik.

Márton Evelin és Szabó Róbert Csaba a könyv kolozsvári bemutatóján|Fotó: T. Koós Imola

A „székelyföldi betyárokról” fennmaradtak korabeli híradások, készült róluk dokumentumfilm is. De gyanítom, mélyebbre kellett ásni ahhoz, hogy ez a világ – reálisan és fikciósan is – összeálljon. Miből dolgoztál, mennyire ástad bele magad a levéltárak, könyvtárak dokumentumrengetegébe? És mennyire „érhetők el” és kutathatók ezek a kordokumentumok?

A teljes történet mozaikszerűen mutatkozott meg előttem. A Székelyföld folyóirat tematikus számától indultam, és a levéltárban végeztem. Sok anyag nyomtatásban is elérhető már, nem kell Bukarestig utazni. Ilyen hasznos kiadványnak bizonyult a Bande, bandiți si eroi. Grupurile de rezistență si Securitatea (1948-1968) című forrásmunka, amelyben szinte az összes elérhető belügyi jelentés, összefoglaló és kimutatás megtalálható a bandákról. Arra is jó, hogy a korhangulatra ráérezhessen az ember.

De a Marosvásárhelyi Levéltár is pont ennyire hasznosnak bizonyult. Kutatható, elérhető, igazi kincsesbánya, a Maros Magyar Autonóm Tartomány vaskos belügyi anyaga kikérhető. A legszebb időszakom volt a könyvtárazás, imádtam. Elképesztő kincsek lappanganak a dossziékban, több regényre valók. 

A betyár alakja mindig is mitikus lényként élt a magyar kollektív emlékezetben – és ez a fajta mitikusság „átszállt” a sztálini típusú kommunizmus korszakának hegyi ellenállóira, bujdosó „partizánjaira” is (én például nagyapámtól hallottam róluk, aki akkortájt volt kiskatona). Mennyire állja meg a helyét ez a kép – vagy egyáltalán a betyármitológia? És mennyiben tekinthetők Pusztaiék/Sólyomék ténylegesen antikommunista ellenállóknak? Azért kérdem, mert a Pusztait megszemélyesítő Sólyom, a regény főhőse ellentmondásos, nem egyértelműen pozitív figuraként jelenik meg.

Egy 1959-es belügyi jelentés szerint, írd és mondd, 13.279 embert ítéltek börtönbüntetésre és 463 személyt küldtek kényszerlakhelyre a bandák utáni nyomozások során. Pusztaiék egy hajnali rajtaütés során tűzharcba keveredtek, és megöltek két rendőrt, és innentől kezdve a Szekuritáté mindent megtett, hogy kézre kerítse vagy megölje őket. Nem válogattak az eszközökben, a környéken letartóztatások, meghurcoltatások kezdődtek. Besúgóhálózatot alakítottak ki, felforgatták a még maradék, érintetlen régi világot, ahová az új eszme, a szovjet ideológia nehezen szűrődött be mindaddig.

A rendszer a rendőrgyilkosságok utáni nyomozás ürügyén egyúttal leszámolt mindenkivel, aki az épülő szép új világ útjában állt. És ez így volt Románia-szerte. Az ellenállósdi súlyos áldozatokkal járt, és én – dramaturgiai megfontolásokon kívül – az áldozatok előtti tiszteletből nem akartam teljesen pozitív hősként ábrázolni a regényem főszereplőjét.

A regénybeli törésvonalak nem etnikai alapúak: az ellenállók között vannak románok, magyarok vegyesen, a főhőst üldöző szekus pedig románná lett renegát magyar. Közben pedig tudható, hogy például a románok közt – mint utaltál is rá fentebb – voltak egykori vasgárdisták is, tehát ez a viszonyrendszer talán bonyolultabb lehetett – vagy egy táborba terelte őket a közös ellenség, az új rendszer?

Én már ezt a viszonyrendszert is bonyolultnak éreztem, ezért úgy intéztem, hogy a szereplőim ne találkozzanak vasgárdistákkal. Legalábbis ne tudjanak róla, hogy találkoztak. Tarantino filmjében, a Becstelen brigantykban egy lehetséges, ám tudjuk, soha meg nem valósult történelem, már-már utópia jelenik meg: Hitlert a háború közepén megölik.

Ha az ember a valós tényekhez ragaszkodik, lehet, hogy soha sem fog tudni megírni egy regényt vagy egy filmet. A tényeket ismerni kell, de ahhoz, hogy a tények elbeszéléssé alakulhassanak, minimum a fantázia nevű kötőanyagra és a narratív szerkezet fölismeréseire van szükség.

A Pusztainál talált fegyverek|Kép a Székelyföldi betyárok című dokumentumfilmből

Van egy rendkívül szuggesztív jelenet a regényben: amikor Gheorghe Gheorghiu-Dej elvtárs, a kommunista párt első embere átváltozik varanggyá. Az átalakulás, a már-már kafkai átváltozás  a könyv alapmotívuma: és itt politikai, morális átváltozásról egyaránt szó van. Alakváltások sorozatának érzed a történelmet, és ha igen, miért?

Igen, és ezt nem csak morálisan akartam érzékeltetni, hanem fizikai valójában is, bármennyire is metaforikusnak hat. A történelem kudarcok sorozata, győztesek és vesztesek szomorú és szánalmas váltógazdasága. Hol ilyen, hol olyan színben és alakban bukkan elő a hatalom, sőt túlhatalom iránti vágy. Az üzenet a teljes szerkezetet áthatja: ha idomulsz, túléled.

Kicsit talán az előző kérdéshez kapcsolódik: miért tartottad szükségesnek a ’89-es kerettörténetet?

’89-et annyira közelinek érzem, hogy a keret révén az ötvenes évekbeli történet aktualitását is megtalálni véltem. Ma sem tudjuk, hogy egészen pontosan mi történt, miközben látjuk, hogy a régi hatalmat kiszolgálók nem tűntek el, ott vannak ma is, 26 év után. Régi módszerekre ismerünk a napi politizálás terén, régi reflexek bukkannak elő új köntösben. 

Többször mondtad, hogy olyan történetet szerettél volna írni, amilyet szívesen olvastál kamaszkorodban: kalandregényt, amelyben lőnek. Mit gondolsz, a végeredmény mennyiben hasonlít erre az „ősképre”?

Már előző könyvemben, a Fekete Daciában is megpróbáltam a rémtörténet műfaji követelményeit a szépirodalmival vegyíteni. Sosem sikerülhet eléggé, hiszen alapvetően a szépirodalom felől érkeztem. Csak reménykedni tudok, hogy ez némiképp a minőség garanciája is.