„A zászló ugyanis egy ideje nem leng a városháza csúcsán, természetesen, a törvényeknek megfelelően minden szükséges lobogót, így a piros-sárga-kéket is a maga rögzített helyén lobogtatja a szél. Az épület felújításakor, pontosabban tetőszerkezetének javításakor a régi zászlót levették, s mivel egy középület biztonsága egy állami intézmény esetében mégis csak fontos szempont, az egykori Bérpalota tetejére korszerű villámhárító került. Ezt a román közösség egy része nem tudja elfogadni: ha kell, kilencvenhárom esztendős veterán kezébe adják a lobogót, adja csak oda a polgármesternek, hogy most és azonnal tűzzék ki. Az idős férfi viszi is, kíséri a nyugalmazott, de rámenős ezredes, újságírók, operatőrök. Tischler Ferenc alpolgármester pedig újólag ismétli az önkormányzat álláspontját: egyrészt az épület felújítás alatt áll, még nem vették át, másrészt, szakembereknek kellene megmondaniuk, lehet-e egyáltalán villámhárítóra zászlót szerelni. Viszont ha már hozták, átveheti a lobogót. Nem adják, maguk őrzik tovább.
Városházi rögtönzött egyezkedés, vallatás. Kérdeznek a román televíziók riporterei: a székely zászlót bezzeg kitűznék, nem? Hogy miért nem ünnepel a városháza? Hát, a szociáldemokrata tanácstag e téren is képviseletet ígért, aztán közbejött valami… Kommunikációs tréning, erődemonstráció, mely egyik fél számára sem túlzottan felemelő.
Csalódottak a veteránok s az ambíciós mikrofontartók. Aztán megy mindenki a dolgára, a katonák körbejárják a sárkányölőt, díszlépés, taps. Vége az ünnepnek mondott ceremóniának. A villámhárító marad, hiszen cikáznak a villámok. De maradnak a közös problémák is, a felvetettnél sokkal súlyosabbak. Mert a számos felesleges pert, viszályt okozó városházi toronyzászló ügye túlfűtött, korántsem akkora jelentőségű, mint amekkorát tulajdonítanak neki. Jó lenne mértéktartónak lenni, annak is maradni: a szimbólumok elméretezése mindig tévútra vezet.”