Románia törvényben ítéli el saját fasiszta múltját

 

 

Amikor az állam a múltról törvénykezik, általában rengeteg vitát is generál. Ez ebben az esetben sem maradt el. A sajtóban és a közösségi oldalakon sokan háborodtak fel, amiért olyan hazafiaknak tekintett személyek kerültek indexre, mint a legionárius mozgalom vezetője, Corneliu Zelea-Codreanu, Románia világháborús vezetője, Ion Antonescu marsall, vagy épp maga Ceausescu. Sajnos a kulturális elitek között sem ritka ez a vélekedés, a Román Akadémia több történésze is megszólalt az ügyben, a legionáriusok bűneit relativizálva. Ez mondjuk nem meglepő, hiszen a Román Akadémia notórius elefánttemető, ahol a Ceausescu-rezsimet hűen szolgáló, és részben annak nacionalizmusát fasiszta szimpátiává alakító értelmiségi dinoszauruszok ülnek. Részben ennek tudható be, hogy Adrian Cioflanca, az ország egyik leghitelesebb fiatal történésze a Radio France Internationale-nek úgy nyilatkozott: a törvénynek már életbe lépése pillanatában lakmuszpapír-hatása van, hiszen felszínre hozta az „új legionáriusokat” és az „antidemokratikus antikommunistákat”.

 

És bár valóban a kritikák egy része fölött könnyen eltekinthetünk a nyílt vagy rejtett fasiszta szimpátiáik miatt, a dolog mégsem ennyire egyértelmű. Több jeles értelmiségi, történészek és filozófusok is árnyaltabb kifogásokkal álltak elő, és ezek közül kettőt mindenképp érdemes kiemelni.

 

 

Egyrészt a legionárius múlt egyértelmű elítélése árnyékot vet a román intellektuális kánon olyan óriásaira, akiket a jelenlegi román demokratikus konzervatív értelmiség és politikum saját szellemi mentoraiként tart számon. Olyan nagy elmékről van szó, mint a valláskutató, filozófus és író Mircea Eliade, Radu Gyr költő, Emil Cioran és Constantin Noica filozófusok, és a polihisztor Mircea Vulcanescu. Ezek a személyiségek tagjai vagy fanatikus követői voltak a legionárius mozgalomnak, és akár szerepet is vállaltak a vasgárdista, illetve később az antonescui államapparátusban. Kortárs román értelmiségiek, köztük a Cioran és Noica által mentorált Gabriel Liiceanu most azzal érvelnek, a jogszabály kriminalizálja ezen alkotók műveinek olvasását, tanítását és kutatását, illetve ellehetetleníti az alakok árnyalt megítélését. Liiceanu félelme egyébként e tekintetben teljesen megalapozatlan, a törvény ugyanis nyíltan kivételt tesz a tudományos kutatással kapcsolatban. És a jogszabály hatálya amúgy is csak azon művekre terjed ki, amelyekben nyíltan rasszista, idegengyűlölő vagy legionárius tartalmak jelennek meg, és ezek bizony épp nem azok a művek, amelyek e nagy értelmiségiek nemzetközi hírnevét megalapozták.

 

A román értelmiségi mainstream Noica-, Cioran- és Eliade-fetisizmusát tehát nagy valószínűséggel nem fenyegeti a törvény, de kritikusai nem állnak meg itt. Szerintük ugyanis a törvény nem szentel elegendő figyelmet a kommunizmusnak és bűneinek. A már említett Gabriel Liiceanu mellett a román emlékezetipar egy másik nagyágyúja, a kommunizmus bűneit feltáró bizottság vezetője, Vladimir Tismaneanu is ennek a fenntartásának adott hangot. Azt viszont egyikük sem vitatta, hogy egy ilyen múltértelmezést szabályozó törvénynek van létjogosultsága.

 

 

Pedig a mostani példa nem elszigetelt eset, világszerte találunk hasonló állami előírásokat, és ezek legnépszerűbb kritikája épp az, hogy az államnak nem feladata törvénybe szabályozni történelmi tényeket. Franciaország talán élen jár az ilyen típusú rendelkezések megalkotásában, a holokauszttagadást tiltó Gayssot-törvénytől (1990), az örmény népirtás megtörténtét elismerő törvényen (2001) át, a rabszolga-kereskedelmet és rabszolgatartást emberiesség elleni bűncselekményként meghatározó Tabuira-törvényig (2001). Francia történészek azzal érveltek, ezen események megítélése a történészek feladata, és rámutattak az ilyen törvénykezésben rejlő aránytalanságokra. Például arra, ahogy a Tabuira-törvény csak az atlanti-óceáni rabszolga-kereskedelemre vonatkozik, ám meg sem említi az Afrikán belül történt hasonló kereskedelmet. Vagy ahogyan a francia állam nem vesz tudomást az általa Algériában elkövetett atrocitásokról, sőt még arra is kísérletet tett, hogy előírja: az iskolákban pozitív folyamatként tanítsák a gyarmatosítást.

 

Hatékonysági kérdések is fel szoktak merülni a hasonló emlékezettörvények kapcsán. Sokak szerint ugyanis a szólásszabadság, a vélemények ütköztetése és a meggyőzés sokkal erősebb a szélsőséges vélemények visszaszorításában, mint egy parlament által elfogadott dokumentum. Ez utóbbi ugyanis akár még mártírokat is faraghat a kortárs náci-imádókból és holokauszttagadókból.”