Vissza az időben: az Előretolt Helyőrségről

Az ügyben a magyar irodalmi élet több ismert alakja is megszólalt, és állást foglaltak az írószervezetek is. Az alábbi írást Sántha Attilától kaptuk: a szerző tagja volt az Előretolt Helyőrség nevű irodalmi csoportosulásnak, 2002–2005 között pedig az Erdélyi Magyar Írók Ligáját (E-MIL) vezette.

A szöveg alatt linkeltünk néhány, az írás kontextusa szempontjából hasznos cikket.

Mióta nyilvánosságra került, hogy Orbán János Dénes fiataloknak szóló íróakadémiát szervez, és bejelentette, az Előretolt Helyőrség csapatának szellemiségére épít annak működtetésében, azóta időutazáson érzem magam. Azt látom, hogy kies csoportosulásunk neve szitokszóként hangzik el, három oldalról is, mint anno 1995-ben, mikor a nagyváradi katolikus püspök féltette tőlünk a fiatalságot. (Erre mondtuk utólag: adja Isten, hogy az irodalom rontsa meg a fiatalokat.)

Az első oldal, ahol az Előretolt Helyőrség szitokszó,

az erkölcsileg felsőbbrendűeké, akik abból indulnak ki, aki nem úgy gondolkodik a világról, mint ők, az vagy áruló, vagy alapvetően gonosz. Nagy Gergely például kijelenti, „OJD nem tud – vagy nem akar tudni – arról, hogy Magyarország már nem az az ország, és a magyar állam már nem az az állam, amely – mondjuk így – az 1989 utáni konszenzusok, közmegegyezéses demokráciafogalmak által keretezett módon, több-kevésbé az általuk determinált cselekvési módok szerint működik”. Miután imígyen körbeírja, hogy OJD lefeküdt a hatalomnak, a szerző megkérdőjelezi Magyarország törvényességét (!), mondván, „legitimnek tekinthető-e még ez az állam? (…) [a tömegek] kollaboráció vagy ellenállás dilemmájával néznek szembe”.

Nem akarom én védeni OJD-t, mivel fogalmam nincsen, hogyan tudta az ötletéhez a pénzt megszerezni, ám engedtessék meg nekem, hogy másképpen értékeljem a világot, és ne legyen nekem nyilvánvaló, ami Nagy Gergelynek az.

A második, hasonlóan kevés gondolatú, ám markáns véleményű oldal szerint OJD

tönkreteszi az irodalmat és a fiatalokat a dekadens elképzeléseivel.

Ők azok, akik kiherélnék az irodalom két-háromezer éves pajzán vonulatát, magyar vonatkozásban Janus Pannoniust, Faludy Györgyöt, Petri Györgyöt, Sziveri Jánost, és már fenik is a bicskájukat OJD péniszére. Szerintük az irodalomnak az Egy és Igaz Eszme kifejezését kell szolgálnia, minden egyéb háttérbe szorul.

Aztán itt vannak harmadik oldalnak az írószövetségek, ez esetben a két fiatal, és nyújtják a kezüket, hogy lassabban a testtel, mert a tehetséggondozás az ő feladatuk. Jómagam két írószövetség létrehozásában is részt vettem (Fiatal Írók Szövetsége, majd Erdélyi Magyar Írók Ligája), és azt tartottam, ezeknek a legfontosabb feladata, létük értelme az, hogy a tagok (írók, költők, kritikusok) anyagi érdekeit védjék. Érjék el azt, hogy egy szerző, ha szétírja magát és letesz hetente egy vagy két közölhető írást, annak a honoráriumából tisztességesen meg tudjon élni. Verte magát a földhöz, hisztizett e célból valaki? Sajnálom, de nem, pár évenként írnak egy erről szóló levelet az aktuális miniszternek, majd újabb évekre megfeledkeznek róla.

Az írószövetségek emiatt kompenzálnak:

más területekre mennek be (ezt csak tudom, elvégre vezettem én is egyet egy ideig), kitalálják például azt, hogy ők is tudtak volna íróakadémiát csinálni, ennyi pénzből. Igen, mert ezt csinálni könnyebb, mint kiharcolni az emberhez méltó bérezést (de mit is beszélek: a tagok között ott vannak általában a kiadók vezetői is, szintén írók, akiknek az érdekei ellentétesek azzal, hogy a szerzőt jól megfizessék).

Amúgy tudtak volna a fenét íróakadémiát csinálni. Merthogy mit tanítanak? Azt, ami közös a tagok irodalomelképzelésében? Sajnálom, a „közös irodalomelképzelési minimumból” nem lehet kurzust tartani, mert azt maximum egy óra alatt meg lehet osztani, és utána ott a nagy csend. És aztán miért X tartsa, és miért nem Y, elvégre neki is kellene ugyanúgy a pénz – szóval kész a harag az írószövetségen belül.

Túllépve a személyes felháborodásomon,

engedtessék meg nekem, hogy úgy tartsam, az Előretolt Helyőrség volt ha nem is az egyetlen, ám a legnagyobb hatású csoport a prérin, amelyik az utóbbi évtizedekben komolyan elgondolkodott az irodalom mibenlétéről, papírra vetette elképzeléseit, és annak szellemében is próbált cselekedni. (Selyem Zsuzsa erre azt mondja, hogy még Kolozsváron is voltak más, szerinte jobb kezdeményezések, amiket azon körök csináltak, amelyekbe ő is beletartozott  – bizonyára így van, és mert ő az irodalomtörténész, ez így fog megmaradni.)

Engedtessék meg nekem, hogy úgy tartsam, mi voltunk azok, akik rúgtunk egy nagyot annak az irodalomszemléletnek a seggébe, amelyik szerint a kritikus csóválja a szerzőt. Mi mondtuk ki azt, hogy egyetlen urat ismerünk el magunk felett: az olvasót. Mi mondtuk ki azt, hogy az irodalomnál fontosabb dolgok is léteznek. Hogy a szerzők játsszák el (de csak játsszák!), az irodalom a legfontosabb dolog a világon, és verekedjenek is érte, ha kell, mint tette Troppauer Hümér. Játsszák, hogy mindez a legfontosabb, és ez titokban komolyodjon holt-súlyossá, a játékból legyen szimulákrum, új-világ, Második Élet. Hogy annak a ki…szott műnek legyen mondanivalója, valamit akarjon átadni nekem, valami könnyedet vagy súlyosat, bármit, ne csak csilingeljen. De amúgy a mű ne akarjon semmit, kivált nem világot megváltani, hanem csak létezzen, mint Szerb Antal királya a VII. Olivérben. És ha ezt eléri, akkor az már bőven elég…