„Csakhogy történt valami: a tulajdonos, a római katolikus egyház és a bérlő, vagyis az előbbi számára a béreket fizető önkormányzat úgy döntöttek, hogy egyelőre saját bentlakásra nincs szükség, a Csíki-medencéből vagy máshonnan érkezetteket majd elszállásolják más líceumok bentlakásaiban – lesz, aki ingázik, lesz, aki albérletbe költözik, mindenki úgy boldogul, ahogy tud. Időközben viszont a tanügyi törvények és minisztériumi rendeletek táján is forogni kezdett az idő kereke, és tavaly érvénybe léptették azt a régebb elfogadott rendeletet, amely egész sor kritériumhoz köti az aligazgatói állások létezését. A diáklétszámok, a két vagy több tannyelvű tagozatok működése és miegymás mellett az egy tannyelvű iskolákban lehetséges aligazgatói állás lehetséges indokaként szerepelt a bentlakások létezése is. De mivel a bentlakást felszámolták, megszűnt annak az aligazgatónak az állása, akit az iskola lelkének tartottak, hiszen a napi oktatómunka megszervezése mellett a tanórákon kívüli, roppant gazdag tevékenység is az ő vállán nyugodott.

Az iskola vezetősége írt ide meg amoda, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége is nyilatkozott, az országos helyzetképet látva a parlamentben ülő szövetségünk is közleményben hümmögött, olyan kivételt vagy pozítiv diszkrimációt azonban nem sikerült elérni, amely szerint a nemzetiségi tannyelvű középiskolákban jóval nagyobb a munkavolumen és szükség van az aligazgatókra.

Jómagam mind vártam annak a helyi közösségi vagy országos összefogásnak az erőteljesebb jeleit, amelyről oly sokat beszélünk (városi önkormányzat, megyei önkormányzat: megőrizzük az állást, és kiegészítjük a hiányzó költségvetési alapokat; parlamenti képviselet és politika: erőteljes harc néhány szó kivételéért vagy betételéért abban a bizonyos rendeletben; szakmai és civil kurázsi: erőteljesen fellépnek a pedagógus szakszervezetek, szülők, civil szervezetek; média: napirenden tartja és nem hagyja elhamvadni az ügyet stb.), de nem történt semmi.

Így az aligazgatónő az idei tanévnyitótól kezdve németországi vendégmunkás lesz, és egyértelmű, hogy jóval többet veszítenek a székelyek, mint amennyit nyernek a németek.

Eddig a történet és csupán azért írtam meg, hogy felhívjam a figyelmet: az ünnepélyes tanévnyitók, a szép szavak és a jól hangzó elvek mögött ezernyi emberi sors rejtőzik, amelyekről soha nem lenne szabad megfeledkeznünk.

Ám a káoszelmélet tovább működik: a magyarországi Puskás Akadémia a csíkszeredai focipálya mellett a Székelyföldi Labdarúgó Akadémiának olyan kollégiumot építtet, amelynek egyik oldala lelátó és ebben helyet kaphat újra a Márton Áron középiskola bentlakása is. A munkálatokat Ráduly Róbert Kálmán lemondott csíkszeredai polgármester irányítja, akinek a feje fölött függ a DNA Damoklész-kardja, de ha lesz bentlakás, akkor lehet újra aligazgatói állás is, a Branderburgi Kapu pedig hátha megválik egy csodálójától. A menekülés és a visszatérés ugyanis nem csupán háborúk függvénye…”