„Így aztán Erdőelvétől lélekben teljesen idegen emberek kormányozták az országot, mindannyiszor elvive Erdély kincseit, s helyébe nem adva semmit. S tették ezt Mihály király alatt is éppen úgy, mint a kommunista vezetők uralkodása idején. De mindig élt a remény, hogy az új elnök alatt szebb lesz az élet.
Kiderült, hogy az ország első elnöke, az a bizonyos suszterinas, a köznép elszegényítésének volt mestere, de naivitás volt azt gondolni, hogy majd utána jövő országnagyok a választó polgároknak is löknek valamicskét. Valamilyen átok ülhet azon a népen, amely mellé a történelmi sors lökött, mert olyan emberek kezébe tették mindig a vezérpálcát, akik vagy nem tudtak bánni vele, vagy csak lopásra használták azt.
Előbb a kommunista gondolkodástól elszakadni nem tudó Iliescu jött, akinek idején csak tengődött az ország, majd a bágyadt, de Európa e szegletének vezéreként tetszelgő Constantinescu Emil érkezett, amikor az éppen éledező demokráciát tették taccsra. Később az ügyeskedő fiúkkal, lányokkal szereplő Traian Băsescu úszott be a képbe, majd sok reménnyel megérkezett egy erdélyi, a szászként indult, de románként befutott Klaus Johannis, aki – és ez az igazi »balszerencse« –, mint kiderült, a régi lopós gárdával szeretne új országot építeni.
De ezek is néhány dologban mind egyetértettek: Erdélyből az értékeket a régi Regátba kell exportálni. És hogy az elnöknek teljhatalmat kell élveznie. A transzilván magyarok pedig maradjanak csak másodrendű polgárok, akiknek sem autonómia, sem a saját szülőföldjükön való kellemes élet nem dukál, amíg nem válnak ők is magyar származású románokká.”