Röhrig Géza és Nemes Jeles László a budapesti sajtótájékoztatón|Fotó: Kovács Tamás/MTI
egymásra ítélve
Szerző: Papp Attila Zsolt
2016. március 3. csütörtök, 13:15
Az Oscar-díj „hazatért” – nem minden tanulság nélkül.

Néztem, ahogy megérkeznek a Saul fia stábjának tagjai budapesti sajtótájékoztatójukra: fáradtan, mégis mosolygósan ültek a kamerák elé (mindkettő érthető, a fáradtság meg a derű is).

Néztem Röhrig Gézát, aki szellemesen számolt be az Oscar-gála furcsaságairól, és megütötte egy mondat a fülem. Arról volt szó, hogy mennyire megható volt érezni a magyarok részéről érkező szeretetet és lelkesedést, az üzeneteket, a támogatást: egy egész nemzet ünnepét. „Már a díjátadó előtt úgy éreztem, hogy 15 millió Sauljaként ülök ott” – mondta Röhrig. Aztán még olyasmit is mondott, hogy túl kéne tekinteni már az ideológiai lövészárkokon, „egymásra vagyunk ítélve”, és „jó lenne, ha az a pillanat, amely az Oscar-díjátadó éjszakáján összehozta a magyarokat az egész földkerekségen, több is tudna lenni, mint egyetlen pillanat”.

Más kontextusban talán nem nagy kunszt ez a néhány mondat. Mégis, Röhrig Gézának, ennek a halkszavú, New Yorkban (is) élő, vallásos magyar zsidó színésznek és költőnek a szájából már-már banálisan természetesen és magától értetődően hangzott. Mint ahogy korábban az is, hogy a doni tragédiáról és Trianonról is kéne már egy nagy erejű művészfilmet készíteni, és ő azokba is „beleadná szívét-lelkét”.

És végtére tényleg ennyire egyszerű ez. Lehet, hogy nehéz megemészteni, de a világot nem hozzák lázba a mi aktuális acsarkodásaink, félelmeink és előítéleteink, hogy zsidó és nemzsidó, urbánus és népi, bal- vagy jobboldali, és hogy mindent, ami történik, csakis ezen a szemüvegen keresztül lehet látni és láttatni, „határon innen és túl”, és eszerint ítélni meg eleveneket és holtakat. A világot az érdekli – és ez marad majd meg a kollektív emlékezetben –, hogy 2016-ban egy magyar film nyerte az Oscar-díjat, ennek minden dicsőségével. És ez annyira magától értetődő, mint Röhrig Géza szájából az, hogy „15 millió Saulja”.

És talán azért kellett ez az Oscar-díj, hogy mindez elhangozzék végre.

comments powered by Disqus
Elterelné a légi forgalmat a város fölül egy ideges honatya.
Az ember elolvassa Petre M. Iancu írását és kirázza a hideg, hogy ma is mennyire itt lóg a fejünk fölött a sarló meg a kalapács.
Hogy kerül a cuna meg a farok a mioritikus keresztnévlistára? Többek közt erről is szól Radu Paraschivescu briliáns írása.
Persze, Dăncilă is udvarolhatna elegánsabban a magyar szervezet támogatásáért.
Líceumi diákok készítették, egy tapasztalt filmes óvó szárnyai alatt, és irtó bájos.
Ha ez igaz, nem is értjük, minek kell irtó sok pénzért választást szervezni?
Ki érti ezt? Most, hogy a szokásos cirkusz nélkül lehetne szavazni külföldön, már nem olyan vonzó a szavazás lehetősége.
A PSD egy rothadó politikai hulla. De még mozog. Sőt, irányít. Mircea Morarius írása.
Legszívesebben saját kezűleg lapátolná vissza a földet Kolozsvár vezetése a most megtalált északi kapu alapjaira.
Adózzunk egy perc néma csenddel az életszínvonal emlékének. :(
Ismerős a helyzet, ugye? Valaki belénk gyalogol, jön az igazságszolgáltatás, aztán kiderül, hogy a valaki igazából Valaki, és az igazságszolgáltatás szépen odébb áll.
Ha ilyen alakok irányítják a romániai közoktatást, márpedig ez a helyzet, akkor nincs miért csodálkozni a sorozatos katasztrófákon.
De lehet, hogy nem is baki? Lehet, hogy Viorica maszkja alatt Liviu Dragnea rejtőzik? De akkor… ki ül a dutyiban a Vezér maszkja alatt?
Mert egy amerikai kampányfotó igazán jól mutat a jelöltek vécéjében, izé, cévéjében. Na de ki marad itthon, a mioritikus politikai latrinában?