Valami súlyos rendszerhibába futhatott bele a kolozsvári RMDSZ-szervezet, amikor az egyházakat kérte fel, hogy „jelöljék ki” a városi tanácsosjelölt-lista vezetőjét. Pedig az alighanem legfiatalabb RMDSZ-szervezet októberi megalakulása előtt az alapító atyák és anyák még gyakorlatilag nyílt pályázatot hirdettek az elnöki tisztség betöltésére, hogy legalább a látszata meglegyen a demokratikus szabályok érvényesülésének.

A mostani döntés azonban csak két dolgot jelenthet:

1. A kolozsvári RMDSZ nem képes megfelelő jelöltet állítani a városi tanácsosjelölt-lista élére. Ami inkább a szervezetet minősíti, mivel Kolozsváron rengeteg jól felkészült magyar szakember él, aki alkalmas lenne arra, hogy a helyi döntéshozásban hozzáértéssel, magabiztosan és erélyesen képviselni tudná a magyar közösség érdekeit. Ámde ezek szerint vagy a szervezet nem rendelkezik a megfelelő jelölt kiválasztásához szükséges tudással, vagy pedig a potenciális jelöltek nem vállalják a feladatot. Ez elvileg lehetséges, de kevésbé hihető magyarázat.

2. A második magyarázat egyszerű, prózai és sok köze nincs a közképviselet lényegéhez. Azért fordul az egyházakhoz a kolozsvári RMDSZ-szervezet, mert azt reméli, hogy ezzel a húzással – kihasználva, hogy a magyar közösség vallásossága és templomba járási hajlandósága nagyobb, mint a voksolási kedve – növelni tudja a választási részvételt a fél év múlva esedékes önkormányzati választásokon.

Ezt a második verziót támasztja alá Horváth Anna városi RMDSZ-elnök nyilatkozata is: „Alig félévvel a jövő évi választások előtt szembe kell néznünk a kolozsvári magyarság körében is erősödő kiábrándulással, a politikával szembeni általános bizalmatlanság növekedésével.” Vajon a kolozsvári RMDSZ öncélnak tekinti-e a mozgósítást, amely így sokkal fontosabbá válik a listavezető jelölt alkalmasságánál?

Ez a terv kifelé mutat mindabból, amit a demokratikus közképviselet játékszabályainak szoktunk nevezni. Azzal, hogy a városi RMDSZ az egyházak kezébe adja a jelöltlista-vezető „kijelölésének” jogát, egyrészt felrúgja az állam és az egyház különválasztásának alapelvét, mivel egy olyan elemet hoz be egy közigazgatási entitás alakításába, amelynek ott semmi keresnivalója. Másrészt gyakorlatilag megsemmisíti a képviseleti demokrácia alapelvét, miszerint a közösség az általa kijelölt és megválasztott képviselőre bízza érdekeinek védelmét, aki neki tartozik felelősséggel. És hát más településeken is szokott tartani az RMDSZ egy-egy paraván-előválasztást, hogy a demokráciát és az átláthatóságot folyton számon kérő egyének és zavaró elemek vitorlájából kifogja a szelet.

A listavezetőnek különleges szerepe van: ő a jelöltek jelöltje, a leginkább hozzáértő ember, a legjobb fej, a húzónév, az arc, akivel kampányolnak és akivel érdemes kampányolni. És emlékezzünk csak, négy évvel ezelőtt éppen az a Horváth Anna volt a listavezető Kolozsváron, aki most az egyházakkal „jelöltetné ki” a potenciális magyar tanácsosok legkiválóbbikát. (FRISSÍTÉS: Rosszul tudtam, Horváth Anna nem listavezető volt 2012-ben, hanem a lista negyedik helyén szerepelt – F. S.)

Milyen haszna származik abból a – világi értelemben vett – közösségnek, hogy a listavezetőt – akinek a legnagyobb az esélye bejutni a városi önkormányzati testületbe –, nem a közképviselet minőségének optimalizációjával, hanem az isteni szeretet feltétel nélküli hirdetésével foglalkozó egyházak nevezzék ki? Sarkítva persze, de feltehető a kérdés: hogyan képviselhetné maximálisan a helyi magyar közösséget – és nem mellesleg a pártot – egy olyan tanácstag, aki jelölőinek, az egyházaknak tartozik felelősséggel és elszámolással?

És végül van egy harmadik lehetőség is: nem nyilvános egyeztetések és alkuk után az egyházak éppen azt a személyt jelölik a lista élére, akit az RMDSZ amúgy is szívesen látna ott.

De ezt az egyszerű, pragmatikus és aljas húzást nem nézzük ki az RMDSZ-ből.