„Mindig marad egy csoport, akiknek genetikailag beépült szarháziudemeráj-vírusa marad. De a hang, az a bizonyos hang, el kell jusson mindenkihez. Azokhoz kiváltképpen, akik sem abban a 85%-ban, de még a 15%-ban sincsenek benne. Azokhoz, akik ott vannak, de nem látjuk őket, vagy ők nem igazán akarnak látni bennünket. És nem leüzenünk, hanem ha kell, akkor beülünk egy napra a hajléktalanok otthonába, elmegyünk és lenyeljük azt a hitvány 3 lejes kevertet a bodegában, kimegyünk néha a piacra és felülünk arra a büdös faluközi munkásbuszra is. Nem kampányban. Hanem mindig. Én magam megtapasztaltam, hogy amikor még két év után is visszajártam a szentgyörgyi piacra, az emberek nagyot néztek: „hát maga nem csak kampányolni jött?”. Nem, mondom. Veszek egy kis almát, és megkérdem, hogy jó lesz-e az idei termés, és ha nem, akkor mit lehetne tenni. Egy idő után már azon sem csodálkoztam, hogy képviselői fogadóórákon nemcsak a választókerületből, mégcsak nem is a megyéből, hanem azon túlról is jöttek hozzám.
Ha tehát újratervezünk, akkor azt azokért az emberekért tegyük, akik eszközt látnak a Szövetségben saját életük szempontjából, és ne azokért, akik a Szövetséget látják saját életük eszközének.
Ezek után végre rátérhetek arra is, amiért végső soron leültem írni. Arra, ami mögöttem maradt és megöl a tudat, hogy nem folytathatom. Ha nem éreztem volna, hogy mit is jelent ténylegesen képviselni, akkor ma nem is érdekelne. Két év után hirtelen megszakadt képviseleti munkám. És azóta is állandóan eszembe jut, hogy mi mindent szerettem volna végigvinni. Éppen ezért:
Néhány konkrét kérés
Amikor képviselővé választottak, akkor 16 év központi államigazgatási munka volt már mögöttem. Ebből 4 év helyettes államtitkári és 8 államtitkári beosztásban egy olyan szakterületen, amiért 1989 decemberében fegyvert is fogtam Brassóban: a mi magyar életünk, jövőnk. És úgy fogtam hozzá a képviselői munkához, hogy mögöttem már egyházi javak visszaadása, Európai Nyelvi Karta ratifikálása, 2001-es közigazgatási törvény nyelvhasználati alkalmazása, diszkriminációellenes törvény elfogadása, román-magyar kisebbségi vegyesbizottság és felsorolhatatlan egyéb munka volt. Tudtam, hogy még ennél is többet kell tenni, mert a képviselő nem tisztviselő. És bármyennyire volt radikális változás a központi államigazgatás bürokratikus világa és kínkeserves verekedései után a képviselői feladatkör, számomra ebben az volt a fantázia, hogy bármilyen törvényt lehet javasolni, régi rosszakat kidobni, a használhatókat kijavítani, újakat megálmodni – utána a te magad ügyessége azt győzelemre vinni a parlamenti jogalkotási folyamaton. Most, hogy nélkülem indul újra a parlament ülésszaka, ezért három nagy témakörben kérem, hogy vigyétek tovább, amit elkezdtem.
Az egyik az egyházi javak témaköre. Egy olyan törvényjavaslatról van szó, amelyet Kelemen Hunor jelenlétében még a választási kampányban mutattunk be Sepsiszentgyörgyön. És amely épp azokat a kérdéseket kívánja tisztázni, amelyeket a román társadalom túlnyomó többsége nem ért meg, és nem is akar megérteni: az egyházi és közösségi vagyonok jogi helyzete és társadalmi szerepe a történelem során. Ami természetes volt Trianon előtt az egyház és állam viszonyában, beleértve a tulajdon kérdését, az egyházak oktatási-szociális és társadalomszervezési szerepét, az felfoghatatlan az 1919 utáni Romániában, és sajnos az 1989 utáni Romániában sem, pedig a demokrácia és az emberi jogok erről is szólnak. Kérésem tehát röviden az, hogy ne hagyjátok ezt a témát félresöpörni, mert amíg ezt a kérdést nem sikerül megnyugtatóan rendezni, addig mindenféle ál-érvek és történelmi tények megtagadás mentén veszélyben marad mindaz, amit megszereztünk, és végleg elveszítjük annak esélyét, hogy olyan javak esetében is megoldást találjunk, mint például a katolikus Státus-vagyon. Tudom – mert tizenhárom éven keresztül közvetlenül foglalkoztam a témával –, hogy nagyon nehéz olyan széllel szembe pisilni, amelyik állandóan azt fújja, hogy épületenként lopjuk vissza Erdélyt. De az a feladatunk, hogy elmagyarázzuk a nagyvilágnak: nem lopás az, ha visszakérjük, amit tőlünk loptak el – és ha másnak visszajár, akkor nekünk is. Ez nem politikai csikicsuki kérdése, háromszéki barátaim szavaival élve „nem kanálisfedőre váltható dolog”.
A másik az anyanyelvhasználat témaköre. Itt két része van a történetnek: egyik a már törvényben rögzített jogok alkalmazásának kikényszerítése, a másik a jogok bővítése. Első körben egyrészt azt szeretném, ha a Mikó Imre Jogvédelmi Szolgálat – amelyet szintén a kampányomban hoztunk létre – megerősödne, és olyan politikai támogatást kapna, amely méltán meg is illeti. Nem tudom azt elfogadni, hogy „ti csak ott Háromszéken csinálgassátok”, amikor a nyelvi jogok megsértése égetőbben jelen van például Marosvásárhelyen, és ott ha épp nincs a CEMO, akkor nincs cirkusz. Ennek apropóján: ne fogjuk fel cirkuszként, ha egy szervezet – legyen az akár a saját jogvédelmi szolgálatunk – hangosan kiáll valamiért, amit egyébként egy Romániában parlament által elfogadott, kihirdetett, jogerős és alkamazási normákkal megspékelt törvény ír elő. A törvény alkalmazásáért való kiállás ne legyen többé „cirkusz”, még akkor sem, ha annak módja mozgalmárabb, pikánsabb vagy egzotikusabb.
A témakör másik oldala a jogok kibővítése. Parlamenti kollégák közül sokan nagyot néztek, amikor a Nép Ügyvédjének ügyintézésében javasoltam az anyanyelv használatát is. A történelmi hitelesség kedvéért a kezdeményező egyébként az a Dáné (Rütz) Erzsébet helyettes népügyvéd volt, aki egy SZKT-n odahívott és elmondta nekem, hogy próbáljam már meg, mert senki nem akart ezzel foglalkozni, akit eddig megkeresett. Aztán miután az egész frakció aláírta, és a parlament (igaz, formailag egy más úton, a Nép Ügyvédje törvényének egy átfogóbb módosításával együtt, de tartalmilag épp azt, amit szerettünk volna) elfogadta, akkor annyi kakas került a szemétdombon, hogy csak pislogtam. De a lényeg az, hogy sikerült. Ott van még a parlament előtt egy ezzel azonos javaslat, amely a Diszkriminációellenes Tanács többnyelvűségét hivatott biztosítani, valamint az általános petíciós törvény ugyanilyen irányú módosító javaslata. Kérlek benneteket: ne hagyjátok ezeket porosodni. A vezérelv mindenhol az, hogy bármennyire kifogásolja a román politikum a magyar nyelvi jogokat, ezeket semmiképp sem tagadhatja meg legalább azokban az intézményekben, amelyeket épp különböző alapvető jogok védelmére hoztak létre.
A harmadik téma pedig egy szűkebb, de annál érzékenyebb szegmenst érint: gyermekek jogai és azon belül is a diszlexiás gyerekek körét. Gyermekek jogai területén több kezdeményezésem is fekszik a parlamentben. Közülük az egyik figyelemreméltó, mert arról szól, hogy ha egy szülőnek joga van vér szerinti gyermekével lenni annak első két évében, akkor különösen fontos lenne ez akkor – és a gyermek érdekét szolgálná –, ha az nem sajátja, hanem örökbefogadta. És mivel az örökbefogadott gyerek ritkán kisebb egy évesnél, ezért azt javasoltam, hogy a gyermek két éves koráig, illetve életkortól függetlenül az örökbefogadás megítélésétől számítva még egy évig maradhasson vele a szülő. Ugyanitt javasoltam azt is, hogy a gyermekgondozási támogatás igénylésekor ne legyen akadály a szülő szerzői jogból származó bevétele. A másik törvénytervezet a diszlexiás gyermekekről és azok sajátos oktatási igényeikről szól.”