Mikor elindultam péntek reggel a vásárhelyi könyvvásárra, a bejrúti merénylet képsoraival a fejemben léptem ki a szerkesztőség ajtaján. Negyvennégy halott, több száz sebesült. A hír azért is érzékenyen érintett, mert épp a kolozsvári reptérre siettem egy barátom elé, aki történetesen Bejrútból érkezett, via Bukarest. Nem átutazóban volt Libanonban: ott él. Két gyereke és felesége maradt most a libanoni fővárosban, kicsit idegesek vagyunk, de aztán kiderül, hogy hála Istennek mindenki jól van.
Nem tudok másra gondolni, mint hogy mégiscsak szerencsés helyen élünk mi itt, Európában, mert történnek ugyan az öreg kontinensen is borzasztó dolgok, de az értelmetlen öldöklés nem a napi ügymenet része, mint a Közel-Keleten. És hogy jó lenne, ha ez így is maradna.
Aztán Vásárhely, könyvek, könyvek, könyvek, elköltjük a fél fizetésünket, találkozunk rég látott kedves ismerősökkel, egy kis poharazgatás, meg kell beszélni az irodalom rettentően fontos, égető problémáit, mert az élet nem könnyű, de legalább nehéz.
Késő este indulás hazafelé, és amikor ismét felkattintjuk a laptop fedelét, nem Kolozsvárra érkezünk, hanem Párizsba. Másfél száz halott egy olyan országban és kontinensen, ahol – azt gondoltuk – az értelmetlen öldöklés nem a napi ügymenet része, és amely rengeteget dolgozott azon, hogy biztonságos térré váljék, ahol a polgárok a kölcsönös bizalom és félelem nélküliség légkörében élik az életüket. (Safe space, tudják, hogy le ne maradjunk a trendekről.)
Ennek most egyelőre vége. Ha a párizsi 11/13 nem lesz fordulópont Európában, akkor semmi sem lesz az.
És ezután minden egyes alkalommal, amikor polkorrekt illemtudásból nem merünk nyíltan felvetni kínos, de fontos kérdéseket az iszlám fundamentalizmus európai jelenlétéről, bevándorlásról és terrorizmusról, jusson eszünkbe Párizs értelmetlen áldozata.
Béke velü(n)k. És: Vive la France!
