Erdély ötven hónapja

Ez a négy év egyszerre volt a balladai igazságszolgáltatás pillanata, ami reményt és tartalékot jelentett az 1944 utáni évtizedekben; modernizációs vállalkozás és a hegemón etnikai tér megteremtésének kísérlete a magyarok számára.
Hirdetés

„A »kis magyar világ« ötven hónapja sok tekintetben máig ható következményekkel járt. Egyrészt a román közvélemény jelentős részében mélyen rögzült: Magyarország nem mondott le Erdélyről, és csak az alkalomra vár. A bevonuló honvédség által elkövetett atrocitások (Szilágyippen, Ördögkúton és másutt) évtizedekre megalapozták a »vérszomjas magyarok« képét, és ezt a román történettudomány is szívesen hangsúlyozta a nemzeti kommunizmus évei alatt. Ezek a mészárlások pedig részben ürügyként szolgáltak 1944 végének hasonlóan tömeges kivégzéseihez, amelyeket román paramilitáris erők követtek el magyar lakosok ellen Gyantán, Szárazajtán és más településeken.

A magyar hatalom visszatérte korszakhatár volt a magyar–magyar kapcsolatokban is. Sok erdélyi ekkor tapasztalta meg a magyarországi életet: a túlhierarchizált társadalmat, a sokszor lekezelő tónust, de a szervezett utak révén egyúttal sokakban rögzült a bombázástól még nem sújtott Budapest képe, a regionális középhatalommá emelkedő ország ereje. És 1944 után a román hatalom visszatérése kelthette azt az érzést, hogy ismét csak átmeneti időszakról van szó, mint 1918 és 1940 között. Az anyaországi magyarok közül sokaknak ez a négy év volt a megismerés pillanata.

Mivel a határok zárva maradtak, a nyári vakációk egyik fontos célállomása lett Erdély: folyamatosan és látványosan emelkedett a turizmus forgalma. A magyar állam menetdíj-kedvezményekkel, olcsó szálláshelyek kiépítésével ösztönözte az ide irányuló »nemzeti zarándoklatot«. Ekkor járatták be a magyar turisták által ma is használt Nagyvárad–Kolozsvár–Székelyföld útvonalat. Ebben a négy évben annyi útikönyv jelent meg Erdélyről Magyarországon, mint az 1788 és 1986 közti két évszázadban – ezen évek leszámításával – összesen.
 
(…)
 
Ez a négy év egyszerre volt a balladai igazságszolgáltatás pillanata, ami reményt és tartalékot jelentett az 1944 utáni évtizedekben; modernizációs vállalkozás és a hegemón etnikai tér megteremtésének kísérlete a magyarok számára. A megaláztatások ideje a románok számára, a kifosztás és a pusztulás a térség zsidósága számára. És 1944-ben a menekülés az észak-erdélyi szászok és szatmári svábok számára. Így vált ebből az ötven hónapból a soknemzetiségű Erdély eltűnésének egyik legfontosabb huszadik századi szakasza.”
Hirdetés