Tranzitzóna

„Ezt onnan tudom – és ezzel együtt még semmit sem tudok! –, hogy néhány napos budapesti munkavégzésem okán az összes a szabadidőmet arra fordítottam, hogy lent tartózkodjak a Keleti pályaudvarnál kialakított ún. tranzitzónában, amelyet három napon át elég részletekbe menően megfigyelhettem, hiszen a szállásom is a Baross-tér tőszomszédságában volt. Meggyőződésem, hogy aki egyszer ott megfordul – bár nem sokáig teheti, hiszen elköltöztetik onnan –, annak egyértelművé válik, milyen mértékben szakadt el a realitás a róla kialakult vagy kialakított képtől. Félreértés ne essék: pro és kontra! Első alkalommal egy orvoscsoporttal jutottam le. Bevallom: elég bizalmatlanul szemléltem egy ideig a környezetemet, egy órának is el kellett telnie, hogy el merjek mozdulni mellőlük. Ezalatt lábat kötöztek, asztmát kezeltek, kenetet vettek, fejfájást csillapítottak, állapotos nőt vizsgáltak, vitamint osztogattak a gyerekeknek, és alkalmanként beinkasszáltak egy-egy focilabdát, amivel a közvetlen közelünkben huszonéves fiatalok múlatták az időt.

Másod- és harmadnap már egyedül is boldogultam. Sok megható, bizarr és ellentmondásos jelenetnek voltam szemtanúja. Láttam, ahogyan szétosztanak közöttük jó állapotban lévő ruhaneműt, majd némi méricskélés és méltatankodás után egy-egy darabot azonmód a kukába is dobnak. Láttam komplett dinó-parkkal játszadozó kisfiút és járókelővel röplabdázó kislányt, sőt: egész gyerekcsapattal fogócskázó segélyszervezetist. Láttam kerekesszékbe kényszerült idős asszonyt, akit a férje pátyolgatott. Hogyan jutottak el Magyarországra, csak a Jóisten tudja! Később láttam, ahogy egy családanya sperűt és a szemétlapátot kér, majd föltakarít a sátor körül, amelyben egy hattagú család húzza meg magát. A többség azonban egyszerűen maga körül szórta szét a vacsora maradékát és kellékeit, a köztisztaságiak pedig boldogultak a zsúfoltságban, ahogy tudtak. És láttam fiatal férfiakat a legkülönfélébb okostelefonokkal játszadozni, zenét hallgatni, és nagyon, de nagyon sokat telefonálgatni. Nem lehet olcsó roaming-díjat fizetni Szíriába, sem Afganisztánba, még kevésbé Erithreába... (A Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal aug. 27-i közlése szerint a bevándorlók 80 százaléka férfi, kérharmaduk 18-34 év közötti.) Beszélgettem polgárőrrel, aki meglehetősen fáradtan ecsetelgette, mennyi odafigyeléssel jár a rendkívül heterogén tömeg alapvető igényeinek a kielégítése úgy, hogy közben a rend is fennmaradjon és az önérzetüket se rombolják tovább. Beszélgettem vagyonőrrel, akinek a metró lejáratának a felügyelete volt a feladata, miközben egy mellettünk zajló kisebb veszekedést azzal oldott fel az egyik bevándorló, hogy párszáz euróval egyszerűen lefizette a másikat a farzsebéből. Beszélgettem büféslánnyal, aki panaszkodott a vásárlási kultúrájukra, s mivel értetlenül álltam, közölte, hogy nincs türelmük sorban állni, de szinte mindenki utántöltő kártyát, cigarettát és energiaitalt vásárol, az ivóvizet pedig többszáz forintért is megveszik, noha az utca túlóldalán nyolcvanért is megkaphatnák. (Hogy ilyen elemi információkhoz miért nem jutnak hozzá pl. az önkéntesek jóvoltából, számomra relytély marad.) Beszéltem orvossal, aki nem tartott járványveszélytől, és maszkot sem viselt ellátás közben, és beszéltem önkéntessel, akinek sehogyan sem fért a fejébe, miért kell Európának a csúfját járatni a bajbajutottakkal. Nagyon egyetértünk! Az egyszerű járókelők többnyire a felső szintekről figyelték, mi zajlik odalent, és szinte mindenki megörökítette valamilyen formában a látottakat, mielőtt buszra vagy metróba szállt volna. Ha másként nem is, hosszú időre beégett a retinájukba mindaz, amit láttak. És beszélgettem fiatal szír újságíróval (ő annak mondta magát), aki végtelenül kedvesen magyarázta, hogy neki van esélye elhelyezkedni a szakmájában Nyugat-Európában is, és ha egy mód van rá, azonnal utazik tovább, őszintén nem akarja zavarni a magyarokat, mert azt látja, hogy ami a tranzitzónában van, az senkinek sem jó, de előbb magyarázzam el neki, hogyan juthat át Budára, a Kereszt utcába. Majd szelfiztünk, egyet az ő telefonjával, egyet pedig az én fényképezőgépemmel. Végül szót váltottam három, a tranzitzónát elkerülni igyekvő suhanccal is, akik Bécsbe szóló menetjegyüket szorongatták. A legfiatalabb, úgy tizenöt éves, hullámos hajú gyermekember kifogástalan fehér inget, nyakkendőt és frakkmellényt viselt, ő cipelte az egyetlen csomagot. Harmadnapon pedig le is vonhattam a nagy tanulságot magamnak: az ott (és valószínűleg az összes befogadó állomáson és tranzitzónában) kialakult helyzetet csak messzemenő empátiával és megértő türelemmel, de a közbiztonság és köztisztaság szabályait a lehető legszigorúbban betartatva lehet(ne) valamelyest elfogadhatóan kezelni. Ez utóbbit egyébként maga a szír fiatalember is szóvá tette, de nekem nagyon vékonyka hangnak tetszett abban a zsibongásban, amely a tranzitzónát jellemezte...”