Bibó, az európai

Azt tudjuk, hogy Európa, annyi álom és illúzió hazája, szertefoszlott: nem tudjuk már elegen képviselni. Az Európai Unió nemhogy szertefoszlott, hanem ebben a pillanatban úgy tűnik, soha nem is volt, vagy ha volt, csupán a nagyhatalmak nagyotmondásai tartották össze, semmi más.
Hirdetés

„Paradox módon ebben jó is lehet, hiszen újra kell teremtenünk azt, amiben hittünk, amiben például én még mindig szeretnék hinni: a szolidaritás, a józan ész, a művészet és a kereszténység Európáját. Mindebben, ahogy én képzelem, semmi sem kizárólagos, minden megértő, ami nem azt jelenti, hogy nem ismerjük fel a problémát, hanem azt, hogy nem a gyűlölettel próbáljuk megoldani. Európa nem a gyűlölet szellemi kontinense. Ami nem azt jelenti, hogy szőnyeg alá seperjük a múlt vagy a jelen nekünk nem tetsző tényeit, hanem, hogy megpróbálunk erkölcsi és szellemi felelősséggel viszonyulni hozzájuk.

 
És ebben nagy mester Bibó. Lehajtott fejű arcképe ezért a kedvencem, mint az Erasmusé. Mindketten kéziratra néznek, vagyis dolgoznak, és a szellem embere éppen ezt teszi: egy papírra/képernyőre tekint, mert az igazságot gondolkodás közben találja meg, ami természetesen azt is jelenti, hogy ez az igazság nem kizárólagos. Így lehet eljutni szelíd lejtésű, határozott, de elsősorban önmagunkba tekintő mondatokhoz eljutni. Ez a lehajtott fej nem másban keresi a hibát.
 
Valósággal megdöbbentő, hogy mindenre ott a másik. Elsősorban persze a gyűlöletre, aztán viszont arra is, hogy elhárítsuk a felelősséget. Az amerikaiak, a Nyugat, a zsidók, a muzulmánok, a bárkik és bármikor. Az emberek rémisztő többsége azzal kezdi a problémákról való beszélgetést, hogy “nem mi akartuk”. Mint a gyermek: nem mi kezdtük. Ők kezdték, mindig ők, mi puszta áldozatok vagyunk. Mindig kérdés volt számomra, hogy lehetett ebből az álláspontból felépíteni a méltóság, az erő, az önérzet hitét? Hiszen ez inkább arról szól, mennyire parányik vagyunk, mennyire nem tudunk dönteni semmiről, mennyire nem vagyunk képesek magunkra vállalni semmit.
 
Mikor vészhelyzet van, akkor persze nem lehet vívódni. Európában azonban, abban az Európában, amelyről beszélek, a vívódás soha nem volt gyanús, és soha nem lehetett félretolni. Hamlet nem véletlenül vált emblémává. Cselekedni nem azt jelenti, hogy nem törődünk semmivel és senkivel, legkevésbé önmagunkkal. XIV. Lajos és Pascal, VIII. Henrik és Morus Tamás, Bretter és Noica a Ceaușescu-diktatúrában. A szellem Európája — ez nem egy metafora, hanem a valóság, amennyiben a hit, melyért sokan dolgoznak, valósággá tud válni, és ki tagadná, hogy tud? Ebben az Európában a reflexió mindig ott volt a tett körül, és soha nem a puszta okosságot jelentette, hanem az erkölcs kontrollálta értelmet.
 
Ez a második ok, amely miatt Bibó lehajtott fejű arcképe a kedvencem: nincsen benne dölyf. A szellem, ezt sem tagadhatja senki, szereti fennhordani az orrát, és úgy tenni, mintha ő lenne a legfontosabb a világon. Szereti továbbá ótestamentomi szakállát rázogatni, hiszen minél inkább rázogatja, annál nagyobb az esélye, hogy figyeljenek rá; hogy figyeljenek.”
Hirdetés