Farkasvakság?

„S a nemzetállam logikáján belül maradva, úgy tűnik, okkal. A németeknek és a franciáknak azonban mégiscsak sikerült túllépniük a múlt traumáin. S nem úgy, hogy az egyik fél ráerőszakolta nemzetfelfogását a másikra. Még akkor sem, ha a franciák számára a második világháborús »győzelem« kedvezőbb alkupozíciókat teremtett, aminek manapság a német nacionalizmus enyhe reneszánszában mutatkoznak a következményei. A modell azonban kisebb-nagyobb korrekciókkal (a túlzások fokozatos lefaragásával) kétségtelenül működőképesnek látszik.

Arról nem is beszélve, hogy aki a román történetíráson belüli változásokat nyomon követi, beláthatja, hogy egy ilyesféle megbékélésnek román-magyar vonatkozásban is kitapinthatóak az esélyei. Minden azon múlik, hogy az Európai Unió képes lesz-e a következő években a német-francia modellt a tagállamokon belül is érvényesíteni.

A jelek nem túlságosan biztatóak. Az európaiak és az amerikaiak Ukrajna ügyében egyértelműen az ukrán nacionalisták mellett foglaltak állást, és Ukrajnát egyfajta egységes és oszthatatlan nemzetállamként próbálták elgondolni. Az ukrán nacionalisták közti újabb keletű konfliktusok azonban őket is meggondolkodtatták. Nyilvánvaló, hogy szélsőséges nacionalizmusra nem lehet működőképes államokat felépíteni. Ez a szélsőségesen nacionalista Görögországra ugyanúgy igaz, mint Kelet-közép Európa kisállamainak zömére.

De hogy a nemzetállam nyugat-európai felfogása sem igazán életképes, azt a bevándorlás problematikája világosan jelzi. Távlatilag – főként az individuum szabadságának abszolutizálása, következésként a családi közösségek háttérbe szorítása miatt – minden nyugati állam rászorul bevándorlókra, akik évtizedekben mérhető perspektívában többségbe is kerülhetnek. Ha a Nyugat továbbra is kitart a nagy nyugati államok kialakulásában meghatározó szerepet játszó elképzelés mellett, miszerint a többségnek joga van a kisebbségeket asszimilálni, kritikus helyzet alakulhat ki. A nyugati társadalmak ugyanis a nemzeti eszme leépítésével, a multikulturalizmus (valójában nélkülözhetetlen, de jelenlegi formájában álságos) fogalmának erőltetésével, a hagyományok relativizálásával azokról az értékekről mondtak le, melyek korábban az asszimilációt lehetővé tették. A bevándorlóknak, akik erőteljes, vallásilag megalapozott értékekkel érkeznek ezekbe a kohéziójukban megrendült társadalmakba, gyakorlatilag nincs kihez asszimilálódniuk.

Ennek ellenére a szóban forgó társadalmak politikai elitjei mind agresszívabban erőltetik az asszimilációt, aminek nem lehet más következménye, mint az asszimilálandók ellenérzéseinek és ellenállásának felajzása. Mi, magyarok tökéletesen ismerjük ezt a mechanizmust, erre ment rá az »egységes« magyar állam. Ha a magyar vezetőréteg a XIX. század elején felismeri, hogy az állam megmentésének egyetlen esélye a föderalizmus, talán ma is egy olyan államban élhetnénk, melynek nem feltétlenül Magyarország (esetleg Pannón Egyesült Államok) lehetett volna a neve, de amelyben minden magyar az államszövetség – nyelvében és kultúrájában mindenki mással egyenjogú – polgáraként élhetne."