„Ezek a terjedő-gyarapodó, hírt adó és hírt vivő művésztáborok azonban más társadalmi szempontok alapján is igen fontosak, hiszen önállóan jönnek létre, semmiféle központi szerv nem irányítja őket, a szakmai színvonal, a minőség már egymásra figyelve is biztosított, így végsősoron sikerrel nyilvánul meg a helyi vagy a szakmai közösségeknek az a kezdeményező készsége, amelyet olyannyira várunk és amelyet minden bizonnyal jó lenne sok más területen is megtapasztalni. Ha úgy tetszik, ezek a művésztáborok az önálló gondolkodásnak és szervezőkészségnek azok a szigetei, amelyek bizonyítják, hogyan lehet a gyakorlatban elérni az autonómiát, amennyiben nem hangzatos fogalomként, nem mindegyre előrángatott közhelyként, hanem hétköznapi cselekvésként tekintünk rá.

Hogyan is fogalmazzak? A hasonló alkotások lángjai világhálós szóródásukban is jóval távolabbra világítanak, semmint gondolnánk és szólnak az ittlétről, a szülőföldről, a megmaradásról, a hagyományápolásról, a nyitottságról, az európai eszmeáramlatokhoz való csatlakozásról ugyanúgy, mint arról, hogy a Székelyföldön és Erdélyben életerős, értéket teremtő és műértő közönség éli a mindennapjait, amely különösképpen bizonyos magyarországi médiavisszhangok ellenére nem reszket, nem fél, nem figyel állandó sündisznóállásban a külvilágra, hanem gazdagítja önmagát és kultúráját.

A borospataki művésztelep egyik hangulatos festményén, Kádár Tibor alkotásán két mackó pillant ki pajkosan a nyárfák mögül. Mintha csak azt mondanák: nem vagyunk mi olyan veszélyesek. Az élet szép, ne verjük mindig egymásba a félelmet!”