A labdarúgás a társadalom tükre

Beszélgetés sportszociológiáról és a magyar–román labdarúgó-mérkőzés hatásairól.

„Mennyire tud a sportszociológia a társadalom egészére érvényes következtetéseket levonni? Vagy inkább feltárja annak egyik partikuláris szeletét, amelyet a szociológia többi ága nem tudott megragadni?

Azt gondolom, hogy a sport nem partikuláris, hanem átfogó társadalmi jelenség. Életünk része, összeköti az embereket, identitást ad. Sok esetben társadalmi egyenlőtlenségeket is kiegyenlít. Ha két teljesen eltérő származású ember közös témaként a sportról beszélget, akkor eltűnnek köztük az osztálybeli, rétegbeli, habitusbeli különbségek. A sportszociológia alapvetően ahhoz tud hozzájárulni, hogy a játéknak a társadalmi környezetét, annak külső meghatározottságait képes megragadni. Ilyen például a média hatása a mindennapi viselkedésünkre.

A sztársportolók az új rocksztárok. Ők azok, akik normatív viselkedésük révén meghatároznak ízléseket, ideálokat, divatokat, az öltözködéstől kezdve a férfiasság, nőiesség épp aktuális mintájáig. A társadalom és sport viszonyán keresztül látható, hogyan működik a politikai és korporációs hatalom. Vizsgálható – és az nagyon fontos kérdéskör egyébként –, hogy a különböző társadalmi csoportoknak milyen kollektív identitása van, amelyet a sporteseményeken, a stadionon belül vagy azon kívül szurkolóként kifejeznek, megtapasztalnak, újratermelnek.

Gondoljunk a soron következő magyar–román válogatott labdarúgó-mérkőzésre, amely megint túlmutat a labdajátékon, mert a két ország történelme, kapcsolata, a kisebbség és többség viszonya, a két ország politikai berendezkedése és euroatlanti státusa is szükségszerűen napirendre kerül. Továbbá, a sportszociológiában ott vannak a klasszikus témák is: a nemi egyenlőtlenségek (a férfi és női sportolóknak eltérő esélyeik vannak, hogy sikeresek legyenek), a jövedelmi különbségek (a szegényebb rétegekből származóknak alig van esélye, hogy egyéni sportokban, például teniszben teljesítsenek), az etnikai és faji kisebbségek problémái (a sport rekrutációjában a kisebbségek egyértelműen hátrányos helyzetűek). A diszciplína kiemelt kutatási témája a lelátók világához kapcsolt rasszizmus, sovinizmus, xenofóbia, antiszemitizmus, de mindenekelőtt az erőszak, népszerűbb nevén a huliganizmus jelensége. Tehát a sportszociológia fontos kérdéseket feszeget.

Mindez azért lehetséges, mert a sportesemény a jelenlegi társadalmunk legfontosabb szimbolikus rítusa, amit a tévé is élőben közvetít. Gyakorlatilag a sport révén a különböző társadalmi nagycsoportok (fővárosiak és vidékiek, többségiek és kisebbségiek, városrészek, városok, kék- és fehérgallérosok, őslakosok és bevándorlók) szimbolikusan hétről hétre megküzdenek egymással, mert a csapatok kulturálisan mélyen beágyazottak abba a közegbe, ahol működnek. Egy példával illusztrálva: a Kolozsvári CFR-t és U-t teljesen más profilú népesség támogatja, a két csapat mérkőzése egyben ezen csoportok szimbolikus küzdelme is. Tehát a sport elsősorban rólunk, társadalmunkról szól: a sport tulajdonképpen a társadalom világnézetét és érvényes ethoszát meséli el, mutatja be ciklikusan.

[...]

Ezek a látens feszültségek az etnikumok közti rivalizálásnak a jelei. Azt viszont nagyon fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy ami a meccs mentén tematizálódik, az nem egy etnikai konfliktus – tulajdonképpen egyfajta helykeresés. Van egy nagy globális és regionális társadalmi változás, amelyben mind Románia, mind Magyarország nyakig benne van. Ez a helykeresés most épp a magyar–román meccs keretei között is megjelenik. A szurkolók számára nyilván mindez egy kicsit izgalmasabb, színesebb. Olyan szimbólumai vannak mint »magyarok«, »románok«, »Trianon«, »1918«, a »Kárpátok átlépése«, de azért ott van a »fair play«, a »civilizáció« is.

A látszólagos konfliktus ellenére ez a sportesemény hozzájárul ahhoz, hogy az országok állampolgárai egy kicsit etnikai kategóriákban is gondolkodjanak. Ez talán anakronisztikus, hiszen a mai európai államok már nem olyanok, mint a klasszikus modern korban voltak, globális világban élünk. Mindannyian nagy szövetségek tagjai vagyunk, az állampolgárság sokkal cseppfolyósabbá vált. Ez sokszor meglátszik a honosított válogatott játékosok intézményében, ami elterjedőben lévő gyakorlat (bár a magyar és román csapatra nem jellemző). Tehát, a válogatottak közti meccseknek egy része ilyen történeti és szimbolikus töltetű. A másik része – mondjuk ki nyíltan – egyfajta szórakozás, a karneváli szurkolásnak a megnyilvánulási helye.

[...]

Azt gondolom, hogy a hasonló érzelmi viszonyulás a két szurkolótábor részéről természetes, mert ezek a kollektív tudat erősítését szolgálják, és egy társadalom akkor működik jól, ha az emberek valamilyen társadalmi tagságot magukénak éreznek. Mivel Európában a labdarúgás a legnépszerűbb sportág, a válogatottal való identifikáció képes olyan társadalmi tagságot biztosítani, amely olykor büszkeségnek, olykor szomorúságnak forrása. De mindenképp egy nagy csoporthoz való hozzátartozás szubjektív érzését nyújtja. Erősíti a társadalmi kohéziót, a társadalom tagjai közti együttműködést, a szolidaritást. Ne feledjük, hogy a nemzeti válogatottal különböző társadalmi osztályokhoz, rétegekhez tartozó emberek tudnak azonosulni, míg egy egyébként rendkívül sikeres teniszezőnővel nem.

[...]

Mire számíthatunk a bevett, szokásos rigmusok mellett?

Kérdés, hogy valamilyen erdélyi identitás megjelenik-e valahol. Kíváncsi vagyok, hogy a mérkőzés felszínre hoz-e egy se nem román, se nem magyar, hanem a kettő közti közös regionális, transzszilvanista identitást. Ha ez így lenne, hatalmas nyereség lenne mindkét etnikum számára.”

Fotó: MTI.

További izgalmas válaszok az alábbi linken.